Amerika vietnami sokkja hosszú évekig tartott. Miként is kezdődött?

1955-ben Washington dróton rángatott bábja, Ngo Dinh Diem lett Dél-Vietnam elnöke, miután Dien Bien Phu 1954. májusi eleste, s a francia gyarmatosítók kikergetése után Vietnamot a 17. szélességi fok mentén két részre osztották, s miután az Egyesült Államok elnöke, Eisenhower — azon vágytól vezérelve, hogy átvegyék az indokínai francia gyarmatbirtokok feletti ellenőrzést — jóváhagyta a közvetlen gazdasági segélyt Dél-Vietnamnak. Tíz évvel később, 1965-ben már 75 ezer főre emelkedett az amerikai katonák száma a déli országrészben, miután az öt évvel korábban megalakult Dél-vietnami Nemzeti Felszabadítási Front sikeres harcot kezdett a bábrendszer ellen, s ezért Kennedy elnök akkor kijelentette, hogy „Dél-Vietnamot megtámadták".

E kijelentés ürügyén a közvetlen amerikai beavatkozás egyre nagyobb méreteket öltött. Az USA finanszírozta a dél-vietnami hadsereget (felszerelését és fejlesztését is), és Johnson elnök 1964 végén jóváhagyta az Észak-Vietnam ellen irányuló légitámadásokat is. Az amerikai agresszorok létszáma 1969-ben már elérte az 541 ezer fot, Nixon elnök mégis kénytelen volt a későbbi években béketárgyalásokba bocsátkozni (miközben 1972-ben még elrendelte az észak-vietnami kikötők elaknásítását), minthogy az egész világ tiltakozott az Egyesült Államok piszkos háborúja ellen és a kíméletlen hadviselést nem tolerálták NATO-szövetségesei sem.

1975. április 30-án a felszabadító erők csapásai eredményeként Saigon, a déli országrész fővárosa elesett, az USA által támogatott és mesterségesen fenntartott népellenes rendszer összeomlott, és az utolsó amerikai helikoptereken menekültek el a körülzárt városból.

Ezután Kissinger és Le Duc Tho aláírta a fegyverszünetet, majd megkezdődött a megvert amerikai hadsereg kivonulása. Amerika elvesztette háborúját, írta akkor címlapon a hamburgi Der Spiegel, s ebben a szellemben tárgyalták a fejleményeket világszerte. Mert nem észak és dél háborújának, hanem a vietnami nép elleni amerikai agressziónak tekintette mindvégig mindenki a két évtizedig tartó harcot. A "megtámadott dél" hamis jelszavával beavatkozó, a hazafiak ellen szemforgató módon hazug vádakat hangoztató amerikai katonai eszkalációjának célját valójában már 1953. augusztus 4-én megismerhette volna a világ. Eisenhower elnök ugyanis azt mondta: „Indokína és egész Délkelet-Ázsia, igen fontos számunkra mind stratégiai, mind pedig politikai okokból... Ha Indokínai elveszítjük, ezzel rögtön együtt jár egy és más... nem kapnánk többé erről a területről az általunk oly fontosnak tartott ónt és volfrámot." John McConnel tábornok, a légierők akkori vezérkari főnöke pedig a gyakorlótér szerepét hangsúlyozta: „Vietnamban meg akarjuk mutatni, hogy a nemzeti felszabadító háborúk vereségre vannak ítélve!"

Ha úgy tetszik, ilyen egyszerű a háttér. De hát aki nem akarta meghallani, süketnek tetette magát. S a kapitalista világrendszer hemzsegett akkoriban a süket politikusoktól. Ráadásul ezek képmutatásban is felülmúltak minden lehetséges szintet. Például az 1968-as — a Varsói Szerződés részéről aligha igazolható — csehszlovákiai beavatkozást úgyszólván vietnami mércével tárgyalták, ítélték el, s harsogtatták körülötte a propagandagépezetet. Pedig — s ez nem több szigorúan vett tényközlésnél — sem a célok, sem a módszerek, sem a véráldozat tekintetében nem kínálkozik semmiféle párhuzam. Amerika még a geopolitikai tényezőre sem hivatkozhatott. S ami legalább ilyen fontos: Csehszlovákiában még halovány kísérlet sem történt a legkisebb méretű vérengzésre sem, miközben Vietnamban csupán az úgynevezett Főnix-program (a CIA kedvenc hadművelete) során zsoldosokkal, tengerészgyalogosokkal, zöldsapkás kommandókkal negyvenezer vietnami féifit, nőt, gyermeket mészároltak le egyszerűen abból a megfontolásból, hogy ne legyen módjuk a Viet Kong oldalára állni. Ez a történelem egyik legiszonyatosabb, hidegvérrel kitervelt tömeggyilkossága volt. S mégis: a kapitalista világ elfelejtette, megbocsátotta Washingtonnak, ám a csehszlovákiai beavatkozást (amit, ismétlem, ma sem lehet helyeselni) még negyed századdal később is eltúlozza, minden gonoszságok csúcsaként tartja napirenden, kizárólag az agymosásos propaganda céljából.

Mint tudjuk, az említett amerikai tábornok társaival együtt tévedett. Az agresszor elérhetett átmeneti sikereket, végső soron azonban bukása törvényszerű volt. A hatalmas Egyesült Államok katasztrofális katonai vereséget szenvedett el piszkos dzsungelháborújában. A vietnami nép függetlensége védelmében nyolcévi kemény harc után a híres Dien Bien Phu-i ütközetben térdre kényszerítette a francia hadsereget, s nem hátrált meg a Pentagon félmillió katonája és a csatlós dél-vietnami fegyveres erők előtt sem. Mérhetetlen szenvedések árán, de szégyenletes visszavonulásra kényszerítette a gigantikus erőforrásokkal rendelkező agresszort: a bábrendszer kapitulált, s létrejött az egységes Vietnam.

Saigon eleste, a vietnami háború vége után tíz évvel, tehát 1985-ben Amerika vietnami sokkja még mindig tartott. A kudarc szégyene, a veszteségek nagysága, a mindenhatóságba vetett hit elvesztése olyan traumát okozott az Egyesült Államokban, amely nem múlhatott el nyomtalanul... Az Egyesült Államok húszéves indokínai jelenléte, a beavatkozás állandó szélesítése 150 milliárd dollárt emésztett fel. Ötvenezernél jóval több amerikai fiatal fizetett életével a nagyhatalmi arroganciával gondolkodó és cselekvő politikusok, tábornokok amorális tervei miatt. Az amerikai közvélemény természetesen saját elesett fiait siratta, de a háború folyamán mind erősebb lett azoknak a hangja is, akik hazájuk külföldi beavatkozási politikáját elítélve, szenvedélyes haraggal emlékeztettek a napalmbombákkal elpusztított vietnami falvakra, a védtelen parasztok lemészárlására, Vietnam, Kambodzsa és Laosz törvénytelen, a nemzetközi jogot megcsúfoló bombázására, egyszóval egy olyan nép hatalmas áldozataira, amely soha semmivel sem vétett az Egyesült Államoknak, viszont volt ónja és volfrámja.

Amerika vietnami sokkja több, egymással összhangban sem álló elemből táplálkozott. Ott vibrált benne a kérdés, hogy miért kellett az amerikai fiúknak egy távoli országban elpusztulniuk. Miért avatkozott be a hivatalos Amerika a térképről is alig ismert Vietnam ügyeibe? Nem voltak képesek megszabadulni a nemzeti büszkeséget érintő tényezőktől sem: hogyan volt lehetséges, hogy a „világ legerősebb katonai hatalma" — miként a háborús propaganda bizonygatta újságban, rádióban, televízióban — oly megalázó vereséget szen-vedett? James Reston, a neves amerikai publicista jól sejtette már akkoriban, hogy Vietnam szelleme nem tűnik el az Egyesült Államokból.

S éppen azért nem csökkent a sokkhatás, mert a hivatalos körök képtelenek voltak levonni a tanulságokat. Ez ugyanis azt követelte volna, hogy véglegesen és becsületesen hagyjanak fel azzal a katonapolitikai koncepcióval, hogy a világban minden csak úgy történhet, ahogy az Egyesült Államok érdekei megkövetelik, s ha netán más irányt vesznek valahol az események, akkor diktátummal, fenyegetéssel, beavatkozással — hol hitelek megvonásával (Chile), hol a célországok eladósodásának elősegítésével, nemzetközi pénzügyi manipulációkkal (Kelet-Európa) — kell korrigálni.
A vietnami sokk oszlatására Washingtonnak életbevágóan fontos volt „sikerek" felmutatása. S Grenada, Nicaragua, Panama, a Közel-Kelet a legjobb példák arra, hogy a későbbi amerikai vezetés sem tanulta meg a leckét. Reagan elnök még azt is el akarta hitetni a vietnami háború veteránjaival, hogy valójában nem ők vesztették el a háborút Vietnamban, őket csak megfosztották a győzelemtől. Efféle sajátos történelem-magyarázattal akarta elűzni Vietnam szellemét, pedig közismerten nem történész, hanem színész volt. S vele együtt nem kevesek tekintették életcélnak a dzsungelháború revízióját, egy új amerikai hazafiság életre galvanizálását.

Számos, nem is eredménytelen kísérlet történt erre, de most csak egyetlen esetet ajánlok az olvasó figyelmébe.
Ez az egy példa — vagyis a fekete fehérre festése, a történelmi tény felváltása egy velejéig hazug, meg nem történt másik "történelemmel" oly annyira rendszerspecifikus, hogy 1993-ban itt, a mi kelet-közép-európai térségünkben is szemtanúi is lehetünk.

1967-ben egy amerikai fiatalember befejezte tanulmányait Annapolisban, a tengerészeti akadémián, s rövid idő múlva már Vietnamban találta magát. Az ifjú tengerészgyalogos — az USA leghíresebb katonaiskolájának neveltje, aki az amerikai dél harcias faji szemléletével érkezett az első vonalba — kétszer súlyosan megsebesült, majd 1972-ben egészségügyi okokból el kellett hagynia a vietnami hadszínteret.

James Webb akkor odahaza szembetalálta magát egy kritikus sajtóval, és a piszkos háború ellenzőivel. Ezért, miközben a georgetowni egyetemen jogot tanult, könyvet kezdett írni, hogy leszámoljon mindazokkal a hátországiakkal, akik — szerinte — vereségre kárhoztatták a délkelet-ázsiai dzsungelben hősiesen harcoló hadsereget. Mire könyve 1978-ban megjelent, az amerikaiak már három éve elmenekültek Saigonból és a nemzet a háborús vereség sokkhatásával viaskodott. James Webb tehát még e korai szakaszban, az elsők között kezdte magyarázni honfitársainak, hogy nem a katonák vesztették el a vietnami háborút, hanem a kommunista és liberális sajtó meg a televíziós képernyők, amelyek oly sok hűhóval prezentálták a háborúellenes tüntetéseket. A tengerészgyalogosok fogalomvilágából merített mondatfüzérekkel ábrázolta az áldozatkész, bátor és hős amerikai katonákat, akik színtiszta hazafiságból ontották vérüket. Ezzel Webb egyike lett az elsőknek, akik magasra emelték a dzsungelháború revíziójának zászlaját, hogy tisztára mossák mindazt, amit a világ piszkosnak ítélt; vagyis azokat a politikai és katonai megfontolásokat, amelyek jegyében vágóhídra hajtották az amerikai fiúkat. Webb feltehetően nem is sejtette, hogy majdan egyszer Magyarországon is akadnak szenilis hadfiak és múzeumi történészek, akik hasonló módon kísérlik meg a tisztára mosdatását annak a politikai és katonai vezetésnek, amely a Don-kanyarban elpusztult 2. magyar hadsereg katonáiért felelős.

Amerikában akkor megkezdődött az erkölcstelen erkölcsössé nemesítése, a brutális hadviselés heroizálása. Webb további könyveiben és eszmetársai publikációiban a háború rehabilitálása csak úgy mehetett végbe, ha ördögire festik az ellenfelet, felmagasztalják az amerikai katonát. S ebbe a képbe természetesen nem fér bele az a tény, hogy a vietnami dzsungelháborúban elesett amerikai fiúk egy hibás, gátlástalan politika áldozatai. A hivatalos adatok szerint az USA e vesztes háborújában 56500 amerikai katona esett el, 303622 sebesült meg és 2949 tűnt el. A dzsungelháború revíziójának íratlan szabályai szerint a veszteségeket a hadsereg hátába döfött tőr okozta. Ugye, ismerős legenda? S Webb nem maradt egyedül eme tézissel. A nyolcvanas évek első felében a CBS televíziótársaság dokumentumfilmet sugárzott, s ebben megvádolta William Westmoreland tábornokot (aki 1964 és 1968 között a Vietnamban harcoló csapatok főparancsnoka volt), hogy tudatosan félrevezette az amerikai közvéleményt: az ellenfél létszámát, fegyveres erejét illetően rendszeresen alábecsült adatokat közölt, hogy a háború megnyerhetőségének illúzióját fenntartsa.

A kozmetikázott adatok révén kellett az amerikai nép eltökéltségét és optimizmusát biztosítani. így aztán valóságos katasztrófaként hatott az Egyesült Államokban, amikor 1968 tavaszán az úgynevezett „holdújévi offenzíva" (Tet-offenzíva) során a vietnamiak ereje váratlanul sokkal nagyobbnak bizonyult. A CBS tehát olyan hamisítással vádolta meg a már nyugdíjas Westmorelandot, amely amerikai katonák ezreinek életét követelte egy értelmetlen háborúban. A tábornok rágalmazás címén pert indított a CBS ellen. Ez végül kiegyezéssel zárult. Ám bennünket most nem a per részletei érdekelnek, hanem a tábornoknak és konzervatív patrónusainak érvrendszere, amely meglehetősen hasonlít a James Webb által képviselt nézetekhez. Eszerint a sajtó nem megfelelően kezelte az adatokat, s a háborút nem a vietnami dzsungelben vesztették el, hanem az újságokban és a televíziós adásokban. Westmoreland papíron újra akarta vívni a vietnami csatákat, hogy bizonyíthassa: a győzelem elérhető lett volna. Egy-két magyar hadfi is tanult tőle.

Miről van tehát szó? A vietnami vereség okozta sokkból fel kell rázni az amerikaiakat, mert egy hitevesztett néppel nem lehet világcsendőr-nagyhatalom szerepet játszani. Ezért azt mondták: egy második Vietnam elkerülendő. Az olvasó bizonyára érzi a finom kétértelműséget: nyitva marad ugyanis a kérdés, hogy mit kell elkerülni, általában a háborút, vagy csak a vereséget?

A Reagan-adminisztráció színre lépésével felerősödtek a dzsungelháborús revízióra irányuló törekvések. E kurzus idején filmek, könyvek, beszédek buzdítják a háborús veteránokat, hogy legyenek büszkék vietnami múltjukra, érezzék magukat hősöknek, mert újra számítanak rájuk. Nézzétek meg Rambót, harsogta a hazafias propaganda. Rambo minden helyzetben győzni tud, s Rambo olyan, mint ti vagytok. A megteremtett erős, filmgyári műtermekben mindenkit legyőző, kérlelhetetlen és könyörtelen Rambo lett az új amerikai hazafiság szinonimája.

Közben James Webb magas posztra emelkedett Ott ült a Pentagon harmadik emeletén, s helyettes államtitkári rangban 1,9 millió tartalékos ügyeivel foglalkozott. 1987-ben újabb könyvet is piacra dobott, a sajtó pedig azt írta róla, hogy ő a legsikeresebb háborús szerző. Egy négycsillagos tábornok rangjának megfelelő beosztásban viszonylag szabad kezet kapott s újra és újra a vietnami háborúról írt, mintha félni kellene, hogy valamiféle liberális korszellem ellenszegül nézeteinek. Pedig valójában Webb és társai már régóta hivatalos álláspontot képviselnek. Abban az amerikai korszakban, amelyet Ronald Reagan szimbolizál, mindenkiből lehetett valaki, aki Amerika régi értékeire hivatkozott. S azt vélték régi értéknek, amely a vietnami vereség előtt uralta a szíveket. Nem kellett tehát annak rejtőzködnie, aki újravívta a vietnami csatákat, s a szégyenteljes vereséget irkafirkákban győzelemmé avatta. „A fiúk, akik harcoltak, a legjobbjaink."

Néhány éve James Webbről azt írta a Der Spiegel, hogy ő a Pentagon saját Rambója. O az eredeti, nem a Sylvester Stallone által a mozivásznon megformáit figura. Ez az eredeti Rambo persze nem izompacsirta, a róla készült fényképek nem állig felfegyverezve ábrázolják. Professzoros, szolid külseje bizalomgerjesztő, s egyáltalán nem félelmetes.
Am ha az ember meggondolja: ez a Webb-Rambo alkalmasint veszélyesebb, mint a filmkarikatúra.