Amikor az amerikai kémszervezet, a CIA (Central Intelligence Agency, vagyis Központi Hírszerző Ügynökség) a hetvenes évek közepén a különféle leleplezések révén erőteljesen reflektorfénybe került, az olasz Giuseppe Ferrara filmet készített a beavatottak által Cég néven is emlegetett ügynökségről. Egy olasz polgári liberális magazin (L'Europeo) munkatársa interjút kért a rendezőtől, s az a következő párbeszéddel zárult:

„És hogyan végződik a CIA-ról szóló filmje?—Egy felhőkarcoló fényes ablakait lassan elönti a vér. Ez a kép két módon értelmezhető: hogy a felhőkarcoló lakói vért ontanak, vagy hogy a felhőkarcoló halálosan megse¬besült. — A felhőkarcoló a hatalmat jelenti? — A multinacionális társaságokat, a CIA-t: igen, a hatalmat. A véres hatalmat."

Akkoriban Washingtonban az az aforisztikus szólás járta, hogy a CIA immár a világ legkevésbé titkos titkosszolgálata, hiszen dokumentáltan kiderült, hogy hány ország kormányának megbuktatásában játszott szerepet, hány politikust gyilkoltatott meg, milyen merényletkísérletek szervezője, miként támogatja kubai, a nicaraguai és más ellenforradalmárok csoportjait... Az aforizmát röviddel később már nem minősíthettük találónak. Igaz, a CIA hírnevét a leleplezések megtépázták, tevékenységét a törvényhozók átmenetileg korlátozhatták, ám napvilágra került titkai már akkor is csak a jéghegy csúcsát mutatták meg, később pedig újra a régi hatáskörrel dolgoztak emberei, és titkos akciókat is szerveztek. Úgy is mondhatnánk — az olasz rendező jelképes kifejezését használva —, hogy a „felhőkarcoló" megsebesült ugyan, de nem halálosan. A véres hatalom gépezetében soha nem nélkülözhették a CIA-t: a Szovjetunió és a kelet-európai országok elleni sajátos küzdelemben mindig előkelő szerepet játszott.

Jelen témánk szempontjából pedig kifejezetten hangsúlyozni kell, hogy a Cég csak része — igaz, veszedelmes része — a titkos hadszíntér gépezetének. Mellette még egész sor titkosszolgálat teszi a dolgát az Egyesült Államok „feszültségstratégiájában" a kelet-európai rendszerváltások után is.

A CIA, e hatalmas apparátussal és nagy költséggel működő kémszervezet egyben az amerikai hírszerző közösség központi eleme is — írta már 1969-ben a Foreign Affairs. A Cég mindenkori igazgatója felelős az ország titkosszolgálatai által külön-külön folytatott tevékenység összehangolásáért. A CIA mellett tagja ennek a hírszerző közösségnek a külügyminisztérium hírszerzési kutatóosztálya, a Pentagon központi felderítő szervezete, a DIA (Defense Intelligence Agency — Védelmi Hírszerző Ügynökség), a szárazföldi hadsereg, a haditengerészet és a légierő megfelelő részlegei, valamint a Nemzetbiztonsági Ügynökség (NSA — National Security Agency)...

Ez utóbbi a lehallgatóóriás, amelyről e fejezetben szó lesz, s amelyről azt mondják, hogy nem csupán jóval nagyobb, mint a CIA (alkalmazottainak számát és költségvetését tekintve többszöröse), hanem „fontosabb is, mint a CIA". Az NSA az elektronikus hírszerzés szervezete, valóságos lehallgatógigant. S ha a publicisták egykor ironikusan azzal csipkedhették a CIA-t, hogy a „legkevésbé titkos titkosszolgálat", akkor nem tűnik megalapozatlannak az a megállapítás, hogy az NSA viszont „mindmáig a legkevésbé ismert a hírszerző hivatalok közül" (Newsweek, 1982. szeptember 6.), s a legtöbb amerikai évtizedekig még a létezéséről sem tudott.

Megalakítását jó negyven esztendeje Truman elnök rendelte el ezzel a ködös feladatmeghatározással: „A Nemzetbiztonsági Ügynökség magas szintű technikai és koordinációs feladatokat lát el a nemzetbiztonság területén." S ennek az ügynökségnek a léte sehol nem szerepel az alkotmányban, képmutató dolog tehát más államok alkotmányait antidemokratikusnak minősítgetni, alpárian lefitymálni.

A CIA viselt dolgainak szellőztetésével ellentétben az NSA-ról jóval ritkábban szivárgott ki hiteles információ. Ritkábban, de azért annyit például megtudhattak a téma kutatói, hogy a Nemzetbiztonsági Ügynökség olyan elektronikus eszköztárral rendelkezik, amelynek fejlettsége legalább tíz évvel megelőzi az amerikai polgári szektorét, s „munkaterületét" az egész földkerekségre kiterjesztette abban a gőgös amerikai felfogásban, hogy az Egyesült Államoknak a világ minden pontján életbevágó nemzeti érdekei vannak. A megismert részadatok — többnyire általánosságban — arról tanúskodnak: a szóban forgó társadalmi rendszer működéséhez az is hozzátartozik, hogy az NSA lehallgatóállomások tömegét telepítette nem csupán a Szovjetunió és a kelet-európai országok köré, hanem saját szövetségeseinek érdekszféráiba is. Különleges elektronikus berendezésekkel felszerelt repülőgépeket, hajókat, majd műholdakat is szolgálatba állított az NSA, s az elektronikus „fülek" ott vannak barátai és a semleges országok felségterületén is, ellenőrzik a NATO- államok belső rádióforgalmazását... A CIA is tőle kapja információinak jelentős részét.

Az NSA tehát létezése óta igyekezett az ismeretlenség homályába burkolózni. Jellemző, hogy 1978-ban, amikor az International Herald Tribüné cikket közölt Az elektronikus kémkedés kockázatai címmel, le sem írta az NSA nevét... Pedig éppen azt elemezte, hogy az 1973-as közel-keleti háború, vala¬mint a vietnami háború arra ösztönözte a katonai stratégákat, miszerint „...elsőrendű feladatnak nyilvánítsák a másik fél elektronikai felkészültségének idejében történő kikémlelését és a saját berendezések gyors ütemű fejlesztését s — ami mindezzel jár — a provokatív berepüléseket is, idézzék fel ezek akár a közvetlen katonai összeütközés kockázatát..."

A provokatív berepülések, a légtérsértő akciók arra valók, hogy rákényszerítsék a szemben álló felet elektronikus berendezéseinek működtetésére. Az így nyert adatokat a behatoló repülőgépek készülékei rögzítik, majd az elemzők az adatokból megismerhetik az ellenfél által használt radarhullámhosszakat és frekvenciákat. Az elhárító radar frekvenciájának ismeretében aztán az adott esetben támadó repülőgép zavaró jelzésekkel „megvakíthatja" a radart.

Az elemzők ugyanúgy az NSA-hoz tartoznak, mint az adatokat megszerző repülőgépek és elektronikai berendezések. Ám ez csak az egyik működési terület, amint az 1978 nyarán nagy vonalakban kiderült, amikor az NSA némileg előbukkant az ismeretlenség homályából. A Pentagonhoz közel álló US News and World Report feltehetően úgy vélte, egyszer már meg kell indokolni az adófizetők előtt, hogy értelmes célra költi el a NSA az akkor évi másfél milliárd dollárt, s kifecsegte: az ügynökség „szüntelenül azon iparkodik, hogy megfejtse más országok kódrendszereit, amelyek katonai és diplomáciai üzenetek rejtjelzésére szolgálnak..." Ámbátor az sem lehetetlen feltevés, hogy a Szovjetunió tudtára akarták adni ezzel a kiszivárogtatással, hogy az USA, lám, e téren milyen nagy előnyt szerzett, s ezzel — a hidegháborús légkör törvényszerűsége szerint — ösztönözzék, hogy még nagyobb pénzeket költsön védelmi rendszerére.

Az NSA gigantikus komputerrendszerre támaszkodik, barátnál és ellenfélnél egyaránt lehallgatja a rádióforgalmat, megcsapolja a telefonvonalakat, elfogja a telexüzeneteket. Még jobban áttekinthettük ezt, amikor egy 35 éves amerikai jogász eloszlatta a homályt (természetesen csak bizonyos fokig, hiszen a legszigorúbban őrzött titokhoz ő sem fért hozzá).

Dr. James Bamford, aki egykor a haditengerészeti biztonsági szolgálat alkalmazottja volt, többéves kutató munka után könyvet írt The Puzzle Palace (Az összerakós játékok palotája) címmel. Ezt követően a Newsweek (1982. szept. 6.), majd a nyugatnémet Stern (1982. okt. 7.) közölt nagy terjedelmű cikket a Nemzetbiztonsági Ügynökségről. A Stern mindenekelőtt az NSA és a nyugatnémet titkosszolgálatok közötti kapcsolatokról tálalt meghökkentő részleteket, s bebizonyította, hogy „a nyugati hírszerző szolgálatok testvériségéről" van valójában szó, tehát olyan együttműködésről, amely lehetővé teszi, hogy az NSA a világ jelentős részén ellenőrizze „... a magánjellegű telefonbeszélgetéseket, a leveleket, a katonai rádióadásokat, a hatóságok és szövetségek táviratváltását"... Ez egyebek között azt jelenti, hogy például a szóban forgó időszakban a nyugatnémet állampolgárok magánéletének ki-kémlelésére éppen az NSZK titkosszolgálatai nyújtottak segítséget az amerikai NSA-nak. Erről azonban később!

Az említett három forrásmunka adatainak kritikai egybevetése azt mutatja, hogy egy, afféle „multinacionális lehallgató vállalatról" van szó. Bamford könyve meghökkentő részletességgel tárta fel az NSA szervezetét — „... a felderítő műholdak, lehallgató bázisok, számítógépek és antennák világmé¬retű hálózatát, amely... minden nemzetközi telexüzenetet, táviratot és telefonbeszélgetést képes rögzíteni..." Az NSA kapja a legtöbb pénzt abból a csillagászati keretből, amely a titkosszolgálatok alapja: a Stern szerint 1982- ben már évi 15 milliárd dollárt, ami az 1978-as költségvetésnek immár tízszerese.

Bamford — aki tévedéseket is elkövet — azt mondja, hogy az NSA központjában tízezer ember dolgozik, s ez kiegészül 45 ezer olyan emberrel, akik a lehallgatóállomásokon teljesítenek szolgálatot Puerto Ricótól a skóciai Edzellig, Okinavától Krétáig... A Stern viszont azt állítja, hogy az NSA-nak összesen 120 ezer polgári alkalmazott és katona dolgozik. Akár így, akár úgy, az évi 15 milliárd dollár zömét nem a munkatársak fizetése emészti fel!

A központ, a főhadiszállás Fort Meade-ben (Maryland állam) található. Óriási komplexum ez, szívében kilencemeletes, széles épülettel, körös-körül pedig háromemeletes „műveleti tömbök"-kel. Bamford színes leírása szerint a fantasztikus elektronikus csapdákkal, jelzőberendezésekkel, érzékelő-riasztó „csecsebecsékkel" őrzött kilencemeletes épületben zajlik az elektronikus kémkedés „aprómunkája". Az alagsorban nagy teljesítményű számítógépek sorakoznak, amelyek szüntelenül működnek. Az NSA másik ideggóca a kommunikációs központ: a közeli erdőben elrejtett hatalmas parabolaantennáktól ide futnak be a lehallgatóállomások jelzései... „Egy szürke acélajtó mögött, amelynek zárját csak a számkód ismeretében lehet kinyitni, s amelyen figyelmeztető feliratok sorakoznak, számtalan írógép rögzíti különféle színekben hat példányban a világ titkait..."

A parabolaantennákhoz az információk a „fülelőállomásoktól" érkeznek: ezek ott sorakoznak Alaszkában, a japán Okinava-szigetén, Angliában, Skóciában, Bajorországban, a szovjet határok mentén Törökországban, Kréta szi¬getén, Kína és Mongólia határa mentén... (az utóbbiakat a Szovjetunió szét¬hullása, a kelet-európai rendszerváltások után sem számolták fel). S érkeznek az információk a partner-titkosszolgálatoktól, a felderítő repülőgépekről és a műholdakról. Anyagok futnak be a központba a telexelfogóktól, a rádióállomásokat és telefonbeszélgetéseket rögzítő csoportoktól.
Az „elkapott" hírek az NSA matematikusaihoz és nyelvészeihez kerülnek, ők fejtik meg a rejtjeles üzeneteket két mamutszámítógép segítségével. Feldolgozzák, rendszerezik, összehasonlítják és ötvözik a nyílt szöveget. A „termelés" — írta a Stern — napi 40 tonna papír.

Ebben az óriási mennyiségű információhalomban bújik meg az a töredék, ami katonai, politikai, gazdasági szempontból érdekes lehet... A számítógé¬pekkel igyekeznek feltörni az idegen kódokat, és nagy sebességgel dolgozó ) gépek szitálják-vizsgálják át az anyagot, hogy megtalálják azokat az elemeket, amelyek összeilleszthetek, rendszerbe ágyazhatók.

A tudósok új meg új számítógépes programokat fejlesztenek ki, hogy alkalmasak legyenek a legfontosabb értesülések kiszűrésére... Elképzelhetjük, hogy az NSA központ valóban olyan, mint „az összerakós játékok palotája". Csak éppen véresen komoly. Az NSA elemzői sok tízezer vagy sok százezer forrásból érkezett információk alapján készítenek becsléseket, prognózisokat, napi és távlati helyzetjelentéseket — a katonák és a politikusok számára. Az NSA tehát—akárcsak például a CIA—valójában nem jelentéktelen befolyást gyakorol a Fehér Ház és a Pentagon kül- és katonapolitikai döntéseire. Hátborzongató végiggondolni, hogy az elektronikus kémkedés különböző módszereivel összegyűjtött hatalmas anyag rendszerezése, elemzése és értékelése során mily nagy a hibalehetőség! S mekkora lehet az NSA-hírszerzők kísér¬tése, hogy a „világ titkai"-nak birtokában bizonyos felfogásban, kozmetikázottan, meghatározott döntés elérése érdekében csoportosítsák az információkat. A Foreign Affairs írta még 1969-ben: „...a fontos politikai döntések és a dollármilliók megszavazása gyakran az amerikai hírszerző központok íté¬leteitől és konzultációitól függ..."

A lehallgatóóriás—szinte törvényszerűen—a hatalom megszállottja lesz. Ha már behálózta elektronikus „fülei"-vel a világot, akkor hallani is akar min¬dent, bármily nehézséget jelent is a tömérdek lényegtelenből kiválogatni a fontosat. Ezért aztán lehallgatja külföldi barátait és szövetségeseit, segítőtársait is. S lehallgatja saját országának állampolgárait is, elfogja távirataikat, telexüzeneteiket.

Hivatalos körök élesen visszautasították Bamford azon célzásait, hogy az NSA emberei kikémlelik honfitársaikat. A Newsweek is azt írta, hogy az a fenyegetés, amelyet az NSA tevékenysége jelent az amerikaiak magán¬életének szentségére nézvést, korántsem olyan súlyos, mint ahogyan Bamford próbálja feltüntetni.

Nem kétséges azonban: James Bamfordnak van igaza. A kelet-európai rendszerváltóknak a belső elhárítással kapcsolatos (feltupírozott méreteiről, demokráciát sértő eljárásairól szóló) heves propagandaszólamai nevetségessé törpülnek, ha azokkal az információkkal szembesítjük, amelyek az NSA hazai vadászterületen alkalmazott módszereiről árulkodnak. Már 1978-ban ismeretessé vált legalább két olyan, nagyszabású akció, amelyek mindegyike amerikai állampolgárok intim világát fenyegette.

Először is megszerezte minden távirat másolatát, amelyet amerikai társaságokon keresztül továbbítottak, tehát beleolvasott a hazai állampolgárok egymás között vagy külföldi személlyel váltott üzeneteibe... Másodszor számítógépbe táplálva nyilvántartotta azon amerikai állampolgárok nevét (sok millió adatot tartalmazó lista), akik az évek során bármikor, akár csak egyszer is valamely kormányhivataltól az Egyesült Államokra vonatkozó információt tartalmazó levelet, táviratot kaptak (tehát például így megismerhették egy bizonyos kormányhivatal címét, levelezési módszerét, hivatali pecsétjét, az ügyintéző nevét, beosztását, esetleges hatáskörét stb.)... Vagyis potenciálisan mindenki gyanús volt, s a belső elhárítás precízen előre kartotékokba rendezte, kire kell lecsapni, ha...

Kell-e ennél nagyobb, kiterjedtebb belső ellenségkeresés? Kell-e szemérmetlenebb képmutatás, mint amikor a volt szocialista országok ehhez képest szerény és gyermekded védelmi próbálkozásait propagandacélból kriminalizálták?

S mindehhez hozzátehetjük, hogy az NSA technikai felszereltsége régóta lehetőséget biztosít otthon is korlátlan számú telefonvonal ellenőrzésére. Ám ez nem minden! Saját szakállára meg a „partnercégek" közreműködésével is alaposan belenéz az Egyesült Államokkal szövetséges országok állampolgárainak magánéletébe is. Például az NSZK-ban.

A Stern fogalmazása szerint „az NSA valójában nem más, mint multinacionális hírszerző vállalat, amelynek leányvállalatai és partnercégei vannak szerte a földkerekségen."

Mint szó volt róla, az NSA évi 15 milliárd dolláros költségvetéséből a világ minden pontján bázisokat hozott létre: amerikai katonai támaszpontokon, szövetséges vagy baráti országok területén, meg olyan államok területén, amelyek bizonyos ellenszolgáltatás (például katonai segély, fegyverszállítás) fejében engedélyezték lehallgatócentrumok építését. A fő irányelv, hogy ezek lehe¬tőleg a potenciális ellenfél, a hivatalos ellenségkép alanyának határai közelé¬ben legyenek.

A hálózat zöme kizárólag amerikai kézben van, és az NSA működteti. Az együttműködő szövetséges hírszerző szolgálatok ténylegesen afféle „leányvállalatok és partnercégek"... Az amerikai kormány egyfelől rábírja szövetségeseit, hogy az elektronikus információszerzés óriási költségeiből részt vállaljanak, maguk is építsenek lehallgatóállomásokat, s együttműködjenek a „stratégiai ellenőrzésben"... Másfelől viszont a partnerek önállósága korlátozott. Ebből a szempontból legalább két lényeges mozzanat figyelemre méltó. Az egyik, hogy a szövetséges titkosszolgálatok kezében levő berendezések jórészt amerikai eredetűek, s így technikailag is az NSA ellenőrzése érvényesül. A másik, hogy a partnerek által szerzett információk tömege — együtt¬működési alapon vagy anélkül — az NSA elemzőihez, értékelőihez kerül. Sőt, például a világűri lehallgatás révén nyert adatokat az Egyesült Államok szinte egészében önkényesen értékelheti és a saját céljainak tetsző beállításban tálalhatja NATO-partnereinek. Azok nem tudják ellenőrizni, hogy igazak-e a Varsói Szerződés katonai erejéről, fegyverzetéről és főleg szándékairól (még életében) közölt információk, s indokolt-e a Nyugat elképesztő méretű fegyverkezése, vagy például az Egyesült Államok hírhedt, szövetségesei által is szkepticizmussal fogadott csillagháborús terve. Mellesleg a Szovjetunió fegyverkezésének (a kényszerítő erővel bíró valós vagy dezinformációval felnagyított hadikiadások) koncepciója egyéb okok mellett meghatározó szerepet játszott abban, hogy Moszkvát rákényszerítsék: nemzeti jövedelmének mind nagyobb hányadát fordítsa védelmi, tehát katonai kiadásokra és ezzel háttérbe szoruljon mind a gazdasági modernizáció, mind a népjólét növelésének lehetősége. Ez nem spekuláció! 1993 első felében Amerikában titkosszolgálati körök beismerték, hogy az egyébként valóban erőltetett, billiókra rúgó hadikiadások mellett, a fegyverkezés mértékét kiszivárogtatásokkal erőteljesen fel is tupírozták, hogy — a szovjet félelmi görcsöket számításba véve — még nagyobb erőforrásokat vonassanak el a gazdasági építéstől. (Ezzel természetesen nem azt akarom mondani, hogy a Szovjetunió felbomlásának, a kelet-európai változásoknak ez volt az egyetlen oka, ám hogy fontos szerepet játszott, az ma már nem titok, s egyre több nyílt beismerés erősíti meg.)

Ám térjünk vissza az NSA-hoz... Leányvállalat és partnercég például a japán titkosszolgálat, a dél-afrikai hírszerző szervezet, a hondurasi felderítőapparátus, az ausztráliai kémszolgálat, a brit, a német, a francia és sok más különleges szervezet. A Stern kifejezetten azt írta, hogy „a multinacionális kopók legfontosabb partnercégei Angliában és a Szövetségi Köztársaságban tevékenykednek."

Mielőtt részletekbe mennénk, tekintsük át vázlatosan az NSA elektronikus kémkedésének eszköztárát! A skála a speciális, ámbár ma már szimplának tekinthető technikai „apróságoktól" a legkorszerűbb mesterséges holdakig terjed, s a miniatürizálás mindenütt prioritást kap.

Az egyik csoportba tartoznak azok az eszközök, amelyeket a titkosszol¬gálati zsargon „poloskáknak" nevez. Parányi lehallgató mikrofonok, csöppnyi adók ezek, amelyeket idegen nagykövetségeken, hivatali szobákban, magánlakásokban telepítenek — az ott folyó beszélgetések lehallgatása céljából. Ide sorolhatjuk azokat a készülékeket is, amelyek meghatározott irányból és tá-volságból — egyéb technika közbeiktatása nélkül — szabad térségben (például parkban) folyó párbeszédet képesek meghallani és rögzíteni. Ezek immár hagyományos eszközök, s minden titkosszolgálat jó ideje használja. Részfeladatok megoldásánál az NSA sem mond le róluk.

Sokkal fontosabbak azonban a világ különböző pontjain felépített száraz¬földi lehallgatóállomások, számítógépek által vezérelt „fülelőberendezéseikkel", hatalmas parabolaantennáikkal. Segítségükkel az NSA nagy mélységben „belehallgatózhat" a célországba, s megfigyelheti a rádióadásokat, a telefon-vonalakat, a rádiótelefonokat és a telexüzeneteket. Az ilyen állomások meg az elektronikus berendezésekkel felszerelt repülőgépek, hajókés tengeralattjárók nemcsak más országok távközlési rendszerének forgalmát figyelik és rögzítik, hanem a radarok működésére vonatkozó adatokat is.

S ott vannak a több ezer kilométer magasságban keringő műholdak, amelyek - egyebek között — megfigyelhetik a más országok rakétakísérleteivel együtt járó jeleket. S az NSA „fülelőberendezései" felfogják az űrhajók és a földi állomások közötti kommunikáció különböző változatait is.

A Stern cikkéből kiderül, hogy Angliában az NSA-nak két partnere van. Londoni székhellyel az MI-6 jelzésű, külföldi hírszerzéssel foglalkozó titkosszolgálat, a közép-angliai Cheltenhamben pedig az úgynevezett kormányzati tájékoztatási főhadiszállás. Maga az NSA ezenkívül öt nagy lehallgatóállomást üzemeltet Nagy-Britanniában. „A szóban forgó állomások feladata a műholdakon és tengeri kábeleken keresztül lebonyolított nemzetközi telefonbeszélgetések és távíróforgalom, valamint a rádióadások ellenőrzése."

Az NSZK-ban az első számú együttműködő a Bundesnachrichtendienst (BND) a München melletti Pullachban, a másik pedig a Bundeswehr hírszer¬zési hivatala a Bonn közelében lévő Ahrweilerben.

E két német partner elsősorban a volt Varsói Szerződéssel foglalkozott, s a kelet-európai országokban ma sem táplálhatnak illúziókat. Sok-sok millió márkát költöttek a lehallgatóállomásokra és a különböző fedőnevű különleges részlegekre. Az NSA „fülelőbázisai" és a BND antennái ott sorakoznak az NSZK keleti határai mentén. Egy amerikai kiadványban közöltek egy térképet, s azon pontosan megjelölték a lehallgatóbázisok helyét. Az egyik a bajor erdőségben működik. A Stern a Schwarzriegel hegyen bukkant rá az elzárt területre: „Középen kerek betontorony emelkedik, amelynek felső harmadában műanyag álcázás mögött hatalmas parabolatükrök rejtőznek... A Schwarzriegel csúcsán együtt dolgoznak a szövetségi hírszerző szolgálat, a nyugatnémet légierő távközlési felderítő részlege és a NATO-beli szövetségesek emberei... A különbözőségekben egyvalami azonos: minden fül kelet felé fordul."

Mindezek alapján azt hihetné az ember, hogy az NSA, ez a multinacionális hírszerző polip a volt szocialista országok minden titkát képes volt felderíteni. Csakhogy ahol elektronikus hírszerzés folyik, ott elektronikus elhárítást is kifejlesztenek. S ez bizonyos fokig sikeresen funkcionált, mert a Newsweek is így írt: „Noha az NSA rengeteg pénzt költ a szovjet kommunikáció elfogását célzó, egyre bonyolultabb rendszerekre, a szovjetek mind a mai napig a hírközlési spektrum 75 százalékát sikeresen tudják leplezni— s a maradék 25 százalék csak azért hozzáférhető, mert a szovjetek nem tartják védelemre, idő és anyagi eszközök feláldozására érdemesnek..." James Bamford könyve is éppen abból a szempontból tanulságos, hogy miközben megrajzolja egy veszedelmes „lehallgató óriás" képét, amely tömérdek információt gyűjt be - egyben azt is bemutatja, hogy az NSA valójában kevés, ténylegesen használható (bár nagyon fontos) értesüléssel rendelkezett a szóban forgó időben.

A problémakör két másik vonatkozását is érdemes körvonalazni. Mindkettő azt példázza, hogy az elektronikus kémkedést „stratégiai ellenőrzés" címén folytató NSA és BND folyamatosan és tudatosan megsérti a német alkotmányt A lehallgató állomások ugyanis „elkerülhetetlenül bekapcsolódnak a Szövetségi Köztársaság belső telefonforgalmába is" (Stern). Magyarán: a stratégiai ellenőrzés ürügyén német állampolgárok belföldön folytatott telefonbeszélgetéseinek tíz- és százezreit hallgatják le és regisztrálják, s ugyan-ezt teszik a külföldi távhívások esetében is. Mert ugye a hivatalos és magánbeszélgetések tömegéből is hátha kiszűrhető valami, ami arra utal, hogy veszély fenyegeti a Szövetségi Köztársaság biztonságát.

Ezt az illegális és törvénytelen adatgyűjtést egészítette ki a levél-, csomag- és táviratforgalom nem kevésbé törvénytelen ellenőrzése. Az alkotmány 10. cikkelye szerint a német jogállam szavatolja a levelezés és a távközlés titkosságát. Ám az 1968-as szükségtörvénykezés egyik pontja — az úgynevezett G—10-es törvény — valósággal védelmet nyújt a titkosszolgálatnak ezen a területen. A G—10-es törvény ugyanis a BND-nek kedvez, amikor azt mondja, hogy a titkosszolgálat feladatai közé tartozik: „értesülések gyűjtése olyan tényállásokról, amelyeknek ismerete szükséges ahhoz, hogy az illetékesek idejében felismerjék a Német Szövetségi Köztársaság elleni fegyveres táma¬dás veszélyét, s lépéseket tegyenek a veszély elhárítására." Értelmezés kér¬dése tehát...

Így aztán a BND-hez tartozó különféle fedőnevű intézmények emberei zsákszámra szállították el a postahivatalokból beérkezett leveleket. Hamburg¬ban és Hannoverben, Frankfurtban és Münchenben nap mint nap levelek tízezreit bontották fel, olvasták el, s regisztrálták adatfeldolgozó gépekkel mindazt, amit a BND kiválasztott a Szövetségi Köztársaság és a külföld közötti magánjellegű üzenetváltásokból. „Ebből a szempontból a legérdekesebb az az évi 108 millió levél, amely az NDK-ból érkezik Nyugatra." — írta a mesterkedést leleplező Stern.

A személyekre vonatkozó illegális adatgyűjtést, a semmiféle gyanú alatt sem álló állampolgárok magánéletébe való törvénytelen behatolást a nyugatnémet képeslap 1978-ban egyszer már feltárta a Hogyan jut el az Ön levele a titkosszolgálathoz? című cikkében. Évekkel később az NSA és a BND elektronikus kémkedését összekapcsolva újra példák egész sorával bizonyította, hogy miféle alkotmányellenes tevékenység folyik e területen.

És ki mindenki lehet áldozat... Evelyn Manteuffel jogász és Edmund Möller újságíró magánjellegű kapcsolatokat tartott fenn az NDK-ban és a Magyarországon élő ismerősökkel. A Stern leleplezése nyomán alkotmányos pa-naszt tettek leveleik és telefonbeszélgetéseik ellenőrzése miatt. Aktájuk azóta is porosodik valahol... 1981 elején Helmut Schmidt kancellár és Peter Glotz, az SPD ügyvezetője bizalmas telefonbeszélgetést folytatott. Ismeretlen (?) lehallgatók rögzítették a beszélgetést és a szöveget egy bulvárlaphoz továbbították... Gondoljuk meg: az NSZK kancellárjáról volt szó!

A Stern a jövőt illetően egyáltalán nem megalapozatlan konklúzióra jutott: a világ titkainak, az egyén magánéletének kikémlelése a demokrácia leple alatt is folytatódni fog.

Mert a rendszer kitermelte gyakorlat és módszer kezd öntörvényű életet élni.