Ha netán egy értelmes lény valamely más bolygóról a Földre látogatna, bizonyára erősen kételkedne az ember értelmes voltában. Számára teljesen megmagyarázhatatlan ellentmondásokkal találkozna. Tekintettel arra, hogy olykor mi magunk sem vagyunk mindig ezekkel tisztában, kénytelen vagyok néhányat az ellentmondásokból felsorolni.

Az emberiség, mint egész, manapság olyan helyzetben van, hogy felhasználhat minden elképzelhető természeti erőforrást annak érdekében, hogy a faj elegendő élelmiszerhez, ruházathoz, fedélhez és egészségügyi alapellátáshoz jusson. Technikailag ennek semmiféle akadálya sem volna, csupán pár másodperc kell ahhoz, hogy a földgolyó bármely pontját és a földközeli világűrt információkkal elérhessenek. Néhány óra avagy pár nap alatt személyesen oda is lehet utazni.

Az emberek mégis képtelenek mindezeket a lehetőségeket mindannyiuk számára a valóságba is áttenni. Egyik oldalon sok-sok millió tonna élelmiszert semmisítenek meg, mert nem lehet eladni, ugyanakkor az emberiség egyötöde állandóan éhezik, több tucat millió gyermek hal meg alultápláltságban, illetve az ezzel összefüggésben álló hiánybetegségekben.

Összességében az emberiség négyötöde él a gazdasági elmaradottság viszonyai között. Rendelkezésre áll ki nem használt munkaerő-kapacitása gazdaság alulfejlettségének megváltoztatására, hiszen ott van körülbelül háromnegyed milliárd munkanélküli, vagy alulfoglalkoztatott, tőke is volna, több mint elég, és még csak esélye sincs annak, hogy ezek a népek valamit lefaragjanak hátrányukból.

A tudomány már eljutott ahhoz a felismeréshez, hogy olyan helyzethez érkeztünk el, amikor tudatos ökológiai vezérlés nélkül az emberiség már néhány területen a tartós életfeltételek tekintetében végletes, csaknem jóvátehetetlen károkat okoz. És mégsem történik semmi, pedig a tudományos feltételek adottak, a tőke és a munkaerő rendelkezésre állna a gond leküzdésére.

És itt van megint a világ „gazdagabbik” felén, a csúcspontján az az őrület, amit túltermelési válságnak szokás nevezni. Mert milliók „túl sokat” termeltek, ezért milliók válnak munkanélkülivé, és így az általuk megtermelt javakat megvenni sem tudják.
A képtelen helyzet okait nem leljük meg a hatalmasok ostobaságában vagy gonoszságában, hiszen mindannyian az érvényben lévő normák szerint cselekszenek, a fennálló társadalmi rend legésszerűbb eljárási elveit követik. Az a nagy kísérlet, amely ezeket a normákat valami mással próbálta meg helyettesíteni éppen most, a szemünk előtt futott zátonyra. De rögvest ezt követően még élesebben megmutatkozott, hogy ettől még a tőkés ésszerűtlenség nem válik ésszerűvé, egyetlen éhező gyermek sem nyer új életlehetőséget, egyetlen munkanélküli sem kap újra munkát, új, értelmes életlehetőségeket. Pusztán az történt, hogy újabb népeket vontak be az éhségzónába, az iszonyatos, nemzeti megsemmisítő háborúkba, az erőszak és a gyűlölet által motivált üldöztetésekbe, számkivetettségbe.

A kapitalizmus visszaállítása világot átfogó rendszerként, csupán a régi kérdést veti fel újból – amelyet már a nagy távlatokban gondolkodók, mint Marx és Engels is megfogalmaztak, és amely újból és újból felmerül(t) a viszonyok áldozatai, a tömegek előtt: Mit kellene tenni azért, hogy egy másik, jobban működő normarendszer jöjjön létre az emberi együttélés számára?

Mielőtt megpróbálnék a kérdésre választ adni, kénytelen vagyok kitérni arra a hibás magyarázatra, amely a történelmi fejlődés menetére gyakorolt politikai gazdaságtani hatás marxista felfogásával összefüggésben keletkezett. Itt arról az elnagyolt, durva felfogásról van szó, amely szerint a marxista elemzésből — a tőkés újratermelési folyamat belső ellentmondásait illetően — az derülne ki, hogy szükségszerűen, mintegy automatikusan következne a tőkés rendszer felváltása egy szocialistáéval.

Ez a felfogás is erősen kötődik a válság jelenségéhez. Kizártnak tartja (ez a nézet), hogy a szemmel láthatóan egyre élesebb gazdasági válság (és ez igaz is volta harmincas években) ne vezessen el a kapitalizmus összeomlásához, végső soron. Ezek a nézetek csak arra jók, hogy passzív várakozásra késztessék a tudatos, aktív cselekvésre képes, haladó társadalmi erőket, kivált a munkásosztályt. Felmentést ad a saját sorsformálás lehetősége alól.

A valós helyzet viszont az, hogy a kapitalizmus, mint társadalmi rendszer mindig megtalálja a kiutat a gazdasági válságából (ha nem is minden állam). Ha csupán a spontán közgazdasági törvényszerűségek érvényesülnének, akkor — az áresések, a túlzott mértékben felhalmozódott pénztőkék megsemmisülése a munkaerő árának zuhanása révén végül is — új egyensúly állna elő a piacokon, szükségszerűen. No igen, nyilván jóval alacsonyabb szinten.

Ámde, a válságok megoldása sosem történik csupán a gazdasági törvények spontán hatására hagyatkozva. A monopol- és finánctőke uralmának korszakában mélyreható politikai megrázkódtatások keletkeztek, sőt két világháborút is kirobbantottak abbéli igyekezetükben, hogy a belső problémákat, a legnagyobb tőkéscsoportok, „átlőcsöljék” a másikra. A megjelenés formái — imperializmus, gyarmati uralom, fasizmus — voltak. A válságok legfőbb áldozatának, a munkásosztálynak, amelyet minden következmény sújtott, — manapság idesorolnak az elmaradott országok népei is—, pusztán az a lehetősége maradt, hogy konokul védje érdekeit: tudatos cselekvés révén szolidaritási szervezeteinek keretei között, az objektív helyzet tudományos hitelű elemzésének alapján felmérve a fejlődés valós irányát, ennek alapján megfogalmazhatóak azok a célok, amelyekért küzdeni kell és el is érhetőek.

Az az illúzió, amely egy állítólagos fejlődési automatizmusról fecseg, bénítólag hat éppen arra a döntő erőre, amely képes ezt a fejlődést véghezvinni, és azt véghez is fogja vinni, mert muszáj. Fentebb, egyszer fejtegettem, hogy már ma is csak akkor van valamelyest esélye az újonnan megtermelt javak elosztásáért folyó küzdelemnek, ha létrejön egy elemi szintű szolidaritási, internacionalista osztályöntudat, az üzemektől az ágazati szinten át, a nemzetközi szintig. A tőke határozott törekvése - különösen Európában - a munkaerő strukturális leértékelése érdekében igen-igen szoros nemzetközi kooperációhoz vezetett, így az adott ország munkásosztályának nemzeti keretekben folyó harca - legyen az a legjobban szervezett szakszervezeti keretek között is - teljesen esélytelen, képtelen megakadályozni a tőkét abban, hogy egyre nagyobb mértékben telepítsen át termelőkapacitásokat az olcsó munkabérű országokba.

A szakszervezeti öntudat kialakítása, a szakszervezeti küzdelem vezetése ma sokkal nagyobb jelentőségű, és sokkal nagyobb tudatosságot követel meg a résztvevőktől, mint száz evvel ezelőtt. Minden egyes válság arra készteti a tőkét, hogy kihasználva a munkásosztály kedvezőtlen helyzetét, támadást intézzen a bérek és szociális vívmányok ellen. A védelmi harc a jövedelmekért, a betegség-öregségi biztosításért, a fiatal generáció képzési lehetőségéért, a lakásért stb. a válság alatt nehezebbé válik, ám annál jelentősebb.

A vázoltak alapján a szakszervezetek (és a munkáspártok) feltétlenül érdekeltek kellenek legyenek abban, hogy a kormányok — ott és ahol erre még mód nyílik — alkalmazzák a keynesi szabályozási eljárásokat. Konkrétan itt arról van szó: azért kell harcot folytatni, hogy az adóssághegyek felszámolása érdekében vonják be a tőkehozadékokat is, és ezzel bizonyos fokú játékteret nyerjenek egy későbbi konjunktúra-politikához.
Csak ezen a réven lehetséges az anyagi és szociális vívmányok védelme, és csak ebben a küzdelemben ébredhet helyzetének tudtára a munkásosztály. Itt világossá kell tenni, hogy ha lemondanának arról, hogy részt vegyenek benne, sőt formálói legyenek tőkés viszonyok között a gazdaságpolitikának, akkor ez nem forradalmi magatartás, hanem ostobaság volna, hiszen az osztálytudat formálásának egy igen jelentős módszeréről mondanának le.
A tőkés rendszer egészének teljes képtelensége annyira világosan megmutatkozik, ám ezzel együtt a politikai öntudat fejlesztése még nehezebbé vált, Többek között azért is, mert ez az öntudat nem tekinthető „hófehér papírlapnak”, amit tele lehet írni. Mindannyian, így a munkásosztály egészében, a különböző országokban résztvevője és formálója volt a munkásmozgalom történetének az utóbbi években, évtizedekben. Egy új típusú politikai öntudat semmiképpen nem jöhet létre anélkül, hogy ne ütköztetnénk és ne ütköznénk meg mindazzal, amit az eltelt években bármelyikünk mondott vagy képviselt, amelyről mélyen meg voltunk győződve, amelyről másokat is törekedtünk meggyőzni.

Csalóka ábránd volna azt hinni, hogy képesek lennénk a munkásmozgalom történetét oly mértékben feldolgozni, hogy ennek alapján a közeli jövőben kommunisták, szociáldemokraták, zöldek, antifasiszták, polgárjogi harcosok és más baloldaliak azonos tudással és öntudattal vághatnak neki az előttünk álló problémák megoldásának, a jelentkező feladatok elvégzésének. A munkásosztály kénytelen együtt élni a történelmével. Minden egyede azzal, amivel hozzájárult ehhez a történelemhez. A különféle megközelítések csak két esetben nem jelentenek tehertételt, hanem inkább gazdagítják azon lehetőségek körét, amelyek az emberiség további fejlődését szolgálhatják.

Az első az a felismerés kell legyen, hogy a kapitalizmus a tudományos-technikai forradalom‚ saját feltételrendszerében elérte a termelőerők fejlődésének elképzelhetően legmagasabb fokát, ezért le kell váltani. Éspedig egy olyan rendszerrel, amelyben „... minden egyén szabad fejlődésének előfeltétele az összesség szabad fejlődése.” Ez pedig csak egy szocialista társadalom lehet.

A második előfeltétel az a felismerés, hogy a kívánt változások nem állnak elő automatikusan, függetlenül az emberek cselekvésétől vagy a mai hatalmasok fokozatos belátása révén, azok révén, akik manapság gigantikus méretű tőketömeggel, tulajdonukként szabadon rendelkeznek. Még abban az esetben sem tehetnek mást, ha egyesek közülük felismerik azt, hogy a tőkés rendszer túlhaladott, tőkésként kényszerűen alá vannak vetve a kapitalizmus törvényszerűségeinek.

A kapitalizmus normarendszerében ezen normáknak mindannyian alávetettek vagyunk, csak a munkásosztály képes (bárhogy is definiálja bárki) valóban következetesen a normák meghaladása érdekében fellépni.)

Fogalmilag én munkásosztály alatt azoknak a nőknek és férfiaknak az összességét értem, amit Marx a „társadalmi összmunkás” fogalmával összegzett. Kizárólag a munkásosztály képes, mint egyetlen társadalmi csoport arra, hogy a siker reményében egy magasabb társadalmi renddel váltsa föl a tőkés rendszert. Csak a munkásosztály az, amely lépést tart az anyagi termelés egyre bonyolultabb technológiájával, azt kezeli, irányítja. ellenőrzi és részt vesz továbbfejlesztésében. Ha forradalmi úton uralkodó osztállyá teszi magát, és uralkodó osztályként erőszakosan megváltoztatja a régi termelési viszonyokat, ezzel megszünteti az osztályellentmondások létfeltételeit is, magát mint osztályt, és a saját osztályuralmát is. (Fordítói megjegyzés: a szerző csak részben idézi pontosan Marxot, ezért nincs idézőjel.)

Azért hozom fel a két megfogalmazást a Kommunista Kiáltvány”-ból, amelyet Marx és Engels 1848-ban publikált, mert jól tükrözi azt az általános emberi mozzanatot, amelyet a szocializmust célul kitűző munkásmozgalom már az első programadó dokumentumában világosan elénk tár.

A szocializmus pártjáért

A fenti összefüggésben megfogalmazott politikai célokat csak politikai párt működésével lehet elérni, azaz a munkásosztály politikai érdekeinek kifejezésével. Mindenféle spekuláció arról, hogy a pártok manapság már túlhaladottak, ellentmondanak a valóság tényeinek.

A munkásmozgalom azon erőinek szétforgácsoltsága, amelyek tudatosan felvállalják a szocializmust célként (ma főként az új NSZK-ban, de másutt is ez a helyzet), megnehezíti az erők egyesítését, azt, hogy politikai pártot szervezzenek — a fenti értelemben — ám ezt meg kell tenni, meg lehet tenni, és a helyzet miatt sürgősen cselekedni kell. Nem volna szerencsés, ha az elkerülhetetlen vitákat megelőzően leszögeznénk, hogy milyen keretek között működő, milyen jellegű és célú párt kellene legyen az, amit alkotunk. Inkább néhány szempontot, és főként elhatárolódási szempontot kellene rögzíteni anélkül, hogy a szocialista célkitűzéseink üres frázissá válnának.

Legelőbb is a szocializmus fogalmáról. Ez mindenekelőtt azt jelenti, hogy alapvetően megváltoznak az újratermelési folyamat normái, éspedig azok elsődlegesen, amelyek a tulajdonviszonyokra vonatkoznak a döntő termelőeszközök tekintetében. Ugyanakkor teljesen egyenrangú tényezőként ennek megvalósítása csak demokratikus, humánus, legitim lehet bármilyen is legyen az erőfölényben lévő államhatalom formája. Bármilyen szocializmus-elképzelésnél a jövőben kiemelt jelentőségű tényező kell legyen a dolgok ökológiai megvalósíthatósága is, sokkal inkább, mint valaha is.

A szocializmus pártja számára életbevágóan font az internacionalista világszemlélet, ez alapelv, hiszen a finánctőke nemzetközi működésével szemben csak a hasonló felfogású pártok internacionalista együttműködése lehet hatékony.

A fent felsorolt tényezők megkerülhetetlenek ilyen pártok számára; rájuk jellemző jegyek. Ha az a szándék hiányozna, hogy alapvetően megváltoztassa a társadalmi viszonyokat, hogy elvileg új formákban használja fel a történelmi fejlődés objektív törvényszerűségeit, akkor egy ilyen párt elveszítené társadalom-átalakító jellegét. Ennek a pártnak társadalomintegráló, demokratikus, humanista, szociálisan érzékeny, környezetbarát stb. reformpártnak kell lennie. Ha a demokratikus-humanista mozzanat igénye maradna el, akkor ez a párt a kapitalizmus legyőzését követően, szükségszerűen elveszítené azt a képességét, hogy a társadalom potenciálját kellő mértékben mozgósítani tudja a szocializmus továbbfejlesztésének érdekében. A szovjet szocializmus-modell kudarcának ez a döntő jelentőségű tanulsága.

Egy további tanulság, az internacionalizmus helyes felfogása, megértése. Két generációval, az internacionalizmus szellemétől átitatott Októberi Forradalom után, az internacionalizmus a Szovjetunióban is pusztán rituális szóhasználattá vált. Mi. sem jellemzőbb, mint az, hogy még az SZKP KB tagjai, póttagjai, sőt a Politikai Bizottság egyes tagjai is, alig pár hónap alatt nacionalista arculatot öltöttek. Jó néhány nevet lehetne itt felsorolni, de aki figyelt az tudja, kikről van szó. A felsorolt következményekből már adódik jó néhány pozitív lehetőség, olyan, amilyennel az egyes pártok, mozgalmak, irányzatok, csoportok követői pozitívan hozzájárulhatnak egy mindenképpen megalakítandó párt létrehozásához. Magától értetődően esetünkben nem csupán bizonyos fogalmak és értékek egyszerű összegezéséről van szó.

Történelmileg igen lényegesnek minősíthető az eddigi kommunista pártok szilárd elkötelezettsége a szocialista célok tekintetében, hozzájárultak ahhoz, hogy mindenki előtt világossá váljék: készek áldozatokat is hozni eszméik megvalósításáért a gyakorlati tevékenységükben. A jelenlegi viszonyok között éppen ennyire fontos, hogy ott, és ahol már ilyen típusú tömegpártok vannak, váljanak hordozóivá az új felfogásnak, ennek révén maguk is változzanak, az említett fontos elemek vonatkozásában. Ezek a változások egyébként már folyamatban vannak.

Egy pártnak, amely manapság a munkásosztály tömegpártjaként kíván a szocializmus érdekében tevékenykedni, feltétlenül képesnek kell lenni arra, hogy programjának és mindennapi politikai gyakorlatának megfogalmazásakor a tudományos kutatások legfrissebb, legkiérleltebb eredményeire támaszkodjon, azokat felhasználja. Egyszóval marxistának kell lennie, éspedig nem abban az értelemben, hogy betű szerint ismételgeti a klasszikusok feltételezéseit és következtetéseit, és főként nem ott és akkor, ahol és amikor a mai feltételek már megváltoztak, hanem az Antonio Gramsci által vallott felfogásban, amely szerint a marxizmus egyszerűen tudományos világnézet.

Az is igaz, hogy egy párt nem korlátozhatja tevékenységét oly módon, mintha tudományos akadémia volna. Cselekvőképes kell legyen. Ez viszont megköveteli a Lenin által annyira hangsúlyozott egységet a cselekvésben. Ez még akkor is igaz, ha tudjuk, hogy a demokratikus centralizmus elve „kifordult önmagából”, és a létfontosságú alkotó viták, tudományos eszmecserék gátjává lett, ám egy adott politikai szituációban, egységes politikai fellépés hiányában a párt megszűnik párt lenni.

Nem hinném, hogy ezeket az alapelveket bárki is vitatná. A nehézség inkább ott van, a két követelmény tekintetében, hogy miként kövessük az általános céljainkat az egyes esetek megoldása során.

Végül is, mi a legfontosabb tanulság, amelyet a munkásmozgalom levonhat az első, világot átfogó szocializmus-kísérlet kelet-európai kudarcából? Ez az a felismerés kell legyen, hogy sorsfordító jelentőségűvé vált az önértékelés képességének elvesztése, ezáltal a megvalósított szocializmus-modell fejlesztésének lehetősége. Az az akcióegység, amely a fenti képesség elveszítése révén jött létre, megtévesztővé vált. Készülhetett bármilyen, egyébként helyes analízis és stratégia a szocializmus továbbfejlesztésére, ha az előzetes viták nem gyümölcsöző összecsapásokban zajlottak, ha nem vonták be ezekbe mindazokat a társadalmi erőket, nézeteket, amelyek a szocializmus alapján állva az alapkérdések tekintetében éppen a szocializmus kiteljesedését kívánták. és készek voltak egységes fellépésre.

Történelmileg túlságosan nagy áldozat volna, és „késő unokánk sem fog győzni” (majd), ha a munkásmozgalom nem vonná le a tanulságokat a kelet-európai szocializmus-kísérletek kudarcaiból.

A szövetségesek jelentőségéről

Bármennyire is drámai a tőkés rendszer válsága, belső ellentmondása, a szocializmusba való átmenet nincsen közvetlenül napirenden. Itt nem az élcsapat tudati állapotáról van szó, hanem a munkásosztály többségének a helyzete a döntő. Ma az osztályt a mély csalódottság jellemzi az első szocializmus-kísérlet kudarca okán. Mélységesen megrendültek igen jelentős etikai-morális értékek, mint a szolidaritás, az internacionalizmus, a haladásba vetett racionális meggyőződés. Itt lelhető meg a táptalaja annak a csaknem mindenütt megindult stratégiai revánshadjáratnak, amelyet a tőke és a reakció erői folytatnak. A felmerült politikai érdek-összeütközések során a szocializmust célul kitűző pártoknak szövetségre kell lépni minden olyan erővel, amely kész arra, hogy szembeszálljon a legreakciósabb erőkkel. A küzdelmek során meg kell tenni mindent annak érdekében, hogy a bevont erők tudatát formálják és felismerhessék a szocializmus szükségességét. Egy ilyen szövetségi helyzetben is adódhatnak a forradalmi pártok számára kemény helyzetek. Arról van szó, hogy egyrészt meg kell győzni a szövetségeseket arról, hogy az éppen aktuális és együttesen elérni kívánt célt őszintén akarják, ugyanakkor nem rejthetik véka alá, hogy a küzdelmük végső politikai célja túlmutat az adott közelebbi célon. Ha ezt nem tennék, annak érdekében, hogy hihetőbbé váljon az elsődleges célért való kiállásuk, akkor a szövetségesek szemében tisztességtelennek tűnnének. vagy olyan útra vinnének ezek a „győzködések”, amely a célok fokozatos feladásához vezetnének el. Erre nézve a munkásmozgalom története számos példával szolgálhat.

Nem áll szándékomban, hogy példákkal szolgáljak a mai, egyébként széles arcvonalon időszerűvé vált szövetségi politikáról. Milyen területek jöhetnek itt szóba? Ilyenek lehetnek például a gazdaság és szociálpolitika alapkérdései, főként a regionális összefüggéseiben, a demokratikus-és polgári jogok, az általános humán problémák, mint a nők egyenjogúságának kérdései vagy az ökológiai gondok stb.

A további fejlődés kulcskérdésévé vált: sikerül-e a munkásmozgalomnak az alapkérdések tekintetében ismét olyan pozíciókat elérni, mint jó száz éve, amikor a II. Internacionálé időszakában nagy fellendülést ért meg. Akkoriban jellemző volt a tudományosan megalapozott felfogás a mozgás törvényszerűségek tekintetében az emberiség történelmi fejlődését illetően, és érvényesült a demokratizmus, a tisztesség, az egyenesség és a tisztaság. Ebben a vonatkozásban felülmúltak minden akkori uralkodó osztályt, ezekkel az erényekkel kitűntek.

Éppen ezeket az erényeket — persze a mai feltételek között — kell újból visszanyerni, mert ezek azok a döntő jelentőségű lényezők, amelyek előfeltételei lehetnek egy kiútnak, amely a jelenlegi válság kapcsán dokumentáltan a tőkés rendszert, annak belső ellentmondásait a társadalmi haladás irányába meghaladja.

VÉGE

Forrás: Verlag GMBH und Co. Köln, 1993.

Bár a tanulmány (illetve könyvrészlet) 1993-ban jelent meg, napjainkban is helytálló. Egyes nem alapvető elmozdulásokat is figyelembe véve az USA-ban előretört republikánusok gazdasági koncepcióit tükrözi. (Szerkesztő)

Magyarországon leközlésre került az „Elveink és tetteink” folyóirat 1995/1. számában. Felelős szerkesztő: Hajdú József