Magyarnak lenni tudatos választást is jelent: az magyar, aki annak vallja magát. Mi is azok
vagyunk. A kirekesztő jobboldali-szélsőjobboldali felfogásokkal ellentétben, a mi magyarságunk
befogadó és integratív. Aki velünk él egy hazában, a nemzet azonos jogú tagja
bőrszínétől, kultúrájától és vallásától függetlenül.
A magyar kis nemzet, de olyan jelentős a kultúrája, hogy ebben vetekszünk bármely nemzettel.
Számunkra a sokszínű nemzeti kultúra védelme különösen fontos egy olyan korszakban, amikor a tőke
globális terjedése megsemmisíti és kiszorítja a nemzeti kultúra progresszív, nem „piacképes”
elemeit. A mi magyarságunk nem az etnikai gondolkodás fogságában vergődik, és nem a múltba néző,
álromantikus illúziókergetés, nem „Nagy Magyarország” visszasírásának értelmetlensége (Jugoszlávia
példáján láthattuk, hogy a „nagynemzeti” álom kergetése milyen véres nemzeti katasztrófákhoz
vezet). A mi magyarságunk a reális életben a rászorulókkal való szolidaritás vállalása, a nem honi
magyar kisebbségek és a hazai kisebbségek jogainak védelme, szemben a rasszizmus, az erőszak
kultuszával. Szeretjük a magyar kultúrát, mert progresszív hagyománya éppen a munkából élők, az
alkotóember kultúrája, szolidáris a kirekesztettekkel, a munkájuktól megfosztottakkal.
A mi magyarságunk – Ady Endrétől József Attiláig, Radnóti Miklósig, Móricz Zsigmondtól Déry
Tiborig, Nagy Lajostól Nagy Lászlóig, Karinthytól Örkényig - az elnyomottakkal való együttérzés és
szolidaritás. A mi magyarságunk a szeretet kultúrája, ami Arany Jánostól Weöres
Sándorig az emberség, a humánum üzenetét hordozza a jövő generációi számára is. Ez a nemzeti
kultúra ápolásának igazi tétje. Nemzeti kultúránk fő vonala mindig egyetemes volt és szemben állt
a nemzeti szűkkeblűséggel. Mindig a szomszéd népekkel való együttélés és barátság nyelvén szólt,
és az uralkodó elit egoista „kultúráját” ostorozta, amikor „a kelet-európai kisállamok
nyomorúságából” (Bibó István) kiútként az összefogást („rendezni végre közös dolgainkat” – József
A.) kínálta a régió népei számára. „Dunának Oltnak egy a hangja, morajos, halk halotti hang” és
„Árpád és Zalán, Werbőczi és Dózsa –/török, tatár, tót, román kavarog/e szívben, mely e multnak
már adósa/szelíd jövővel - mai magyarok!” - ahogyan Ady Endre és József Attila híres sorainak
aktualitása ma is nemzeti hovatartozásunkkal járó kötelességünkre utal. A mi magyarságunk
tehát egyetemes és nem állít alternatívát a más népekkel való békés, baráti együttműködéssel
szemben. Ez legnagyobbjaink talán legfontosabb üzenete a mának.
Az elmúlt évszázadok tapasztalatai megmutatták, hogy a gazdag nemzeteket utolérni nem lehet. Csak
a nemzetek egyenlőségét fogadhatjuk el alapelvként. Mi nem a népeknek a profitért folyó
versengésében hiszünk, hanem a nemzetek egyetemes felszabadulásának lehetőségében a tőke uralma
alól. Nemzeti nagyságunk jórészt attól függ, hogy milyen szerepet játszunk e felszabadító
küzdelemben. A jobboldal évszázados hagyományával ellentétben a fejlődés nemzeti és szociális
összefüggéseit nem engedjük szembeállítani egymással és kijátszani egymás ellen.
Ami a népnek szociálisan rossz, az nem lehet a nemzetnek kedvező, mert a nemzetet alapvetően a magyar nép alkotja, nem pedig uralkodó osztályai, amelyek kisajátítják a nemzet akaratának képviseletét a saját érdekeik számára.
