A második világháborút követő évtizedekben légi támaszpontok és flottabázisok épültek az amerikai partoktól 10—15 ezer kilométernyi távolságban is. Az amerikai 7. flotta rendszeresen a Csendes-óceánon őrjáratozott, a 6. flotta a Földközi-tengeren tett fenyegető hadmozdulatokat, az 5. flotta pedig az Indiai-óceán vizeit és az Arab (Perzsa)-öböl bejáratát őrizte. Nukleáris fegyvereket hordozó repülőgépek kaptak támaszpontot Nagy-Britannia területén ugyanúgy, mint Olaszországban és Spanyolországban, vagy kiemelhetjük a Fülöp-szigeteket, azt a Szép Fülöp spanyol királyról elnevezett, 7100 szigetből álló államalakulatot, ahol a Clark légi támaszpont és a Subic Bay haditengerészeti bázis található.

S ha valahol netán vita támadt a légi támaszpontokról, mint 1988-ban a spanyolokkal az azori-szigeteki bázis ügyében, akkor a Pentagon válogathatott, hogy ottani 72 darab F—16-os vadászbombázóját portugál, marokkói, avagy olasz területre telepítse át. Nyugat-Európa természetesen kiemelt szerepet játszott és játszik ma is az USA stratégiai tervezésében: a szárazföldi haderőnem félmilliónyi katonát tart ebben a régióban, s e csapatok jó kétharmada az USA és a NATO által évtizedeken át „frontországnak" tekintett NSZK földjén állomásozik.

A nyolcvanas évek elején az amerikai fegyveres erő (az óceánokat nem számítva) már mintegy harminc országban demonstrálta jelenlétét, támaszpontok százaival állandósította a katonái által megtestesített destabilizáló hatást. Egészen elképesztő volt az elmúlt években figyelni azt a hisztérikus propagandát, amely a Varsói Szerződés keretében a kelet-európai országokban állomásozó szovjet alakulatok jelenlétét kárhoztatta, de az igazmondó újságíróknak egy szavuk sem volt arról, hogy vajon mit keres Nyugat-Európában a sokkal nagyobb létszámú amerikai haderő. Szomorúan konstatálhattuk, hogy nemzetközi kérdésekben járatos zsurnaliszták (feledékenységből, gyávaságból, az új viszonyokhoz alkalmazkodva?) elfelejtették feltenni a kérdéseket: vajon milyen alapon állítja az USA, hogy neki, és csakis neki, határaitól messze távol, itt is meg ott is, olyan létfontosságú érdekei vannak, amelyeknek védelmét, biztosítását fegyveres erővel is kívánatosnak tartja? S ugyan ki adta neki a világméretű jogot?

Az amerikai támaszpontok hálózatában van egy, amely meglehetősen sajátos helyet foglal el az egész rendszerben. S ez a Kuba testébe ékelt, az ország déli végén található Guantánamo, amely szoros kapcsolatban áll az amerikai fegyveres erők úgynevezett déli parancsnokságával, a Panama-övezeti főhadiszállással.

Miként lehetséges ez? Hogyan kerülhetett a kis karibi ország földjére amerikai haditengerészeti támaszpont? A már említett újságíró kollégáim, akik néhány éve még ugyanígy feltették ezt a kérdést, manapság már nem firtatják. Akik lelkes szavakat írtak Castro szimpatikus extravaganciájáról, s elítélték a nagy északi szomszédot, mivel évtizedek óta blokád alatt tartja Kubát, 1992-ben már alázatosan helyeslik, hogy az amerikai képviselőház megszavazta a Kuba ellen 30 éve érvényben lévő kereskedelmi embargó megszigorítását. Az opportunizmus alibije ugyanaz, mint az embargópolitikusoké: Castro még mindig nem tágított a szocialista kísérlettől, megsérti az emberi jogokat, s az ország gazdasági csőd szélén áll. Eszükbe sem jut, hogy a kubai társadalmi és gazdasági bajok, torzulások egyik meghatározó oka éppen az amerikai blokád. Nem, ők most azt írják: Kuba elszigeteli magát, Kuba gátolja az információk szabad áramlását, mert zavarja a Miamiból sugárzó rádió adását, amely felforgató tevékenységre ösztönzi a kubaiakat, és destabilizálja az országot. Zavarja továbbá az 1990-ben a Kuba elleni frontvonalba állított TV-Marti kifejezetten a szuverén Kuba ellen irányuló műsorát. Itt nem jut eszükbe az emberi jogok bajnokainak a nemzetközi jog, az például, hogy a hasonló célú adások sugárzását megtiltó telekommunikációs megállapodást Washington is aláírta, nem csupán Castro Kubája.

A kapitalista világ legnagyobb hatalma és a kis Kuba közötti elmérgesedett viszony messzire vezethető vissza. Emlékeztessünk tehát röviden a történelmi múltra!

A XVI. században Kuba lett Spanyolország nyugat-indiai gyarmati uralmának központja és atlanti hajózásának fő támaszpontja. A spanyol korona három és fél évszázadon át fenntartotta gyarmati fennhatóságát és erősítette uralmának katonai-despotikus jellegét. A XIX. században azonban már konkurense is akadt, hiszen az USA igyekezett mind erősebb pozíciókat szerezni a kubai kereskedelemben, majd folyamatos expanziós politikába kezdett. Ezzel egy időben fellángoltak az országban a gyarmatosítók elleni függetlenségi háborúk, forradalmi felkelések. A század utolsó éveiben kibontakozó erőteljes forradalmi mozgalmaknak s egyben a spanyol uralomnak az Egyesült Államok intervenciója vetett véget.

A XX. század Kuba életében azzal kezdődött, hogy az ország de facto az USA protektorátusává változott. Egyrészt azzal, hogy olyan alkotmányt erőltettek rá, amely az amerikaiak intervenciós jogát és a guantánamói támaszpont „bérbe adásának" kötelezettségét is magába foglalta. Másrészt az amerikai tőkebehatolást élvező bábkormányok teljesen kiszorították a hazai szerves fejlődés letéteményeseit és kiszolgáltatták az országot az Amerikai Egyesült Államoknak. Ez ellen évtizedekig tartó antiimperialista harcot folytattak Kuba haladó erői.

1952-ben egy volt őrmester, Fulgencio Batista ragadta magához a hatalmat. Diktatúráját (amely lehetővé tette az amerikaiaknak, hogy az országot — különösen Havannát — afféle luxus-nyilvánosházzá és a szerencsejátékok, a maffiák világává változtassák) 1959 januárjában a Fidel Castro vezette népi felszabadító mozgalom megdöntötte. Nem csekély számú fegyveres felkelő, hanem hatalmas néptömegek vettek részt ebben a küzdelemben. Manapság, amikor az igazi forradalmakat szokásossá vált egyes körökben becsmérlő szóval puccsnak minősíteni, nehéz lenne a kubai 1959-et is valami szűk csoport hatalommegragadásának nyilvánítani.

Az ország új útra kívánt lépni (radikális földreformot hajtottak végre, a külföldi bankokat és monopóliumokat lépésről lépésre kisajátították, s megkezdték a lakosság szociális és kulturális helyzetét javító rendszabályok bevezetését), de Washington blokád- és intervenciós politikával válaszolt.

Kuba az európai szocialista országokkal épített egyre szorosabb kapcsolatokat, s — ezt az egyetlen modellt ismerve — minden bizonnyal hasonló hibák történtek gazdasági építőmunkájában is, amely a nagy vívmányok mellett a deformációkkal is terhes lett.

A szigetország békében kívánt élni az Egyesült Államokkal, de az blokáddal és diplomáciával, továbbá állandósult katonai fenyegetéssel meg akarta fojtani a kubai forradalmat. Az állandó fenyegetés szimbólumává vált az amerikai haditengerészet guantánamói támaszpontja — egy 1903-ban Kubára kényszerített szerződés alapján kialakított hadibázis. Fidel Castro a nemzetközi jognak és az ország érdekeinek megfelelően követelte, hogy ürítsék ki ezt a támaszpontot, a Pentagon azonban nem volt hajlandó feladni ezt a — számára immár még fontosabbnak tekintett — hídfőállást. A CIA ellenforradalmi bandák közreműködésével, Castro elleni merényletekkel próbálta visszafordítani a dolgok menetét, aztán folytatódott 1961 -ben a Disznó-öböllel, amikor is a CIA által szervezett és a Pentagon héjái által támogatott ellenforradalmi bandák partraszállási kísérletet hajtottak végre, ám a Castrót „elsöpörni" akaró akció csúfos kudarcba fulladt. Később pedig Kennedy elnök kénytelen volt a világ közvéleménye előtt ígéretet tenni, hogy az USA lemond az intervencióról és a nemzetközi joggal ellentétes blokádról.

A blokád azonban — sokféle változatában — maradt, és a guantánamói támaszpont sem került ki amerikai kézből. A Pentagon ezt a hídfőállást arra használja, hogy állandó ellenőrzés alatt tartsa Kubát. Az amerikai külpolitika pedig mindent elkövetett, hogy nehezítse az ország normális külkapcsolatai nak kiépítését, a blokádpolitikával meggátolta a belső gazdaságépítő munkát, destabilizálta az országot. A sokáig Kubának segítő és a potenciális agressziót is féken tartó Szovjetunió széthullása után Castro Kubája elképesztően nehéz helyzetbe került.

A guantánamói támaszpont lehetővé teszi, hogy az amerikai flotta s a hídfőállásban állomásozó kétezer-háromezer tengerészgyalogos szemmel tartsa az észak-amerikai földrészhez délkelet felől vezető útvonalakat. A támaszpontnak azért is van a Pentagon számára nagy harcászati-hadműveleti jelentősége, mert felhasználható arra, hogy Washington ráerőszakolja akaratát a térség valamennyi szigetállamára.

Guantánamóban folyik mellesleg az amerikai haditengerészeti flotta személyi állományának, illetve egy részének kiképzése is. A mély öböl képes befogadni az Egyesült Államok egész atlanti flottáját, a hadihajók itt vehetnek fel üzemanyagot, s természetesen nagy lőszerraktárak is találhatók a támaszponton. Amikor az Egyesült Államok a kis Grenadát — a világ csendes asszisztálása mellett — egyszerűen lerohanta, bizonyítván, hogy egyaránt jogot formál ítélethozatalra és ítélkezésre, szerepet játszott a guantánamói támaszpont is a felkészülésben és a gyors, mondhatnánk villámakcióban. (S itt megint csak mellékesen szúrom közbe, hogy az agressziót ezúttal a világ nagy nemzetei nem csupán eltűrték, hanem immár az emlékét is elfelejtették, miközben a világ másik felén történteket még évtizedek múltán is napirenden tartja a propaganda, újra és újra feldolgozza, egyre több részlettel kriminalizálja és meg is hamisítja.)

S ha meggondoljuk, hogy a guantánamói támaszpont csupán egy a világot ténylegesen átszövő amerikai bázisok között, s hogy ez a szisztéma olyan időben is érintetlenül funkcionál, amikor állítólag már az USA-nak nincs szüksége ellenségkép keresésére, akkor talán jogos a kérdés: Valóban képes ez a rendszer ellenségkép nélkül létezni?