Újsághír (1991. június 5.): Nyugtalanító információt kapott a magyar kormány. A Magyar Nemzeti Bank legjelentősebb partnere, a Deutsche Bank egyelőre nem kíván több hitelt nyújtani Közép- és Kelet-Európa országainak. Az újabb hiteligények teljesítését két feltételhez köti. 1. Ha a térség országai egyértelmű haladást képesek felmutatni gazdasági reformjaikban. 2. Ha a nyugati ipari országok kormányai és nemzetközi pénzintézetek kiterjesztik garanciavállalásaikat.

Ha nyers szavakra lefordítjuk a szóban forgó feltételeket, akkora haladás alatt nyilvánvalóan azt értették, hogy Magyarország és szomszédai gyorsabban és egyértelműbben álljanak át a kizárólagos tőkés gazdálkodás nyomvonalaira; másrészt a gazdasági bizonytalansággal összefüggő kockázatok miatt a nyugati kormányokat és bankokat felszólították, hogy adjanak garanciákat, vagyis gyakoroljanak nyomást – az Európai Közösséghez való csatlakozás támogatásának ígéretével - a hitelt igénylő nemzetekre.

Az Antall-kormány számára érthetően rendkívüli fontosságú volt a Deutsche Bank magatartása. Néhány számadat is bizonyítja ezt. A német pénzintézet 1991 közepéig két kötvénykibocsátással 500 millió márka értékben készenléti (stand by) hitelt szervezett az MNB-nek. Ezen kívül 200 millió márka értékben kötvény-kibocsátási keret-megállapodást kötött a magyar központi bankkal, 100 millió márka bilaterális hitelt is nyújtott,s nem utolsósorban 1,5 milliárd márka, a német kormány által garantált hitelt is szervezett Magyarország számára. S a Deutsche Bank természetesen nem jótékonysági intézmény!

A nyolcvanas évek első felében, amikor a Flick-botrány kapcsán először kezdtem anyagot gyűjteni az NSZK-ban a gazdaság és a politika összefonódásáról, ottani barátaim figyelmemet a Deutsche Bankra is ráirányították. Aztán 1986 elején kezembe került Joachim Wagner Tatort Finanzministerium (Tetthely a pénzügyminisztérium) című könyve, amelyben évekig tartó kutatásainak eredményeit tárta a nyilvánosság elé. A furfangos pénzmosás rejtekútjait a tisztességes és alapos revíziós vizsgálatok már régen feltárhatták volna, a pénzügyminisztérium illetékesei azonban számos esetben elfordultak, ha szabálytalansággal találkoztak. Cinkosság alakult ki továbbá a pártok, a cégek, a bankok és a pénzügyminisztériumi főtisztviselők között. Csak így és ebben a rendszerben folyhatott zavartalanul a manipuláció.

Most azonban maradjunk a Deutsche Banknál!

1870 áprilisában 15 millió márka alaptőkével létrehoztak német földön egy pénzintézetet, amely először az országban, aztán Európában, napjainkra pedig immár az egész tőkés világban a bankok legnagyobbjainak sorába emelkedett. A Deutsche Bank 1980-ban 160, 1984 őszén viszont már 226 milliárd márka forgalmat könyvelhetett el az év végi mérlegben. S a terjeszkedés révén ez a tendencia azóta is folytatódott.

Ez a bank néhány más, konkurens pénzintézetnél is erőteljesebben és agresszívabban szólt bele a német történelembe. A Deutsche Bank neve összefonódott a császári idők expanziós politikájával; pénze, hatalma és befolyása szerepet játszott a weimari köztársaság szétzilálásában, majd a náci hadigépezet kiépítésében; a hitleráj veresége után pedig - 1952 óta - a Német Szövetségi Köztársaságban kezdte fokozatosan megtestesíteni a kulisszák mögötti, óriási befolyással rendelkező, úgyszólván ellenőrizhetetlen hatatmat.

E bank legszűkebb vezető rétegének döntései milliók sorsát befolyásolják Nem csupán azért, mert az NSZK egész állami költségvetéséhez mérten gigantikus pénzforgalmat bonyolít le. Azért is, mert önmagukban is gazdasági hatalmat jelentő konszernek tucatjait táncolta magához: részvénycsomagjai és hitelpolitikája révén meghatározó beleszólása van nagy iparvállalatok gazdálkodásába, munkahelyek százezreiről dönt egy-egy pénzügyi sakkhúzással, s befolyásolja a mindenkori kormány szociálpolitikáját is. A fejlett ipari országokhoz képest szegényebb, recesszióval bajlódó országokban pedig a hitelek nyújtásával vagy éppen megtagadásával szól bele hol közvetve, hol nyíltan más népek életébe.

A Deutsche Bank históriája afféle szemléltető lecke a finánctőkéről, vagyis az ipari és a banktőke összefonódásából keletkezett gazdasági, pénzügyi és ennek alapján politikai hatalmat is koncentráló, a kapitalista szisztéma szerves részeként kialakult jelenségről. Egy-egy ilyen óriás bank soha nem egyedül áll a gazdasági folyamatok viharában, hanem mindig valamilyen hatalmas pénzügyi érdekcsoport centrumában foglal helyet, s egész iparágakat képvisel, testesít meg. A Deutsche Bank például a Hitler hatalomra jutását megelőző időszakban és a nácizmus uralma idején mindenekelőtt a vegyipar és az elektronikai ipar szószólója volt, míg a konkurens Dresdner Bank a Ruhr-vidék nehéziparának elitjét képviselte. Így aztán nem csoda, hogy valóságos versenyfutás folyt a két bank (tehát valójában két nagy gazdasági-pénzügyi érdekcsoport) között, hogy melyikük határozza meg a nácik pártjának politikai irányvonalát. Mindkettő szerepet játszotta hatalomátvételnek nevezett (s ezzel alkotmányosnak feltüntetett) hatalommegragadásban (Machtergreifung), ami az általános történetírás megfogalmazásával ellentétben egy hosszabb folyamatot átfogó, a weimari hatalom birtokosainak segédletével végrehajtott volt.

A két bank különböző fasiszta akciókat támogatott, ám egyaránt hozzájárult a háborús előkészületekhez. A két nagy pénzintézet váltakozva szerzett magának előnyös pozíciókat. Am hogy a Deutsche Banknál maradjunk, tájékoztatnunk kell az olvasót: mögötte olyan erők sorakoztak fel, mint az IG Farbenindustrie (Európa akkor legnagyobb vegyipari vállalata, amely egyebek között a háború idején a gázt szállította a haláltáboroknak) és például a Siemens-konszern, az ugyancsak világhírű elektronikai cég.

A bank háború utáni főnökei nem szívesen emlékeztek a pénzintézetnek a náci rezsim idején játszott szerepére. Enélkül is tudjuk azonban, hogy a Deutsche Bank egyik igazgatója a fasiszta Reichstag alelnöke volt, Karl Ritter Von Halt pedig az „SS-birodalmi vezetőjének baráti köré”-ben képviselte a bankot. E baráti körön keresztül adományoztak a német konszernek évente egymillió birodalmi márkát Himmler SS-ének. S a Deutsche Bank elnökségének 1937 óta tagja volt egy — akkor 35 éves — fiatalember, aki tevékenyen közreműködött abban, hogy a Hitler seregei által megszállt területeken a pénzügyeket a Deutsche Bank ellenőrizze. Ezt a fiatalembert Hermann Josef Abs néven ismerte meg a világ.

Herr Abs pénzügyi szaktekintélynek számított. Később a Deutsche Bank csúcsára emelkedett, Adenauer kancellár barátja és tanácsadója lett. 1985-ben, amikor a pénzintézet — a tőkeexport révén végbement külföldi gazdasági eszkalációval és az otthoni legnagyobb finánctőkés csoportosulás létrehozásával az NSZK egyik legfontosabb hatalmi centruma volt, Abs úr már betöltötte 83. életévét, de még mindig aktív szervezője volta pénz, a hatalom és a befolyás körüli harcnak.

A konzervatív bulvárlap, a Quick című magazin 1985 februárjában arról írt, hogy a frankfurti Taunusanlage 12. szám alatti új bankcentrumban — a két, felhőkbe törő, egyenként 150 méter magas épület elegáns tárgyalószobájában—havonta egyszer négy idős úr találkozgat. Évtizedek óta ismerik egymást, a nyugatnémet gazdaság és pénzvilág prominensei közé tartoznak, ám a bankház legszívesebben letagadná a kvartett létezését. Ez a négy idős úr — a vének titkos tanácsa— ugyanis az NSZK legjelentősebb „pénzházának” legfelső döntéshozó csoportját alkotja: ők a Deutsche Bank hitelbizottságának tagjai, s döntéseikkel cégek, nagy konszernek, munkások és alkalmazottak százezreinek sorsát határozzák meg.

Az 50 millió márkán felüli hiteleket csak a vének tanácsának engedélyével adja meg a bank. A négy úr közül a legidősebb a 83 éves Hermann Josef Abs, a Deutsche Bank tiszteletbeli elnöke. Dr. Karl Klasen, aki sok éven át az elnökség tagja volt, ezidőtájt 75 éves. A harmadik a bizottságban Hans Lutz Merkle professzor (korábban a Bosch-konszern főnöke) 72 esztendős. A legfiatalabb, Günter Vogelsang (elismertipari menedzser) 65 tavaszt látott. (Természetesen 1993-ra a személyek változtak, a rendszer is módosulhatott, de a struktúra, a lényeg maradt, s itt most a modellt mutatjuk be, 1985-ős állapotában.) Ugyanaz ma is a metodika, mint akkor. A bizottság döntése hatalmas beruházásokat állíthat meg, egyetlen szava nyomán iparvállalatok fúziós terve kerülhetnek a papírkosárba, üzemeket zárhatnak be, s ezzel munkások ezreit, tízezreit foszthatják meg a keresettől. A Quick szerint nincs az országban (a bonni kormányt is beleértve) még egy olyan team (csapat), amelynek döntései oly rendkívülien gyors hatást gyakorolnának iparra, kereskedelemre, mint a vének titkos tanácsa.

A „négyek bandájá”-nak hatalmát senki sem képes megingatni és befolyását megkérdőjelezni. Az NDK bekebelezésével gyakorlatilag most már egész Németországban nincs olyan nagyvállalat, nemzetközi hírű konszern, amely a Deutsche Bank hosszú karját kikerülhetné vagy figyelmen kívül hagyhatná. „Én nem vagyok vezérigazgató, én csinálom a vezérigazgatókat”, mondta egykor a szóbeszéd szerint Herr Abs. És ez nem is túlzás. A Der Spiegelből tudjuk, hogy a Mercedes gépkocsikat gyártó Daimler-Benz AG felügyelőtanácsa 1979-ben új elnököt akart választani. Csakhogy a Daimler-Benz legnagyobb részvényese valaki mást akart erre a posztra. S ez a részvényes a Deutsche Bank volt, amely — mint szó volt róla — a Flick-konszerntől akkor már megvásárolta (mai értékben hozzávetőlegesen 10 milliárd márkáért) a gépkocsigyár részvényeinek 29 százalékát, s ez elég volt ahhoz, hogy a bank közvetlen érdekei érvényesüljenek.

Mint jeleztem, 1984 őszén a Deutsche Bank mérlegének pozitív egyenlege 226 milliárd márkát mutatott. Ez hiteles adat. Minthogy a frissebb és publikált számok meglehetősen bizonytalanok, induljunk ki a bizonyított összegből, amikor a hatalom és a befolyás alapjait vizsgáljuk. Ennek három faktora szembeötlő: a különböző vállalatoknál megszerzett saját tulajdon, az úgynevezett letéti szavazati jog és a hitel.

A bank szisztematikusan jelentős részvénytömeget vásárolt fel, s ezzel beleszólási, ellenőrzési jogot szerzett nagy konszerneknél, iparvállatoknál, kereskedelmi hálózatoknál és biztosítási intézményeknél. A hamburgi Der Spiegel közölt egy táblázatot, amelyben negyven nagy, nemzetközileg is tőkeerős német konszern szerepel a gazdaság minden szférájából és amelynek a felügyelőtanácsában ott ülnek a Deutsche Bank elnökségi tagjai vagy más megbízottai. A világszerte százezer embert foglalkoztató Mannesmann acélművek, az évi 42 milliárd márkás forgalmat lebonyolító Daimler-Benz AG, az elektronikai óriás, a Siemens AG, a kémiai ipar éllovasai: a Hoechst-konszern és a leverkuseni Bayer AG, valamint a BASF, a hatalmas áruházlánccal rendelkező Karstadt és a médiapiacon jól ismert Bertelsmann-konszern meg a fegyvergyártó Rheinmetall… A bank második köréhez olyan cégek tartoztak, mint például a félállami Volkswagen-művek, a Ruhrgas-részvénytársaság, s a Flick-féle privátkonszern — amíg a bank teljesen meg nem vásárolta.

A negyven konszern ügyeibe való meghatározó beleszólást, az üzletpolitika és a beruházások, a termelés és a fejlesztés irányvonalának ellenőrzését a Deutsche Banknak a felügyelőtanácsokban ülő emberei, valamint az egyes cégeknél birtokolt részvények mennyisége biztosította. Minthogy a szóban forgó negyven óriásvállalat külön-külön is cégek egész soránál szerzett érdekeltségeket, a Deutsche Bank hatalma a valóságban — a becslések szerint négyszáz jelentős német vállalatra terjedt ki. (Emlékezzen az olvasó a Flick-konszern impériumának nagyságára, vagyis arra, hogy Flick közvetlenül vagy közvetve 260, különböző termékeket gyártó vállalat felett gyakorolt ellenőrzést.) Miután a bank felvásárolta Flick keverék-konszernjét, csak elképzelhetjük, hogy a négyszázas szám manapság már hatszáz feletti. A Deutsche Bank tehát haszonélvezőként, pénzét, hatalmát, befolyását kihasználva, növelve ott áll a német ipar jelentős része mögött, s nemzetközi ereje mérhetetlenül megnövekedett, ha úgy tetszik, internacionalizálódott, miközben a munkásság internacionális törekvéseit a minden képzeletet felülmúló rossz szinonimájaként használják.

A bank tulajdonában lévő részvények azonban a valódi hatalom gyakorlásának csupán egyik faktorát mutatják meg. Csupán a részvénycsomagokkal nem játszhatna a bank oly meghatározó szerepet a német gazdaságban és a nemzetközi pénzpiacon. Hiszen számos megnevezett konszernnél nem rendelkezik a részvények többségével. Csakhogy létezik egy olyan mechanizmus, amely lehetővé teszi, hogy olyan cégnél is döntő szava legyen, amelynek részvényeiből 8-10 százalékot szerzett csak meg. E mechanizmus alapja az úgynevezett letéti szavazati jog, amely a kisember részvényesek kihasználására épül.

A német vállalatok rengeteg kisrészvényese általában lemond a szavazati jogáról annak a banknak a javára, amelynél értékpapírjait letétbe helyezte. A részvénytársaságok közgyűlésein többnyire a részvényesek két százaléka képviseli a saját jogait, a „hallgató többség” pedig a letétel révén a banknak átengedte képviseletét. Ily módon, ha sok letétes van, a bank saját részvényarányát messze meghaladó mértékben szólhat bele egy-egy cég ügyeibe. A Deutsche Bank birtokolja a legtöbb kis letétet, s az átengedett képviseleti jog alapján 8—10 százalékos részvényrészesedését megtöbbszörözheti: vagy eleve abszolút szavazati jogot szerez egy konszern döntési központjában, vagy olyan pozícióba kerül, hogy nélküle sem, meg akarata ellenére sem lehet dönteni. A nagy osztalékot a bankban a kisszámú nagyrészvényes vágja zsebre, a kisrészvényeseknek pedig a morzsák jutnak. Ily módon érzékelheti az olvasó, hogy a kisrészvényesek sokaságára alapozott „népi kapitalizmus” csábító jelszava nem több humbugnál.

A nagy pénzintézetek ma már komputerekkel dolgoznak. A Deutsch Banknak is megvan a maga számítógépes központja, amely a cégek százairól tárolt adatok, a nyílt és a titkos csatornákon beáramló információk alapján a nap minden másodpercében ellenőrzés alatt tartja a „pénz folyását” — mint azt a Der Spiegel írta.
A hitel a hatalom harmadik faktora. A Deutsche Bank ahhoz, hogy profitot hozó hitelpolitikát folytathasson, igénybe veszi a központi „felvilágosító szolgálatot”, a wiesbadeni Schufát (Schutzgemeinschaft für allgemeine Kreditsicherung — általános hitelbiztosítási védelmi közösség), amely több mint húszmillió ügyfél adatait tárolja.
Ebben az adatközpontban megtalálhatók a legkisebb betétesek és a legnagyobb konszernek pénzügyeinek részletei s a partnerekre vonatkozó egyéb információk is. Naprakészen tájékozott a Schufa a bank külföldi partnereiről az illető ország gazdasági folyamatairól, a tendenciákról, a hitelképesség minden eleméről s a várható kockázatokról. A hitelek engedélyezése vagy meg tagadása mutatja meg legszemléletesebben, miként válhat a pénz a tőkés gazdasági világban a politikai morál alaptényezőjévé. Hiszen a nagy összegeket felemésztő beruházásokhoz, fejlesztésekhez, piacszerző műveletekhez hitelek kellenek. Még az évi 30—40 milliárd márkás forgalmat lebonyolító nagy konszerneknek is szükségük van hitelekre, s jelentkeznek természetesen külföldi kormányok is. S hogy megkapják-e a kért összegeket, az a nagy bankoktól — ezek között is első helyen a Deutsche Banktól — függ.

A vének tanácsa (vagy napjainkban talán már egy más, de azonos funkciójú szerv) a hiteleket csak akkor engedélyezi, ha az megfelel a bank politikai és pénzügyi érdekeinek: ha kifizetődő, ha kamatok formájában megfelelő profitot biztosít, ha hozzájárul a hatalom és a befolyás növeléséhez. S ha a pénzügyi manővernek netán jogi korlátok szabnának határt, akkor sor kerül a kiskapuk kinyitására, a befolyásos politikusok megnyerésére. Csaknem minden nagy vesztegetési botrány, viharos csőd és titokzatos fúzió, esetleg kisvállalkozások tömeges tönkremenetele hátterében ott áll egy vagy több nagy bank A Flick-botrány felszínre hozta a Dresdner Bank nevét, elnöke, Hans Friederichs dicstelen szerepe miatt. A Deutsche Bank neve akkor nem került előtérbe, pedig jócskán érdekelt volt Flick ügyeiben. Mindazonáltal e bank politikai moráljáról, a hatalom gyakorlásában játszott szerepéről nem lehetnek kétségeink.