Marx mai polgári kritikusainak többsége két nagy csoportba sorolható. Az egyik szerint Marx nézetei eleve hibásak voltak, rossz előfeltevésekből rossz módszerekkel rossz következtetésekre jutott. A másik, az elsőtől csak felszínesen különböző vélemény szerint lehet, hogy Marxnak a maga idejében sok mindenben igaza volt, de ma már előfeltevései érvénytelenek, módszerei elavultak, ezért azután végkövetkeztetései hasznavehetetlenek. A legfőbb bizonyíték: Marx kardinális tétele a munkásosztály abszolút elnyomorodásáról hamisnak bizonyult.

Valóban? A „cáfolók“ a fejlett tőkés országok munkásaira mutogatnak, akik részint már nem is proletárok a marxi értelemben, hiszen nem nincstelenek - rengeteg tartós fogyasztási cikk, azaz tőke tulajdonosai -, másrészt - a tartós fogyasztási cikkek ennek is bizonyítékai - nem elnyomorodnak, hanem gazdagodnak.
A tőkés rend azonban világrendszer, és a „létező szocializmus“ veresége után még inkább az, amely nem csupán a gazdag „centrumból“ áll, de a hatalmas szegény „perifériából“ és az alig gazdagabb „félperifériából“ is. Ami számunkra, magyarok (közép-kelet európaiak) számára a legfontosabb: Európa keleti fele aligha része a „centrumnak“.
Kérdés, hogy valaha is azzá válhat-e? Vegyük szemügyre egy kissé a mai tőkés rendszert, hogyan is működik az napjainkban a boldogabb és a kevésbé boldog régiókban?

A NAGY LOTTÓ-JÁTÉK

A rendszerváltás megvalósult formája, a többé-kevésbé nyílt tőkés restauráció a marxi elméletet - mutatis mutandis elfogadók számára felvetette azt a kínzó kérdést: miért lehetett a dolgozó emberekkel olyan könnyen elfogadtatni azt, hogy az a rendszer, amelyben többszázezres munkanélküliség alakul ki, s amelyben ezért senki nem érezheti biztonságban saját munkahelyét, jobb annál, amely - talán a hatékonyság rovására, kapun belüli munkanélküliséget eltűrve - biztonságos jövőt nyújtott a dolgozóknak; azt, hogy nekik az a jó, ha mások az ő munkájukon meggazdagszanak, miközben számukra fokozódik a létbizonytalanság; azt, hogy a magántulajdon, ami számukra szinte tökéletesen elérhetetlen, feltétlenül jobb, mint a társadalmi tulajdon (ami alatt a fent jelzett marxisták - szemben a sztálinista felfogással - nem az államigazgatási tulajdont értik), stb.? Azaz, miért lehetett elfogadtatni a dolgozók tömegeivel, hogy a működésképtelenné vált sztálini jellegű államszocializmusnak csak a tőkés magántulajdon az egyetlen lehetséges alternatívája?
A jelenség sokrétű magyarázatának kifejtésére természetesen e szűkreszabott esszében még csak kísérletet sem tehetünk. Csupán néhány jellegzetes aspektus felvázolására vállalkozhatunk.
Az egyik nagyon jellemző motívumra a közismert, velejéig hazug ÁVÜ reklámkampány szlogenje világit rá: „Nekik már sikerült. Magának miért ne sikerülne?!“
Igen, a kapitalista társadalom egy hatalmas lottó-játék vonzerejét kínálja a társadalom tagjainak. Mindenki elképzelheti, hogy éppen ő lesz a sikeres vállalkozó, ő válik majd milliomossá, milliárdossá.
Akárcsak a lottóban, itt is könnyen elfelejtik az emberek, hogy egyesek nagy nyeresége csak azáltal lehetséges, hogy mások nagyon sokan, sok milliónyian nem nyernek, sőt vesztenek. Nem könnyű a felismerés, hogy a nyereménynek elenyésző a valószínűsége, s csak az biztos, hogy sok valakiknek veszteniük kell, s e vesztesek nagy valószínűséggel mink magunk leszünk.
Itt a játékos elvakult szenvedélye („ma biztosan én nyerek!“) mellett egy másik hatás is érvényesül. Az emberi természet sajátos, ám nem veszélytelen védekező reflexe a „velem ez nem történhet meg“ effektus.
Erre a reflexre nagy szükség van, hiszen gondoljunk csak arra, hogy ha nem lenne, akkor egy baleset után senki sem merne például autóba ülni. Problémát csupán akkor okoz, ha elnyomja a nem kevésbé fontos óvatosság reflexét.
A tőkés társadalom ezt a némileg bio-pszichológiai jelenséget társadalmivá tette, s az elemi szolidaritás érzésének kiiktatása irányába fejlesztette. Nem egyszerűen arról van szó, hogy a társadalmi szerencsétlenségekre az emberek önvédelemből úgy reagálnak, hogy „ez velük nem történhet meg“, hogy a dolgozó azt hiszi, nem veszítheti el munkahelyét, a kisvállalkozó azt hiszi, ő soha nem mehet csődbe. Itt a munkásnak azt sugallják, hogy a munkanélküliek saját maguk tehetnek munkanélküliségükről, a vállalkozóknak azt, hogy a csőd a lustaság, tehetségtelenség „jutalma“. Igy a kisember nem csak nem készül fel a bajra, de meg is veti azokat, akik már bajban vannak. Ha azután ő is bajba kerül, meghasonlik önmagával, saját magában keresi a hibát, helytelen megoldásokba menekül. Az a kis előny, ami esetleg az igényességre törekvés előmozdításában jelentkezik, eltörpül a jelenség személyiséget és társadalmat romboló hatása mellett. Nyugodtan kijelenthetjük, hogy egy mélységesen erkölcstelen állapottal van dolgunk.
Sajnos a szocialista forradalom megvalósult formái ezt a nagy társadalmi lottót részben vagy teljesen megszüntették, de nem tudtak helyette vonzóbb és hatékonyabb alternatívát felmutatni. Ez az egyik oka a tőkés restauráció elfogadásának azok részéről, akiknek ebből semmi előnyük nem származik, káruk viszont annál több. Amíg - Marxszal szólva - a magántulajdont nem pozitívan haladják meg, azaz nem tudnak a tőkés lottónak nála vonzóbb, de egyben erkölcsösebb és hatékonyabb alternatívát állítani, addig a tőkés rendszer meghaladása aligha fog sikerülni.
Kérdés azonban az, hogy szükséges-e egyáltalán meghaladni? Mint ismeretes, Marx szerint - igen. A bizonyítékok között előkelő helyet foglalt el a munkásosztály abszolút és relatív elnyomorodásának elmélete. Pontosan az az elmélet, amit ma vagy eredendőleg hamisnak, vagy mára teljesen elavultnak és érvényét vesztettnek kiáltanak ki. Vegyük tehát ezt az elméletet is szemügyre.

A NAGY KERÉK

Aki Marxot valóban meg akarja érteni, annak mindenekelőtt a marxi dialektikát kell megértenie. Ez vonatkozik az általunk vizsgált problémára is. Az abszolút és a relatív elnyomorodás szétválasztása és még inkább szembeállítása a marxi dialektika legteljesebb meg nem értését jelenti. Ennek részletes taglalásába természetesen itt nincs módunk belemenni, ezért csupán egy példával világítjuk meg, miről is van itt szó.
A vezetékes víz nyilvánvalóan az életminőség javulásának egyik jele. Amennyiben tehát egy munkáscsalád vezetékes vízhez jutott, akkor - gondolhatnánk - abszolút értelemben gyarapodott és nem elnyomorodott. Vagyis - általánosítva a példát - napjaink hatalmas árubősége mellett értelmetlennek tűnik egyáltalán beszélni abszolút elnyomorodásról.
Igen ám, csakhogy - példánkhoz visszatérve - a vezetékes víz nincs ingyen. Az ellenértéke csökkenti a család költségvetését. Már most a mai munkások többségének nincs módja választani a vezetékes víz vagy egyéb javak között. A mai munkások városlakók, akik egyszerűen nem tudnak meglenni vezetékes víz nélkül. De hovatovább már a kertes házban lakó munkások, parasztok is rá vannak kényszerítve a vezetékes vízre, hiszen az ásott kutak fertőzöttek, mérgezettek. (A közgazdaságtan tankönyvek kissé nagyon elszakadtak a valóságtól, amikor a levegőt, vizet mint a szabad javak példáit sorolják fel.) Igy már nem egyértelmű, hogy gyarapodás-e vagy éppen elnyomorodás a vezetékes víz. Nem alternatív választás, hanem kényszerdöntés eredményezi „élvezetét“, ami sok más jószág valódi élvezetétől foszthatja meg a fogyasztókat.
Hogy ez a gondolat nem üres spekuláció, azt az mutatja meg, hogy ma Magyarországon, Közép-Kelet-Európában egyre nagyobb azoknak a tömege, akik nem tudják megfizetni azoknak a közműveknek (víz, csatorna, villany, távfűtés stb.) a számláit, amelyek nélkül az előző századok emberei még egészen jól megvoltak, de ma kikapcsolásuk alapvetően rendíti meg a háztartások létfeltételeit.
Természetesen ugyanez a gondolatmenet sok más - a fogyasztói társadalom közállapota, közfelfogása illetve az ezekből következő közerkölcse által kikényszerített - fogyasztásra is igaz.
A rendszert váltott országokban azonban az abszolút és relatív elnyomorodás dialektikus egysége még sokkal kézzel foghatóbb valóság. Ezekben az országokban mindenütt visszaesett a termelés, mégis egy szűk réteg elképesztő mértékben gazdagodott. Nem kell különösebb elmeél annak kiszámításához, hogy ez szükségszerűen együtt jár mások életkörülményeinek drasztikus romlásával.
A dolog azonban koránt sem egyszerű.
Oroszországban például a korábbi jelentős áruhiányt egy látszólagos árubőség váltotta fel. Ez az árubőség két okból is látszólagos. Egyrészt mert bizonyos létfontosságú cikkekből, például gyógyszerekből nagyobb a hiány, mint valaha. Másrészt a látható árubőség is csalóka. Az orosz piac ugyanis teljesen ketté vált. Egyfelől megfizethetetlen árakon - amely árak természetesen nem mindenkinek megfizethetetlenek - kiváló minőség, főként importból származó árukat árulnak a nyugati fővárosokat megszégyenítő eleganciájú üzletekben. Másfelől viszont - főként utcai árusok - gyanús eredetű bóvlit árusítanak még mindig igen magas árakon, amit a középréteg kénytelen megvenni, mivel az „olcsó“ üzletek vagy bezártak, vagy továbbra is üresek - leszámítva azokat, ahol ugyanazt a bóvlit árusítják, mint kint az utcán, némileg drágábban. Soha nem látott méreteket öltött az ételmérgezések száma. Orosz kereskedők Magyarországon lejárt szavatosságú konzerveket kerestek - félek tőle, nem eredménytelenül.
Persze Oroszországban csak óriási méretekben folyik ugyanaz, mint ami kisebb méretekben mindenhol Közép-Kelet-Európában.
Hogyan gazdagodtak meg a meggazdagodottak és hogyan csúsztak le az elszegényedők?
Ha megfigyeljük a gazdaság struktúráját, azt látjuk, hogy az újgazdagok túlnyomó többsége a szolgáltatások szférájában vállalkozva szedte meg magát. Ezeket a szolgáltatásokat (luxus kereskedelem, banki szolgáltatások, szórakoztató ipar stb.) elsősorban maguk az újgazdagok veszik igénybe. Igy egy hatalmas ördög-kerék jön létre. Ez a kerék a társadalom egy nem túl széles, de azért elég népes tömegének gazdasági tevékenységén alapul, amennyiben ez a réteg saját luxusszükségleteit elégíti ki saját szolgáltatásaival.
Minden piacgazdaságban igy van ez. Azonban nem mindegy, hogy hogyan forog a társadalom eleven testében ez a kerék.
Lehet lendítő kereke a társadalomnak, amennyiben forgása magával rántja a társadalom túlnyomó többségét. Valami ilyesmit képzelt el J.M. Keynes saját elméletének kidolgozásakor. Ez a „jóléti társadalom“ elméletének alapja.
Csakhogy a kerék ilyen működésének feltétele részben a magasan fejlett termelőerők megléte. Hogy ezen kivül még mi, arra később majd visszatérünk.
A kevésbé fejlett országokban - s a rendszert váltott országok általában ebbe a körbe tartoznak - a kerék nem lendítő kerékként, hanem marótárcsaként működik, amely minden fordulatával ki-ki harap a társadalom e körforgáson kivül maradt tömegeinek életlehetőségeiből. Ennek a marótárcsának egyik legélesebb „foga“ az infláció. Másik éles „fog“ a már fentebb említett bóvli-dömping. A „fogak“ felsorlását persze hosszan folytathatnánk. Felettébb ravasz és éles „fog“ a privatizációs kuponok („vaucserek“, kárpótlási jegyek stb.) kibocsátása, ami lehetővé teszi a „létező szocializmus“ időszaka alatt felhalmozott társadalmi vagyon jogszerű és ezért igencsak visszafordíthatatlan elsikkasztását kevesek által. A privatizációs kuponok árfolyama hosszabb időn keresztül, részben természetes, részben mesterséges okok miatt jelentősen a névérték alatt van. Ez elősegíti e kuponok gyors spekulatív centralizációját. Amikor a centralizáció megfelelő szintet ér el, a kuponok árfolyama meredeken nőni kezd, s hamarosan eléri a fedezetéül kínált állami (társadalmi) vagyon tényleges értékét. Igy a kuponokat „bagóért“ felvásárlók teljesen törvényesen jutnak a társadalmi vagyon birtokába. A többiek pedig csak bámulhatnak ...
A „marótárcsa“ metaforája nyilván a (dialektikusan abszolút és relatív) elnyomorodás jelenségét jeleníti meg. A polgári ideológiák tulajdonképpen a marótárcsa növekedésére utalnak, mintegy azt sugallva, hogy a marótárcsa a növekedés révén átalakulhat lendítő kerékké. Ez összhangban lenne az általunk fentebb tett kijelentéssel, miszerint a „lendítő kerék“ feltétele a magasan fejlett termelőerők jelenléte. E szerint a „marótárcsa“ ki-ki harapva a társadalomból a magáét, növekszik - növelve a termelőerők fejlettségét, ami végül is elvezet a „lendítő kerékhez“.
Itt azonban nem hagyható figyelmen kivül egy sor körülmény. Egyenlőre tovább csigázva az olvasó kíváncsiságát ismét csak utalunk arra, hogy a „lendítő kerék“ szerepnek a fejlett termelőerők csak szükséges, de nem elégséges feltételei. Itt már az is problematikus, hogy a „marótárcsa“ növekedése valóban növeli-e a termelőerők fejlettségét? Nyilván nem optimális mértékben, hiszen elsősorban a szolgáltatási szférában és nem az alaptermelés szférájában következik be növekedés. De azért sem - s talán ez a fontosabb -, mert a termelőerők legfontosabb összetevője kétségtelenül maga a munkaerő. Márpedig annak a növekedését (a dolgozók anyagi és szellemi gyarapodását) a növekvő mértékű marótárcsahatás nem elősegíti, hanem kifejezetten hátráltatja.
További probléma - természetesen összefüggésben az előzőekkel -, hogy a gazdasági növekedés pozitív hatásában való hit vajon nem puszta fetisizmus, illúzió-e?
A marxizmussal aligha gyanúsítható „Igazságosság és béke pápai tanácsának“ neves konzultánsa, P.J. Hammond professzor írja „Etika, elosztás, ösztönzők, hatékonyság és piacok“ című tanulmányában: „Természetesen vannak közgazdászok, akik azt állítják, hogy ha egy közösség számára nagyobb összjólét válik elérhetővé, akkor számíthatunk arra, hogy a növekedés egy része „leszivárog“ vagy máshogyan osztják el újra, olyan módon, hogy végül mindenki nyer. „A dagály mindenkit felemel“ kifejezést gyakran láttam és hallottam az utóbbi években. ... amikor dagály van, néhány csónak, amely az apály idején végérvényesen beleragadt a sárba, nem lesz képes felemelkedni, hanem el fog süllyedni, sőt vízbe fulladnak azok is, akik nem képesek róla elmenekülni.“ (A közgazdaságtan társadalmi és etikai vetületei, Egyházfórum Budapest, 1993.) Hammond professzor érzékletes hasonlatát azzal egészíteném ki csupán, hogy különösen nehéz a menekülés, ha a mentőcsónakokat a dagály által felemelt hajók utasai sétacsónakázásra használják. Márpedig a marótárcsának éppen ez a lényege.
Most pedig térjünk végre rá arra, hogy még mi kell a „lendítő kerék“ effektus megvalósulásához a fejlett termelőerők mellett?
A közép-kelet-európai gazdaságok a maguk „marótárcsáival“ modelljei lehetnek a teljes világgazdaságnak. A kereket forgásban tartó felső tizezernek a világgazdaságban a „centrum“ országai felelnek meg. Ami ezekben az országokban lendítő kerékként működik, az csak azért műköhet úgy, mert a világgazdaság egészében már marótárcsa gyanánt szakítja le a „periféria“ életlehetőségeinek darabjait. Itt is közismertek a „marótárcsa fogai“, amelyek között ott találjuk az adósságcsapdát ugyanúgy, mint a környezeti ártalmak „exportját“, de a hirhedt „agylopást“ is.
Nincs képmutatóbb elnevezés, mint a „fejlett“ és „fejlődő“ országok megkülönböztetése. Talán meg tudná valaki mondani, hogy Hollandia melyik részén nő az a kakaóbab, amelyből a híres „holland“ kakaó készül? Avagy Belgium mely tájékán bányásszák a rotterdami brilliánsok nyersanyagait? Sok hasonló kérdés tehető fel.
Máshol már kifejtettem, hogy a sztálinizmus, mint a modernizáció sajátos módja, ugyanazokat a bűnöket követte el saját országában (itt első sorban az eredeti, szovjet sztálinizmusról van szó), mint a centrum-országok a gyarmataikon. Most azonban tárgyunkhoz kapcsolódva - ki kell emelnem a lényeges különbséget a sztálinista „önkolonializáció“ és az igazi gyarmatosítás között.
Nevezetesen arról van szó, hogy miközben a sztálini apparátus a népet, azon belül is mindenek előtt a parasztságot a gyarmati elnyomáshoz hasonló eszközökkel használta fel (ki) modernizációs elképzeléseihez, a modernizáció eredményeit - első sorban a kultúra és az egészségügy területén „visszacsatolta“ a kizsákmányolt tömegekre. Mellesleg ugyanez jellemezte nagyban a KGST viszonyait is - amennyiben elfogadjuk azt az erősen vitatható álláspontot, hogy a KGST a szovjet birodalmi érdekek céljára létrehozott szervezet volt.
Valamennyi szocialista országban példátlan eredményeket értek el az analfabétizmus felszámolásában, az iskolázottsági szint növelésében, a népbetegségek leküzdésében stb. (Ezen a tényen nem változtat az a másik tény, hogy egyes országokban, ahol az államszocializmus különösen deformálódott - Romániában például - ezek az eredmények jelentős részben elvesztek).
Egészen más a helyzet az „okosabb“ gyarmatosítók esetében. A „centrum“ országok, miközben a gyarmatok kirablása révén modernizálták magukat, a gyarmatoknak legfeljebb ha morzsákat juttattak a modernizációból, azt is inkább csak saját jelenlétük megerősítésére és kényelmesebbé tételére. Ennek legszörnyűbb bizonyítéka, hogy napjaink véres törzsi háborúit szinte őskori szellemiséggel, de a legmodernebb fegyverekkel vívják Afganisztántól Ruandáig. Ugyancsak jellemző a legelmaradottabb országok szupermodern nagyvárosainak sokasága. A marxista világgazdaságtan ezt a jelenséget nevezi a periféria duális fejlődésének. Mindamellett a (volt) gyarmatokon nagyfokú analfabétizmus és szörnyű egészségügyi állapotok figyelhetőek meg.
A „centrum“ országok nem alakíthatták volna ki magasan fejlett termelőerőiket, sőt ma sem tudnák fenntartani azokat a „perifériával“ folytatott egyenlőtlen csere nélkül.
Gazdaságuk „lendítő kereke“ nem létezhetne, ha nem lenne világgazdasági szinten ugyanez már „marótárcsa“. A néhány (látszólagos) kivétel itt valóban a szabályt erősíti. Némi vizsgálódással a centrumhoz mostanában felzárkózott országokról kimutatható, hogy azok nem is igazán zárkóztak fel, vagy valamilyen formában módjuk nyílt résztvenni a „periféria“ és „félperiféria“ kiaknázásában (ha ezt a szép eufémiát lefordítjuk valamely világnyelvre - kiaknázás = exploatation -, majd visszafordítjuk magyarra, megkapjuk a valódi értelmét: kizsákmányolás). Esetleg mind a két tény fennállhat egyszerre. Igy például Finnország a Szovjetunióhoz fűződő különleges gazdasági kapcsolatai révén tudott előre lépni (ma ez meg is látszik a finn recesszió mélységén - jóllehet annak idején jobban hasznosította a szovjet kapcsolatait, mint a legtöbb KGST-ország). Az ázsiai kis tigrisek pedig általános jóléti mutatóikat tekintve messze nem állnak olyan jól, mint az az egyoldalú GDP (nemzeti jövedelem) mutatóból gondolható lenne.

KÖVETKEZTETÉSEK

Ebben az írásban csupán felvetettem a rendszerváltás nagy szociál-pszichológiai talányának egy lehetséges megfejtését. A kérdés azonban egyszerre elméleti és gyakorlati jelentőségű.
Elméletileg a fentieket még hosszú vizsgálódások sorával, tények tömegeinek felsorakoztatásával kell alátámasztani, finomítani, újragondolni, esetleg elvetni.
Gyakorlatilag azonban már most érdemes néhány következtetést levonni.
Mindenek előtt tudomásul kell venni, hogy a rendszerváltás, mint tőkés restauráció nem egy múló epizód csupán, hanem tartós folyamat, amelyet pszichológiailag a „lottó-effektus“, jogilag a privatizációs folyamat stabilizál. A rendszerváltás vesztesei részben nem hiszik el, hogy vesztes helyzetük a törvény, s a kapitalista „álom“ a ritka kivétel, részben, ha fel is ismerik a valóságot, az okokkal nincsenek tisztában, magukat vádolják s nem látnak kiutat. Tömegeknek kell felismerni, hogy helyzetük nem a véletlen műve, de nem is megváltoztathatatlan, s hogy az ő összefogásuk eredményezheti csupán a változást. Ez a következetes baloldal szívós munkáját is megköveteli. Ebben a munkában maximálisan ki kell használni a rendszerváltozásban rejlő egyetlen pozitívumot, a demokratizálódás tagadhatatlan eredményeit.
Ez annál is fontosabb, mert a fentebb leirt folyamatok mindenképpen elkeserítik a tömegeket, de nem feltétlenül forradalmasítják. Az elkeseredés igen könnyen a szélsőjobboldali populizmus felé sodorhatja őket. A demokrácia megőrzése tehát elsőrendű feladat. Ezt nagyon megnehezíti, hogy a jobboldali ideológia csúsztatások sorával egyenlőségjelet tesz a marxi értelmezésű kommunizmus, a sztálini eredetű nem demokratikus szocializmus (ezt szokták „a kommunizmusnak“ aposztrofálni) és a fasizmus közé. Az ezirányú propaganda hatását nem lehet lebecsülni. Nagyon megnehezíti ez ellen a csúsztatás, ez ellen a propaganda ellen a küzdelmet az a felfogás - ami viszont a magukat marxistáknak vallók között van jelen, nem elhanyagolható mértékben -, hogy a sztálini típusú szocializmus, bár torzulásokkal, hibákkal, esetenként bűnökkel terhelten, de mégiscsak szocializmus volt, amihez vissza lehet térni, kijavítva a hibákat, torzulásokat. Észre kell venni, hogy ez a gondolkodásmód sajátosan találkozik az előtte jellemzett propagandával, amennyiben ez is, ha nem is egyenlőség-, de legalábbis hasonlóságjelet tesz a marxizmus és a sztálinizmus közé. Ez pedig azért különösen nagy baj, mert a jobboldali propaganda éppen azért talál befogadásra, mivel a sztálinista, posztsztálinista modernizációs kísérletek nem tudtak vonzó alternatívát szembeállítani a tőkés társadalom „lottójával“ - még legsikeresebb (magyarországi, kádárista) formájukban sem.
A másik gyakorlati következtetés az internacionalizmus fontossága. A polgári propaganda itt egyébként meglehetősen önellentmondásos. Egyfelől az európai integráció ideáljának fetisizálásával van tele, másrészt - mindenek előtt a rendszert váltott országokban - nacionalista húrokat penget. Az ellentmondás egyébként látszólagos. Az európaiság fetisizált gondolata ugyanis egy új, kontinentális nacionalizmus gondolata, amely a centrum országok és a periféria ellentéteit transzformálja a civilizált Európa és a barbár nem-Európa ellentétévé. Természetesen nem nehéz belátni, hogy ez az Európa nem földrajzi fogalom, hiszen beletartozik Észak-Amerika, egy kicsit Japán is, de a földrajzi Közép-kelet Európa csak szeretne (?) beletartozni.
Persze nincs új a nap alatt. A klasszikus kapitalizmus nacionalizmusa az adott ország burzsoáziáját etnikai hovatartozásától függetlenül a nemzettest alkotó elemének ismerte el, miközben a proletároknak nem volt hazájuk. S ma is azt látjuk, hogy a német állampolgárságú osztrák császári sarj, Habsburg Ottó magyarabbnak számit, mint sok tizezer e kis országban dolgozó, vagy csak dolgozni kívánó, de munkát nem találó helybéli lakos.
A nemzetközi „marótárcsa“ egyik legkegyetlenebb „foga“ a nemzetközi adósságcsapda. Ebből kimászni az egyes országok nem igen tudnak. Csak az adós országok közös fellépése ültetheti tárgyalóasztalhoz a hitelezőket, hogy azok egyenrangú félként, s ne diktátorként tárgyaljanak egy új gazdasági világrendről, az adósságterhek lényeges könnyítéséről. És ez ténylegesen egyenrangú felek tárgyalása lehetne, hiszen a jelenlegi helyzetben egy olyan világméretű gazdasági összeomlás bombája ketyeg, amely nem csak az adós országokat, de a hitelezőket is maga alá temetheti. Hogy ez járható út, azt több jel is mutatja, cáfolva a „Békesi-dogmát“, amely még Békesi László első pénzügyminisztersége (a Németh-kormány) idején fogalmazódott meg egyértelműen, amelyet az Antall-Boross kormány saját (nemzeti-keresztény-antikommunista) képére formálva átvett és megszilárdított, s amelyet - úgy tűnik - a szocialista-liberális koalíció pénzügyminisztereként sem hajlandó Békesi feladni.
Ez a dogma azt tartalmazza, hogy Magyarországnak mindenképpen meg kell őriznie a jó adós státuszát, ezért a fizetési könnyítések irányába semmiféle lépést nem tehet, adóságszolgálatát pontosan és időre el kell látnia. A keresztény-nemzeti kormány esetében a dogma fenntartása jól érthető. Uralmukat három pillére állítva kívánták stabilizálni:
* 1956 kisajátítása révén, a Kádár-rendszer kezdeti terrorjának túlhangsúlyozásával, egy tiszta forradalom- és szabadságharc mítoszának a kialakításával;
* a Kádár-rendszer egészének lejáratásával, a Rákosi-korszakkal való elvtelen egybemosással, a ténylegesen elért eredmények letagadásával, bagatellizálásával, visszájára fordításával;
* a „kommunizmusnak“, mint az 1980-as évek végére kialakult és elmélyült gazdasági és társadalmi válság okozójának a felmutatásával.
Nos az első „pillér“ lényegesen kevesebb embert érdekel, mint ahogyan azt az ideológia csinálói gondolták. Kiderült (még pedig igen gyorsan), hogy az „ötvenhatosok“ nem egységesek, rájuk mint egy hatékony élcsapatra számítani a tömegbázis kialakításánál nem lehet.
Az is kiderült, hogy a második „pillér“ megszilárdítása érdekében a társadalomra zúdított hazugság és hamisítás áradat a szándékolttal szemben nagyjából az ellenkező hatást érte el.
A mai magyar lakoság csupán a harmadik „pillér“ kézzel fogható valóságtartalmát, a gazdasági-társadalmi válságot hiszi el. Igy a harmadik „pillér“ mutatkozott a leghatékonyabb ideológiai fegyvernek. Persze lehetett volna azt mondani: „kérem, az adósságállomány a kommunisták népellenes gazdaságpolitikájának a természetes következménye. A nép azonban megszabadult kommunista elnyomóitól, tehát megérdemli, hogy jutalmul a Nyugat szabadítsa meg a kommunizmus örökségeként ráhagyott adóságtehertől, vagy legalábbis annak egy jelentős részétől - mondjuk a kamatok további fizetésétől.“ Ilyesmit javasolt például Soros György az Antall-kormánynak.
Ennek a politikának azonban a keresztény-nemzeti jobboldal számára több hátulütője is lett volna: a Nyugat ezt a kérést vonakodott volna teljesíteni, nyomást kellett volna rá gyakorolni, ehhez egységfrontba kellett volna tömörülni a többi adós országgal. Ez egyrészt eleve nem felelt meg ezen körök ízlésének, hiszen akkor megszűntünk volna a Nyugat „kedvencei“ lenni. Másrészt az egységfront létrehozása feltárta volna a tényt, hogy az adósságcsapda egyáltalán nem csak a volt „kommunista“ országokat sújtotta s ez összedöntötte volna a harmadik legitimációs „pillért“ is.
Valamivel nehezebb megérteni a szocialista Békesi ragaszkodását a dogmájához. Nyilván itt nem csupán az „atya ragaszkodása egyszülöttjéhez“ jelenséggel állunk szemben, jól lehet Békesi László szerepléseiben kétségtelenül megfigyelhető bizonyos monetarista megszállottság.
Annak idején Békesi csupán megfogalmazója, kimondója volt e dogmának (alapos filológiai vizsgálódás még ezt az állítást is megcáfolhatja). A nyolcvanas évek második felében a legfelső párt- és állami vezetés pragmatikus szárnya (ahová Békesi is tartozott) előbb ösztönösen, majd egyre tudatosabban készült a rendszerváltásra, a pártállam - lehetőség szerint felülről való, az ő irányításuk mellett végbemenő - lebontására. Ez nyilvánvalóan a korábbi szövetségi rendszertől való fokozatos eltávolodást és a Nyugathoz való közeledést feltételezett. A pragmatikusok óvakodtak a nyílt politikai akciótól, hiszen féltek a konzervatív szárnytól, amely magamögött hitte/tudta a Szovjetunió és a Varsói Szerződés támogatását. Ezért a gazdasági életben erősítette pozícióit, mind jobban kiszolgáltatva az ország gazdaságát a Világbank és az IMF gazdaságpolitikai elképzeléseinek.
A nyolcvanas évekre ezekben a nemzetközi pénzközpontokban, amelyek természetüknél fogva hajlamosak a monetáris túlzásokra, tág teret nyert az a M.Friedmann nevével fémjelzett gazdaságpolitikai irányzat, amely a közgazdászkörökben a „monetarista ellenforradalom“ nevet kapta. E gazdaságpolitika legmarkánsabb megvalósítói M.Theacher brit miniszterelnök asszony és R.Reagen amerikai elnök voltak. Csupán feltételezni tudom, hogy Békesi és társai a nyolcvanas évek második felében igyekeztek „M.Friedmann legjobb magyar tanítványai“ lenni.
Csakhogy azóta Theacher és Reagen, illetve irányzataik megbuktak. Az MDF vezette nemzeti-keresztény koalíció választási vereségéhez nem kis mértékben hozzájárult a Békesi-dogma kritikátlan továbbvitele is. Úgy tűnik azonban, hogy Békesi a liberálisok támogatásával ma is ragaszkodik dogmájához és nem nagyon érthető - miért?!
Milyen jelek mutatják, hogy a Békesi-dogmának van alternatívája? Több is. Az utóbbi években az MDF vezette kormány több jelzést, tanácsot kapott, hogy adja fel a dogmát, kérjen fizetési könnyítéseket, kérése meghallgatásra fog találni. A kormány ezeket a javaslatokat - a fent elemzett okok miatt - visszautasította. Több ország (Lengyelország, Mexikó, Bulgária) kértek és kaptak adósságmérséklést, mivel hitelezőik belátták, hogy az adósságteher egyszerűen agyonnyomja ezeket a nemzetgazdaságokat.
Milyen érvekkel hárítják el a dogma hívei ezeket a tényeket? Alapvetően két érvük van:
* ha adósságcsökkentést kérünk, elvész Magyarország nemzetközi jóhíre, a magyar gazdaság elszigetelődik a nemzetközi pénzpiacon, soha többet nem kapunk kedvező feltételek mellett hitelt.
* a példák számunkra nem példák, mivel Magyarországnak más a hitelstruktúrája. A példaként felhozott országok állami hiteleket halmoztak fel, s ezek elengedését kérték. Kérésük teljesítése csupán a hitelező országok politikai akaratán múlott. Ezzel szemben a magyar adósság zöme japán és német magánbankoktól származik, akiket kizárólag gazdasági szempontok irányítanak és hallani sem akarnak semmiféle engedményről.
Úgy vélem, ezek az érvek nem állják meg a helyüket. Az a Mexikó, amelyik sikeresen kérte adóssága egy részének elengedését, ebben az évben elénk került az államok bonitási listáján, tehát a pénzpiac benne jobban bízik, mint bennünk.
Lengyelország sem az összeomlás, hanem éppen a kilábalás jeleit mutatja.
A második érv sem meggyőző, hiszen ha a nagy centrum-országok az állami hiteleket elengedhetik, akkor ugyan miért ne vállalhatnák át a magánhiteleket. Aki egy kicsit is ismeri a pénzügyeket, az tudja, hogy az államnak nincs saját pénze (kivéve a rendkívül gyorsan inflálódó állami papírpénzt - de hát kinek kéne egy ilyen pénzben folyósított hitel?!), igy ha hitelt nyújt egy másik országnak, akkor vagy mélyebben nyúl az adófizetők zsebébe, vagy előbb maga vesz fel hitelt magánbankoktól. Mivel ez utóbbit végül is az adófizetők pénzéből fizeti vissza az állam (ha a tartozást az adós országnak elengedte) a két eset lényegében azonos. Nyilván az állami hitel elengedése és a magánbanki hitelek átvállalása között van némi politikai különbség, hosszabb távon azonban, ahol a gazdasági szempontok a mérvadóak a két dolog egyre megy.
Természetesen a példák és Magyarország között van különbség. Bulgária olyan mély gazdasági válságban van, hogy számára az adósságelengedésből származható hátrányok elenyésznek ahhoz a katasztrófához képest, ami az országot sújtja, ha nem kér, nem kap könnyítést. Bulgáriának nincs mit veszítenie, Magyarországnak - legalábbis látszólag - van.
Lengyelország viszonylag nagy ország - Magyarországhoz képest mindenképpen. Egy ilyen méretű ország gazdasági összeomlásának beláthatatlan világgazdasági következményei lehetnek.
Mexikó esetében azt kell figyelembe venni, hogy az Egyesült Államok egy észak-amerikai szabadkereskedelmi társulás (NAFTA) összekovácsolásán munkálkodott és igy érdeke volt Mexikó szanálása. (A tanulmány megírása óta Mexikó pénzügyi rendszere látványosan összeomlott. Mi történt erre? A nyugati, főleg amerikai pénzvilág azonnal a megmentésére sietett!)
Ezek az ellenvetések érveinket nem gyengítik, hanem éppen erősítik. A példák ugyanis egyfelől cáfolják a Békesi-dogmát, másfelől viszont megmutatják, hogy Magyarországnak csak az adós országok egységfrontjában van esélye eredményt elérni. Ez pedig nem csak a Békesi-dogma feladását, de gazdasági diplomáciánk újragondolását is megköveteli.
Végül még egy gondolat. Az adósságkönnyítés, -elengedés követelését a radikális jobboldal (Torgyántól Csurkáig) is zászlajára tűzte. Az a látszat keletkezhet, hogy a szélsőbal és a szélsőjobb akcióegysége nem csúsztatás, hanem tény. Ezt az állítást el kell, és el is lehet utasítani.
A marxista elemzés arra a következtetésre jut, hogy az adósságcsapda a tőkés kizsákmányolásnak, a magántőke uralmának sajátos nemzetközi megjelenése. A kivezető utat az internacionalista, antiimperialista szolidaritáson alapuló gazdaságdiplomáciában látja.
A radikális jobboldal az adósságválság nacionalista, helyenként antiszemita, mindenképpen antikommunista magyarázatát adja. Valóságos, járható utat e válság megoldására nem ad. Demagóg módon követeli ugyan, hogy a plutokrata nemzetközi pénztőke ne fojtogassa tovább a keresztény magyar gazdaságot, de olyan megoldást, amely nem ellenkezne az általa is istenített magántulajdon elvével, adni nem tud (feltehetőleg nem is akar).

Budapest, 1994. augusztus - november

(megjelent: ELVEINK és TETTEINK)