Csak a remény

Trianon. A mérgező szó. Még ma, közel egy évszázad múltán is képes viharokat kavarni. Pontosabban ez így nem is igaz. Tapasztalatból tudom, hogy lehet higgadtan is beszélni arról, ami történt, miért történt, mi mennyiben vagyunk felelősek azért, ami történt? Sajnos vannak gátlástalan, beteg lelkű emberek, akik ezzel a szóval ma is képesek megosztani Magyarország népét. Felelőtlen emberek Trianon-emléknapot akarnak. Mire akarnak emlékezni? Arra, hogy évtizedeken keresztül elnyomtuk a nemzetiségeket? Arra, hogy tevőlegesen részt vettünk egy háború kirobbantásában, amit annak rendje és módja szerint el is buktunk? Netán arra, hogy nemzetünk „bölcs vezérei” több mint kilencven évvel ezelőtt a legegyszerűbb számtani művelet elvégzésére és megértésére is alkalmatlannak bizonyultak? Tehetségtelen utódaik még gyermekeink, unokáink lelkét is ezzel akarják mérgezni? Ma is vannak, mindig lesznek tájékozatlan emberek, miért ne tennének? Akinek gondot okoz, hogy miből fizesse a lakbért, a villanyszámlát, miből vegyen cipőt, ruhát a gyereknek, attól nem lehet elvárni, hogy kilencven-száz évvel ezelőtti penészes történeteket böngésszen. Vannak ugyanakkor olyanok, akik visszaélve a tájékozatlansággal, ötven-húsz-tíz évvel ezelőtti sérelmeiket, jóra való restségüket, tehetségtelenségüket, lustaságukat csomagolják ebbe a szóba, ebbe az eseménybe. Amiről alig van ismeretük, de mindig kéznél van, és iszonyúan jól hangzik. Mindig voltak, ma is vannak tájékozatlan, tudatlan, naiv emberek, akik minden bajunk forrását Trianonban keresik, és mindenért Károlyi Mihályt, Kun Bélát, a kommunistákat, sőt napjaink szocialista politikusait okolják (megtörtént esetről beszélek). Jellemző, a korabeli közhangulatra, hogy 1938-ban még Márai Sándor, ez a mértéktartó, kifinomult ízlésű és ítélőképességű polgár sem riadt vissza attól, hogy ilyeneket írjon felvidéki tudósításaiban: „A visszaúton kísérőm, ez a lelkes, művelt és kedves katonatiszt, az új magyar katonatiszttípus bronzba önthető példánya, ... hosszan néz egy szál fehér őszirózsát, amelyet kezébe nyomtak a tornai lányok. —Milyen különös, kérlek - mondja csendesen. — Ezt az országrészt, mint a többit, az őszirózsás forradalom vesztette el. S most, mikor visszatér a Felvidék, megint őszirózsát dobálnak.” (Márai, 2004, 147) Ezt az ostoba, gyermetegen hazug „történelmet” tanították-tanulták-tanultuk 1920 óta, és sokan szülők és pedagógusok — még ma is ezt adják tovább lányainknak, fiaiknak, unokáinknak, hogy a méreg nemzedékeken keresztül tovább hasson. Kevés aljasabb dolog van a világon, mint a lélekmérgezés.

Magyarország politikai elitje vakon rohant a vesztébe, ami egyúttal a történelmi Magyarország veszte is lett. A késői utódok pedig egymást marják, mert vannak akik — másra, jobbra való tehetség híján — a múltban élik ki magukat, és személyes kudarcaikért száz év múlva is Trianont átkozzák. Másokat, velem együtt, ez taszít, a nemzeti önvizsgálatot hasznosabbnak tartanánk. Sokan vagyunk, akik szívesen elfelejtenénk Versailles-t, és az Európai Unió korában szívesebben beszélnénk Brüsszelről. Semmi értelme azt ismételgetni, hogy Trianon tette tönkre Magyarországot. Ez egyszerűen nem igaz. Láthattuk, hogy Trianon csak következmény, a törvényszerű végkifejlet. Bölcsőjét a XV—XVI. században Magyarországon, magyarok faragták. A XIX. század negyvenes éveiben, a reformkorban, a magyar nemesség Ausztria-ellenes mozgalma, szabadságharca ringatta. Ha Széchenyi Istvánra hallgatnak, és a Habsburg Birodalomban békén maradva a pórnép felemelésén, művelődésünk elemi feltételein munkálkodnak, a gazdasági és kulturális gyarapodás útját választják, néhány évtized alatt megerősödve, az ország területén élő nemzetiségekkel a „frigyet”, frigyeket megkötve, jobb helyzetben várhatták volna a századfordulót. De eleink a kiegyezés után sem frigyeket kötöttek, hanem nemzetiségi milliókat igyekeztek magyarrá átgyúrni. A magyar uralkodó osztályok „történelmi Magyarországát” nem lehetett megmenteni, de nem tévedünk nagyot, ha azt mondjuk, hogy e fogyaték az országnak a „nemesi nemzeten” kívüli nagy többségét, a nincstelen tömegeket, nem rázta volna meg. Viszont a magyar etnikum számára a trianoninál biztosan kedvezőbb határok között — valamilyen laza államszövetség keretében, vagy azon kívül, ha kell — kedvezőbb helyzetet, ésszerűbb jövőt lehetett volna kialakítani. Ehhez persze le kellett volna mondani évszázados nemesi előjogokról, de így lett volna esély arra, hogy létrehozzuk a többségükben magyarlakta területek Magyarországát. A magyarok Magyarországa, a nemesi előjogok néhány évtized múlva így is elvesztek, csakhogy a választott megoldással elveszett az ország is. Nagy-Magyarországot azonban nem Trianon, nem az őszirózsás forradalom és nem Károlyi Mihály, hanem évszázadok feudális, hűbéri rendszere, saját politikai elitje tette tönkre, robbantotta fel. Trianonban találkozónk volt a történelemmel, és az benyújtotta a számlát. A közgondolkodás gyógyítása, a történelmi tudatosság színvonalának emelése érdekében — mentségek keresése helyett — jó lenne gyakrabban, esetenként részletesebben elemezni, hogy a magyar történelem egyes sorsfordulóin miben hibáztunk, hol tévesztettünk utat. Ettől még nem kellene sem a Kossuth-szobrokat, sem más szobrokat beolvasztani vagy szoborparkba vinni. Viszont oldódna sokak fájdalma, keserűsége, tárgyilagosabban tudnánk megítélni a múlt történéseit, helyzetünket, korlátainkat és lehetőségeinket. Hiszem, hogy ilyen akciók után jobb szívvel, nyitottabb lélekkel tudnánk egymás szemébe nézni. Trianon sebeiért főként és elsősorban saját magunkat okolhatjuk. M iszonytatóan hosszú, közel öt keserves évszázad során ugyanis mindig volt alternatíva, mindig volt másik út, amit választani lehetett volna. Tudom, hogy nem lehet visszafelé leírni valamilyen elképzelt történelmet. Abban viszont biztosak lehetünk, hogy ahhoz a kálváriához képest, amit 1920-ban Trianonban a győztesek kiróttak ránk, bármelyik elképzelt változat sokkal jobb helyzetet kínált volna Magyarországnak.

Fel kell hagyni az értelmetlen sérelmi politikával, ami az indulatok felszításán kívül semmire nem való. Nem tesz jót hírünknek a nagyvilágban, az egységesülő Európában pedig csak gyanakvást kelt. Nálunk is, szomszédainknál is, majd mindenkinek vannak sérelmei. A sebek idővel begyógyulnak, hacsak felelőtlen emberek aljas indítékból, vagy csak butaságból, újra meg újra fel nem tépik azokat. Ady Endre írta az első világháború végóráiban:

Ezer zsibbadt vágyból mért nem lesz / Végül egy erős akarat? / Hiszen magyar, oláh, szláv bánat / Mindigre egy bánat marad. (Magyar jakobinus dala)

Felejtsük el, hogy 1920-ban a bánat végül nekünk jutott, a kővetkező évtizedek a magyar tragédia haszonélvezőinek sem a felhőtlen boldogságról szóltak. Higgyük és hitessük el mindenkivel, hogy ma már mindennek semmi jelentősége. Higgyünk József Attila gyönyörű versének, és tegyünk meg mindent, hogy egyszer valóra váljon:

„A harcot, amelyet őseink vívtak, / békévé oldja az emlékezés, / s rendezni végre közös dolgainkat, / ez a mi munkánk, és nem is kevés. (A Dunánál)

Nem tudom, magyar költő írt-e ennél szebbet? Okosabbat biztosan nem.

(VÉGE)

A szerző két kötete, "A komáromi pontonhíd" és "A valóság erejével" kapható a nagyobb könyvesboltokban. A félig-meddig önéletrajzi kötethez és a hozzá társuló második, "magyarázó részhez" kb. 3000 forintért lehet hozzájutni. Hasznos olvasmány, mert hasonló, józan ésszel vezetett stílusban leszedi a keresztvizet a Horthy-korszakról, hazánk második világháborús szerepléséről, valamint tárgyilagosan ír az 1945 után történtekről, s persze 1956-ról is szól egy fejezet.

Jelen írás folytatása, a "Magyarok-nemzetiségiek-Trianon", mely az erre a műre érkezett reakciók hatására keletkezett, igény esetén felkerülhet az oldalra. De nagyon fontos: akinek tetszett, feltétlenül vegye meg a könyvet!