A gazdasági stratégia meghatározásáért felelős tényezők előtt az a kérdés merült fel — figyelemmel a felhalmozódott ellentmondásokra —‚ hogyan tovább?

Van-e még mód újabb szabályozásra? Vagy arra kényszerülhetnek az államok, hogy szabad folyást engedjenek a spontán gazdasági válságfolyamatnak? A gazdasági szabályozásnak miféle mechanizmusát lehetne még sikerrel alkalmazni? Vajon melyik az az eljárásmód, melynek negatív kihatásai a társadalom nagy többsége számára annyira nyilvánvalóak, hogy politikailag már nem lehetséges bevezetése?

Megjelennek olyan nézetek is (persze, elméleti köntösbe burkolva), amelyek alapos megfontolás után, minden további állami beavatkozást, mint elvileg káros jelenséget elvetnek az újratermelési folyamatban. Politikailag Clinton elnökké választása győzelmével ugyan vereséget szenvedtek, ám ez az irányzat még közel sem tűnt el. Sőt ha Clinton „felszökkenése” már a startnál beragad — ami nagyon is valószínű—, mert nyomasztó az az ólomnehéz felelősségteher, amit a korábbi „sápadt orcájúak” felhalmoztak, akkor éppen ez az irányzat kerülhet előtérbe.

Közgazdaságilag a XIX. századi tőkés válságok tapasztalataihoz nyúlnak vissza: ezek a krízisek amolyan „tisztító jellegűek” voltak, elvonulásuk után pedig a gazdaság még erősebb lett és gyorsabban is fejlődött. Ezek a nézetek a legkülönbözőbb formában jönnek elő, még olyan szakembereknél is, akiktől a legkevésbé lett volna várható. Az osztrák Gazdaságkutató Intézet (WIFO) vezetője, Helmut Kramer 1993. január 21-én kijelentette: minden válságnak van pozitív oldala is. Ekkor a különféle vállalatok olcsóbbá válnak, kedvezőbben cserélnek gazdát, és a szerkezeti megtisztulás is kényszerűen megtörténik. Természetesen a válság az állótőke leértékelődésében is kifejeződik, ez abban is megnyilvánul, hogy olcsóbban lehet megszerezni vállalatokat. Az új tulajdonosok számára az indulás könnyebb ezekben az üzemekben, ám egyáltalán nem biztos a tartós kereslet az ott megtermelt áruk iránt. Igen meglepő Kramer nyíltsága, amely szerint a jelenlegi válság kiindulópontjának alapjául szolgáló legfrissebb fejleményeket, a korábbi remények kudarcát érinti. Nagyon meglepő — így Kramer —‚hogy az európai belső piac startjával és a keleti nyitással megjelenő remények nem váltak valóra. Ellenkezőleg, a gazdaságban elbizonytalanodás állott elő, mivel a politikai kereteket nem biztosították.”

Nos, ha valami meglepő, akkor mindenekelőtt Kramer meglepődése az. A kelet-európai közgazdasági szocializmus-modell, a saját belső hibás fejlődési útja miatt, viszonylag könnyen felmorzsolható volt politikai eszközökkel. Egy tapasztalt közgazdának azonban már kezdettől fogva tudnia kellett volna, hogy az ebben a térségben bekövetkezett politikai összeomlást követően egy új, jobban működő újratermelési rendszer kialakítása nem könnyebbé, hanem nehezebbé vált.

Azzal is tisztában kellett volna legyen, hogy a Német Szövetségi Bank kíméletlen pénzügyi politikája az európai belső piac meglévő ellentmondásait csak kiélezni volt képes. Ezen a téren is a politikai folyamat közgazdasági következményeket eredményezett, ezek pedig a felületes szemlélőt bizony meglepik. Még ünnepelt a tőke pl. a franciaországi jobbrafordulás okán, de az európai valutarendszert újabb válság fenyegette: az új francia kormányzattól azt várták, hogy keményebben álljon ellen a német finánctőke uralmának, és érje el, hogy ne Franciaország számlájára tegyenek eredményeket az európaiak az USA-nak.

De térjünk vissza az alapproblémánkhoz, Kezdeném azokkal a változatokkal, amelyek abból adódnak, ha megszűnne mindenféle állami konjunkturális politika a gazdaságban. Az bizonyos, hogy egy nyíltan kirobbanó válság, a jelenlegi monopoltőkés-finánctőkés uralmi rendszerben, az egységes világpiac viszonyai között, nem vethető össze a múlt századi gazdasági válságok lefolyásával, inkább a harmincas évek válsága lehet itt irányadó. Már ekkor sem adódott normális kivezető út a válságból a gazdasági fellendülés fázisába, mint ez a múlt században történt. Nem volt lehetőség arra, hogy a megtermelt árutömeget — a túltermelés „eredményét” akár nyomott árakon is a nem tőkés környezetben elhelyezhessék, és arra sem, hogy a túlzott mértékben felhalmozódott pénztőkék befektetési lehetőséget találjanak a tőkés újratermelés szférán, azaz a tőkés világpiacon kívül. (És ezt most nem csupán földrajzi értelemben veszem.) A harmincas évek depressziójából Németország, Olaszország és Japán politikája arra kényszerült, hogy a II. világháború látszatkiútját válassza.

Ha lemondanának minden állami szabályozó beavatkozásról, akkora kartellekben működő transznacionális konszernek és nagybankok mohó működése nemhogy korlátozódna, hanem éppen még kevésbé ellenőrizhető pályára kerülne. A következmény a konkurencia kiéleződése lenne, mindenekelőtt a három pénzügyi-gazdasági világközpont finánctőke-oligarchiái között. Ennek jelei már most világosan megmutatkoznak.

Feltételezve az említett kiéleződést, ebben a helyzetben, főként Európában a változások a munkapiacon fokozott harchoz vezetnének a javak újraelosztása terén. Az igen-igen olcsó munkaerőben megmutatkozó túlkínálat bizonyos vonatkozásairól már szólottam. A lényeg: a tőke nyilván nagyon gyorsan végét vetné a „szociális partnerség” egyeztetéses periódusának az elosztási politikában.

Még a jobboldali szakszervezetek is kénytelenek volnának harcba lépni és elhagyni az „osztályharmónia”-locsogást, ha nem akarnák minden befolyásukat elveszíteni.
Minél később ismeri fel az nyugat-európai munkásosztály az életszínvonaláért folytatott harc szükségességét, és minél később lép fel aktívan, annál nagyobb károk keletkeznek. És ezeket újból jóvátenni, rendbe hozni már nagyon nehéz lesz. Ha netán valaki úgy véli, esetleg túlzok, kérem mérlegelje az alábbiakat: a kelet-európai munkásosztály életszínvonala a nyolcvanas évek kezdetére — a helybenjáró, szétesőben lévő szocializmus-modelljük feltételrendszerében — annyira lesüllyedt a nyugat-európai színvonal alá, hogy számukra a visszatérés a tőkés rendszerhez legalábbis nem tűnt borzasztónak. Nyilván alig akadt olyan, aki úgy vélte, hogy a legelső következménye egyirányú fordulatnak az életszínvonal további zuhanása lesz, amely a munkásosztály zömét érinti, de legalább harminc százalékban sújtja. Pontosan ez a helyzet könnyíti meg a tőke számára jelenleg azt, hogy általános támadásba menjen át a nyugat-európai munkásosztály életszínvonala ellen. Az biztos, hogy — már csak közgazdasági okokból sem — a nyugat-európai munkásosztály összességében nem kerülhet a keleti színvonalra, erre lenyomni nem lehetséges. Ezt megakadályozzák a tudományos-technikai forradalom kihívásai a munkásosztállyal, mint egésszel szemben. Az viszont bizony lehetséges, hogy egy tudatosan támogatott differenciálódási folyamat révén a munkásosztályon belül a legkevésbé kvalifikált munkaerő Nyugat-Európában is olyan életszínvonalra kerülhet, amely alig-alig különbözik már munkabérben a kelet-európai szaktársaiétól.

A tőkének ez a törekvése szükségszerűen el kell, hogy vezessen, egy alapvetően új osztályviszony fázisához. Az osztályharc - kezdetben gazdasági és szociális elosztási küzdelemként - jelentősen ki fog éleződni. A gazdasági következményekkel összhangban elkerülhetetlenné válna a politikai színpad átrendeződése is: a jobboldali pártok a tekintélyuralmi jellegükkel együtt készek a tőke számára a lehető legkedvezőbb feltételeket megteremteni a gazdasági-szociális összeütközések kiélezésével. Ennek jelei már most is mutatkoznak.

Az iyenféle pártoknak van valós — lehetséges — bázisa, részben a középrétegből hagyományosan, de az ún. „kétharmados társadalomból” kirekesztett egyharmad „felesleges ember” is ide sorol, végül, de bizonyosan még a munkásosztályból is, ha például olyan kérdéskör mentén, mint a „külföldiek-bevándorlók” mozgósítanak. Bizony, rendkívül veszélyessé váló erőt képviselnek, ennek alapján már megvalósíthatják politikai szándékaikat a fentiek szerint.

Nem azért, mert egy politikai párt azt kitalálta, vagy „elvetemült”, sanda szándékok, nézetek ezt kívánják, hanem mert a munkásosztálynak életbevágó kérdés. hogy a zömük kifejlessze “politikai osztálytudatát, mintegy válaszként, és a következtetések szigorú levonásával újból napirendre tűzze a szocializmusba való átmenet kérdését, minta kapitalizmussal szembenálló alternatívát. Most még bénítólag hat az első szocializmus-kísérlet kudarca az öntudatosodási folyamatra. Ezt különösen a kommunista pártok érzékelik, és nem csak azok, amelyek a „létező szocializmussal” internacionalista szolidaritást vállaltak, és politizálásukban erre súlyoztak. A kialakult helyzet nagyon beszűkítette, sőt megszüntette azt a játékteret, ahol egymással lehetett politizálni, így a hagyományos szociáldemokrácia számára alig maradt mozgástér. Egyes részei visszatértek a múlt századi, kezdeti szocialista célkitűzésekhez, tényszerűen, más csoportjaik, főként a tőkés rendszerbe beilleszkedett vezető rétegeik, a kapitalizmus megőrzéséért állnak ki, és liberális párttá alakulnak. Nagyon tanulságosnak tűnik az elmúlt bő három év a szociáldemokrácia vonatkozásában. Kelet-Európában elmaradt a hagyományos szociáldemokrácia szinte biztosra vett és várt sikere. Ezzel szemben viszont sikeresek voltak azok a szocialista pártok, amelyek a korábbi kommunista pártokból alakultak. Ezek képesek voltak a lakosságban azt a benyomást kelteni, hogy megőrzik az előző rendszernek a szociális, sőt szocialista vívmányait; csupán a túlzásait nyesegetik le. Nyugaton a fejlődés ugyan összetettebb, de általánosságban megállapítható, hogy a szociáldemokrata pártok alig tudtak sikert elkönyvelni. Néhány esetben pedig — pl. Franciaországban és Olaszországban — drámai vereséget szenvedtek. Komoly hiba volna a káröröm, hiszen ebben a folyamatban az fejeződik ki, hogy meggyengült a demokratikus potenciál, egészében az előretörő politikai jobboldallal szemben.

Ez a feltételezés közgazdaságilag azt jelenti — a politikából következően —‚hogy nyomás alá kerülne a tömegek életszínvonala, ami súlyos válságot robbantana ki.

Ebből viszont nem adódna új fellendülési szakasz, mert hiányoznak a tőkés befolyási szférán kívüli elhelyezési-piaci lehetőségek, ilyeneket már nem lehetséges újonnan megszerezni.

Lehet súlyos válság, akár tartós depresszió, de az biztos, hogy a nagy „másnaposság” előbb-utóbb bekövetkezik. Ekkor majd „döbbenten” kérdezik egymást a bölcs közgazdák, politikusok, üzletemberek: ki gondolhatta azt komolyan, hogy nagy államok, egész népgazdaságok tartósan megélhetnek adósságcsinálásból. Persze, a következményeket majd azoknak kell elviselni, akiket már több mint két évtizede próbálnak győzködni...

Egy ilyenféle válság nyilván elhúzódó, alacsony szintű depresszióba torkollna, hasonlóan a harmincas évek válságához.

Az össz-újratermelési folyamat szabályozását mind nemzeti, mind nemzetek feletti szférában, amíg erre egyáltalán mód nyílik és a legkisebb sikerrel kecsegtet, a mértékadó államok folytatni fogják. Ha a szabályozási tevékenységüket csupán a pénzügyi szférára szűkítenék, akkora közgazdasági következmények azok lennének, amelyekről korábban már szóltam.

Semmiképpen sem szabad lebecsülnünk, sőt tudatában kell lennünk annak, hogy folynak politikai próbálkozások, pontosan akkor, amikor a tőkés újratermelési folyamat ilyen mértékben, zuhanásszerűen esik. A tőkés újratermelési folyamat szabályozási szükségességének fő alapja már megszűnt. Ez pedig a létező szocialista újratermelési folyamat modellje volt, ami kihívást jelentett. Másrészt már nem sokáig lehet minden baj okának ezt a rendszert felhozni, olyan problémák esetében kivált nem, amelyek az összeomlásukat követően keletkeztek. Az alkalmazott módszerre és arra, hogy meddig lehet még elmenni, jó példa az az egyre harsányabb, de egyre sikertelenebb magyarázkodás, amelyet az új NSZK-ban a korábbi NDK-ra és vezetésére szórt mocskolódás kísér.

Hosszabb távon a dolog úgy néz ki, hogy elkerülhetetlen politikai következmények állnak elő: a fináncoligarchia számára veszélyesnek tűnő válaszút tűnt fel, amely kapcsán el kell gondolkodjon. Az nyilvánvaló, hogy a válságból ki kell kászálódni minél előbb, a mérlegelésekhez nagyban hozzájárult az a körülmény, hogy az amerikai fináncoligarchia döntő tényezői Clintonra tettek és nem Bush-ra.

A munkásosztály politikai osztálytudata — figyelemmel a mai erejére és hozzáértő tudására — volna az a tényező, amely elkerülhetetlenül végzetessé válhatna a tőkés rendszerre, abszolút függetlenül attól, hogy milyen konkrét politikai formák között zajlana le a rendszer leváltása.

Miért nem alkalmazhatók már Keynes módszerei?

Ha más nem marad, akkor a kínálkozó választási lehetőségek közül, a növekvő eladósodás ellenére is a Keynes által javasolt eszköztárhoz — nyilván megfelelő módosulásokkal — kénytelenek visszatérni. Ez esetben még kínálkozik bizonyos játéktér a további szabályozó beavatkozásokra, oly módon, hogy — akár az egyes tőkék érdekeit is sértve, ellenállásukkal szemben — az össztőkés érdek védelmében, legalább részben alkalmazni kezdik, a korábban háttérbe szorított anticiklikus konjunktúra serkentő elvet; jelesül azt az alapelvet, hogy az állam abban a pillanatban, amikor a konjunktúra beindul — magasabb adóbevételekhez jut, amelyből a korábbi eladósodását törleszti, lehetőség szerint felszámolja, ennek során erőteljesebben megadóztatja a tőkejövedelmeket is.

Bizonyos jelei ennek a felfogásnak már látszanak a Clinton-adminisztráció első intézkedéseiben. Persze mindezek csak kezdeti jelek. Az, hogy miként valósul meg a gyakorlatban ma még részleteiben nem jósolható meg. Az tény viszont, hogy az egyes tőkék profit-törekvése a kapitalizmus fő hajtóereje, ennek alapján nem tűnik túl valószínűnek, hogy Clinton gazdaságpolitikának ez a része megvalósítható.

Itt nyilvánvaló ellentmondás van, ám ha hatékonyan akarják Keynes szabályozási módszereit a továbbiakban is alkalmazni, akkor kénytelenek a fentebb vázolt értelemben adaptálni azokat. Ilyen adaptáció hiányában, folytatván a korábbi szabályozási módszert, az egész tőkés világ olyan helyzetbe kerülhet, mint a manapság leginkább eladósodott fejlett országok, például Olaszország. Itt a társadalmi össztermékből az államadósságokra akkora kamatterhet kell kifizetni, hogy ez már valamiféle új „dézsma-rendszemek” minősíthető, és mindez az egész gazdaságot terheli. Az állam, kizárólag a kamatterhek fizetésére elvonja az össztársadalmi vásárlóerő több mint tíz százalékát.
Mindez nemcsak az összes társadalmi ellentmondást élezi ki, hanem hozzájárul a korrupció és megvesztegetés új dimenzióinak a kialakulásához is, végül elvezet az állam új típusú válságához, annyira, hogy még a múlt században kivívott nemzeti egység is megkérdőjeleződött. Hasonlóan magas állami eladósodás van Belgiumban is.

Ha a fináncoligarchia döntő tényezői a keynesi — megfelelően adaptált — szabályozási módszerek mellett teszik le a garast, ez a körülmény a fejlett országokban ugyan könnyebbé teszi a munkásosztály számára életszínvonalának védelmét a megnövekedett játéktérben, de semmiképpen nem csökkenti az elosztásért folytatott küzdelem hevességét.
A „jobban értékesülő” munkaerőben megmutatkozó strukturális túlkínálatot arra használják a fejlett országokban, hogy a munkásosztály történelmi harcaiban kivívott életszínvonalát leszorítsák. Ez nem csupán valamiféle „próbálkozás”, hanem teljes mértékben megfelel az egyes tőke-értékesülések kényszerének. Az tény, hogy az egyes-tőke érdekei és az össztőkés között az ellentmondás élesebbé válik. Ez az ellentmondás nem reked meg a nemzetek közölt, ahol persze újra és újra kiegyenlítődik, hanem szükségszerűen nemzetközi alakot ölt. Sőt ennek kell meghatározóvá válni. Az nyilvánvaló, hogy az amerikai fináncoligarchia összérdekeit sokkal hihetőbben lehet képviselni az európai vagy japán érdekekkel szemben (legyenek ezek akár a legnagyobbak is) mint az amerikai egyéni tőkésekkel szemben. Magától értetődően ez fordítva is így van. Értelemszerűen érvényes a dolog a három pénzügyi világközpont oligarchiáira is, pontosabban azok egymás közötti viszonyaira is. Amennyiben hosszabb távon alkalmazzák majd az említett szabályozási-befolyásolási eljárásmódot mindhárom gazdasági hatalmi szférában, akkor már rövidesen kiéleződhetnek a köztük feszülő ellentmondások. Ez persze ma még nem fenyeget valamilyen nagyobb háborús konfliktussal — noha az USA-beli fináncoligarchia katonailag monopolhelyzetben van — de a három hatalmi blokk tekintetében igen nagy a különbség a gazdaság egyenlőtlen fejlődése miatt, ennek politikai kihatásait a távolabbi jövőre még nagyon nehéz felmérni. Mindaddig, amíg az atomfegyvereket maradéktalanul nem semmisítik meg, és nem iktatják ki egyszer és mindenkorra, mint az emberi nem létezését fenyegető tényezőt, egyáltalában nem zárható ki egy atomeszközökkel megvívott világháborús pokol. A megállapítás alapjául azok az objektív tendenciák szolgálhatnak, amelyek a leghatalmasabb oligarchák közötti ellentmondások kiéleződéséhez vezetnek el, ennek okán akár háborút is készek kirobbantani.

Egy dolog azonban bizonyos: ha mindenki visszatérne a keynesi szabályozási típushoz, az akkor sem jelentene kiutat az elmaradott országok tartós depressziójából. De nem jelentene kiutat a kelet-európai országok számára sem.

Jelenleg az látszik a legvalószínűbbnek, hogy visszatérnek a keynesi szabályozási módszerekhez — ez hosszabb távú tendencia — feltehetően ez lesz majd az uralkodó irányzat, ám mégis azt kell mondanunk, hogy ezen az alapon csak többé-kevésbé és behatárolt ideig lehetséges globálisan az újratermelési folyamatot szabályozni.

Világot átfogó tartós depresszió előtt állunk?

A fentebb mondottak csupán rövidebb időszakra képesek gátat vetni egy nagyobb válság kirobbanásának. Az bizonyos: arra nincs mód, hogy általános, átfogó világgazdasági fellendülés következzék be. A legvalószínűbb, hogy a fejlett országok gazdasági újratermelési folyamata is jelenleg a tartós depresszió állapotához közelít. Az alkalmazott szabályozási eljárások hatására olykor és esetenként átmenetileg még gazdasági fellendülési szakaszok is előfordulhatnak, de ugyanilyen lehetősége, veszélye van annak is, hogy kitör egy világot átfogó „megakrízis”, az egész világgazdaságban.

Az biztos, a helyzetet a továbbiakban is jellemzi az, hogy a termelés stagnál, állandósulnak, sőt növekednek a terhek, amelyekből haszna a finánctőkének van, tovább növekszik a munkanélküliség, amely egyre kevésbé minősíthető ipari tartalék-seregnek, inkább arról van szó, hogy a népesség egyre növekvő része kirekesztődik az újratermelési folyamatból, azaz egy értelmes élet lehetőségéből.

A vázolt körülmények a gazdasági újratermelési folyamat tartós depressziója esetében igen valószínűen szakaszosan bontakoznak ki. Már említettem, a legtöbb elmaradott ország évtizedek óta ilyen helyzetben van. Fennáll a valós lehetősége annak, hogy a mostani válság következtében Kelet-Európa mellé felsorakozik egy sor fejlett ország, illetve európai térség is — kialakul a tartós depresszió. Néhány közülük már hosszabb ideje ilyen irányba tart. Az 1991 decemberében, a német finánctőke által bevezetett pénzügyi politika csak megerősítette ezt a tendenciát. Néhány országot, vagy országok térségeit — így Finnországot, Svédország és Norvégia északi körzeteit, Írországot, a brit szigetek északi körzeteit, a déli „szegényövezetet” — a „perifériális helyzet” fenyegeti, azaz állapot, amelyet a kelet-európai fejlődő országok már „elértek”, most valós veszélyként leselkedik a maradék Európa nagy részére. Igen figyelemreméltó, hogy néhány térség —például Dél-Itália — noha olyik már a megalapítása óta az Európai Közös Piachoz tartozik akár, jóformán semmit sem fejlődött, maradt mi volt.

Várható, hogy nemcsak megnehezednek a további lépések az európai integráció felé a német finánctőke vezetésével a jelenlegi válsághelyzetben (maastrichti szerződések valutaunió stb.), hanem egyes még a korábban elért eredmények is újból megkérdőjeleződnek.
A gazdasági fejlődés vázolt perspektívái mellett szükségszerűen kiéleződnek a politikai összecsapások a gazdasági és szociális politika kérdéseiben, kapcsolódva a regionális fejlődésbeli különbségek meglétéhez.

Az adott feltételek között fennáll a veszélye annak, hogy a nők egyenjogúságáért folyóküzdelem, a nemzetiségi és vallási toleranciáért, a környezetvédelemért kibontakozó mozgalmak komoly hátrányokat szenvedhetnek el.

Az elmúlt két évtizedben felmerültek különféle ellentmondások, és minden esetben meg is oldódtak, persze a megfelelő szociális következményekkel együtt.

Emlékeztetnék az árupiacok szférájában az elektronikus áruféleségek árával összefüggő válságra, amelyet főként a nyolcvanas évek végén, az USA-ban fellépő recesszió váltott ki. De hasonló a helyzet a hagyományos iparágak strukturális válságánál — itt újból és újból és újból fellendülés mutatkozik egy bizonyos szintig, majd válság áll elő — ez egész térségeket is érinthet. Ilyenek a textil és a ruházat, az acél, a hajógyártás stb. iparágai, igazán csak felsorolásként hozom. Az ám, de a legutóbbi időben már ide kell sorolnunk a csúcstechnikai eszközök gyártásánál megjelenő első strukturális válságot is.

Az ezzel összefüggésben megjelenő termelőkapacitás áthelyezéséről már tettem említést. A túlzott mértékben felhalmozott pénzügyi tőke szférájában is előfordultak válságjelenségek – persze minden esetben különböző mértékben — ezek olykor-olykor jelentősnek minősülő méreteket is öltöttek: többször előfordult, hogy az előzőleg elképesztően magasba hajtott részvényárfolyamok, hirtelen, szinte ugrásszerűen zuhanni kezdtek, átmenetileg; egyébként ez a jelenség formai oldala.

Kivált jellegzetes az 19B7 októberi „fekete hétfő” a Wall Street-en. Az ilyenféle alkalmakkor előálló árfolyamveszteségek elérhetik a billiós nagyságrendet is, bár mindez a fiktív tőke (,‚fiktív tőkének” nevezte Marx azt a tőkét, amely valós értékként nem vesz részt az újratermelési ciklusban, hanem részvények, értékpapírok formájában stb. jogcímet biztosítanak a reálszféra újratermelési folyamatában előállított értéktöbblet egy részére) szférájában zajlik le, de közvetetten kihat a reálszférára is, mindenképpen reálisnak érzik a bőrükön azok a részvénytulajdonosok, akiknek a valóságban, készpénzben kell fizetniük a veszteségeikért. Egy pár esetben még nagy-részvénytulajdonosokat is sújthatott a jelenség, de sok-sok millió esetben kis-részvénytulajdonosokat ért csapás.
Hasonló a helyzet több európai valuta esetében is. 1992 szeptemberétől részválságok

hulláma indult meg a német magas kamatláb-politika miatt. Az érintett valuták elszenvedték a magukét, ám ezen túl is van kihatása a dolognak, közvetetten befolyással van az adott népgazdaságok reál-újratermelési folyamatára is. A fiktív tőke körében fellépő veszteségek nem korlátozódnak csupán a részvényekre, hanem súlyosan érintik a fix kamatozású, főként állami értékpapírokat is, melyek a gyenge valuták alapján állnak.

A múltbeli pénzügyi válságokhoz képest, a most tárgyalt esetek kapcsán lényeges különbség mutatkozik, hiszen ez utóbbi, a válságok családok igen nagy számának okoznak jelentős veszteségeket; ezek azt a megtakarítást veszítik el, amelyet biztonsági tartalékként nyugdíj-kiegészítésként fektettek értékpapírokba. Ebben a kérdéskörben alaposan át kell gondolni és újra kell fogalmazni a munkásmozgalom álláspontját!

Azt mindenképpen figyelembe kell venni, hogy egyik-másik részterületet érintő pénzügyi válság enyhítheti a pénzügyi szféra túlzott felhalmozásból eredő problémáit, éppen a kisbefektetők rovására. A közgazdasági fejlődés legvalószínűbb variánsa az lesz, hogy regionális jellegű szabályozási módszer kerül előtérbe, nyilván a három pénzügyi világközpont kezdeményezésére. Ez természetesen még nem zárja ki azt, hogy akár a G7 (Hetek) keretében további kísérleteket ne tegyenek a globális szabályozásra. Ám ennek csak ott lehet jelentősége, ás csak akkor hat az együttes fellépés irányába, ha három hatalmi központ közös stratégiájáról van szó az elmaradott országok ellen, és újabban a fejlett világ peremére szorított, a periferializálódástól fenyegetett országok ellen.

A három hatalmi központ gazdasági kapcsolatrendszerében inkább az tűnik valószínűnek, hogy az ellentéteik egyre élesedő konkurencia-küzdelemben jelennek meg. Ez még nem zárja ki azt, hogy a jövőben is köthetnek egyezményeket, megállapodásokat, amelyekben hangzatos elveket — például a „szabad” világkereskedelemről, a „szabad” tőkeáramlásról stb. — deklarálnak. Ma már közismert, mekkora különbség van a kormányok gyakorlati cselekedetei és a kifelé képviselt elvek hangoztatása között. A szavak és tettek közötti ellentét ezen a téren feltehetően csak nőni fog.

Az a változat nyilván elképzelhetetlen, hogy a hivatalos megnyilatkozásokban „mellőzzék” a tetszetős elvek hangoztatását. Minden bizonnyal megingatná az elmaradott országokat „hitükben”, és megpróbálnának gorombán szigorú intézkedéseket tenni annak érdekében, hegy csökkentsék saját gazdaságaik termelékenységében mutatkozó elmaradást a kapitalista világpiactól, akár önellátó (mindegy, hogy magán, vagy állami) saját tőkefelhalmozás révén.

A legutóbbi időben szembeötlő, hogy az egyes részterületeken kiéleződő ökológiai válság helyi ellentéteket vált ki, ezek szociális következményei olyanok, hogy bátran összevethetők a hagyományos gazdasági válság gondjaival. A jelenleg széles körben folytatott gyakorlat, azaz hogy a különféle ellentmondások következményeit áthárítsák a leggyengébbekre, főként az elmaradott országokra, nem old meg semmit. A taglalt összefüggésben szemlélve, a tőkés újratermelési folyamat közelít egy, a számára áthághatatlan akadályhoz: az eddigi fejleményekből az világossá vált, hogy a túltermelési válságot úgy lehet elkerülni, illetve abból kilábalni — a tőkés viszonyok között — ha mód van bővített újratermelésre, illetve a termelés jelentős bővítésére.

Ám minden ilyen lépés manapság közelebb visz ahhoz a ponthoz, amely a termelés bővítésével visszafordíthatatlan, és jóvátehetetlen károkat okoz a természetben, azaz a termelés természeti környezetében. A gazdasági válság körülményei között ez a veszély fokozottan áll fenn. Ilyenkor hivatkozni szokás a válságkezelő lépések szükségességére, és így egyre nagyobb az a veszély, hogy átlépik az ökológiai biztonság határát. A dolog kényszerűen világossá teszi minden valódi „zöld-politikai” mozgalom számára azt, hogy céljaik megfogalmazásánál alapvető társadalmi változások szükségességével is számolniuk kell.

Tekintettel arra, hogy mára mai termelés mérete, kiterjedése is sok területen az ökológiai tűréshatáron van, vissza nem fordítható folyamattal fenyeget, így a jövőre nézve még nagyobb ökológiai válsághelyzettel vagyunk kénytelenek számolni.