Dosztojevszkij tollára kívánkozó történet. Vagy Vörösmarty Mihályéra, aki 1836-ban, évekkel a szabadságharc leverése és sok évtizeddel Trianon előtt írta e sorokat. Vátesz volt? Nem tudom. Az viszont tény, hogy több mint nyolcvan évvel megelőzve az eseményt, romantikus túlzásaival együtt is pontosan fejezte ki a magyarság Versailles utáni kétségbeesett lelkiállapotát. Ma már persze tudjuk, hogy Trianon nem volt halál, sem sír; a nemzet sem süllyedt el. Könnyet sem ejtett értünk senki. Gondolom, nem meglepő, hogy a népek, melyek körülvettek, nem sajnálkoztak, nem sírtak balsorsunkon. Igyekeztek szerzeményüket, Aradot és Kolozsvárt, Kassát és Komáromot, Szabadkát, Zombori és Újvidéket mielőbb biztonságba helyezni. A korabeli magyar elit, az elcsatolt területekről származó főnemesség számára pedig egyszerűbb és hasznosabb volt fenntartani, folyamatosan felmutatni a nemzet fájdalmát, mint nyugtatni a feldúlt lelkeket, a gazdasági és kulturális felemelkedés okos tervein dolgozni. Hosszú évtizedek tévelygése után rálépni végre arra az útra, amelynek végén az ország lakosaiból a nemzet polgárai lesznek. akiket a társadalmi béke, a jog, a tisztes megélhetés és a gyarapodás reménye vár. Nem léptünk rá. Mert ha a történelmi Magyarország nem is, a rendi Magyarország túlélte a nagy nemzeti kataklizmát, a rendi Magyarországnak pedig nem kellettek ezek a polgári értékek. Főleg nem kellettek váteszek. Ne csodálkozzunk. Szűk évszázaddal korábban Széchenyi Istvánra sem ügyelt senki, pedig ő főnemes, tehát „kebelbeli”, az uralkodó osztály, a „nemesi nemzet” tagja volt. Valamivel több mint háromszáz évvel korábban, 1510—1514 táján Temesvári Pelbárt ferences szerzetesre sem figyeltek a hatalom birtokosai. Azt a franciát se méltatták figyelemre, aki 1502-ben járt Magyarországon, és a jobbágyokkal kapcsolatos riasztó tapasztalatairól írt. Pedig hasznos lett volna figyelni rájuk, mert — mint később kiderült — a „nemesi nemzet” számára „életbe vágó” dolgokról beszéltek.

Ismerjük a régi mondást szigorú tanítónkról, a történelemről: „ est magistra vitae.” Vagyis a történelem az élet tanítómestere — mondták, mondják idealista lelkek. Kérdés, ki milyen tanuló? „A történelem mindössze arra tanít meg bennünket, hogy az emberiség semmit nem tanul a történelemből.” (Albert Einstein) Végre egy örömhír: valami, amiben mi is belesimulunk az emberiség átlagába. Igen, mi is csapnivalóan rossz tanulók voltunk. Vagy nem bánom: árnyaljuk, pontosítsuk, enyhítsük a közös felelősséget. Elfogadom, nem méltányos többes szám első személyt használni, hisz évszázadokkal korábban élt eleink túlnyomó többsége számára nem sok lehetőség adódott, hogy beleszóljanak az ország sorsába. Nem is voltak felkészülve erre. Nyilvánvaló a felelősség különbözősége egy nemesi birtokon a jószágot gondozó jobbágy, egy ferences barát, vagy mondjuk Csáky Miklós püspök, Szapolyai (Zápolya) János és a többi főnemes esetében. Járjuk körül nemzeti mítoszainkat. Ha nem nézünk be a kulisszák mögé, nem kutakodunk elfeledett könyvek után a könyvtárak hátsó polcain, örök időkre megrekedünk a háromszínű giccs, a „csonka Magyarország nem ország, egész Magyarország mennyország”, „hiszek Magyarország feltámadásában”, „nemzeti nagylétünk nagy temetője, Mohács”,„áruló Görgey”, „hazaáruló Károlyi”, „országvesztő kommunisták”, „Trianon, hol nemzet süllyed el, meg a „64 vármegye” típusú „történelem” szintjén. Egyebek mellett látni fogjuk, hogy sem Görgey, sem Károlyi nem volt áruló, nem a kommunisták vesztegették el az országot és „egész Magyarország” nem volt „mennyország”. Trianon bölcsőjét pedig nem 1918-ban, hanem a XV. században, nem Franciaországban, hanem — egyszer ezzel is szembe kell néznünk — Magyarországon faragták.

Egyik nemzeti fogyatékosságunk, az önvizsgálatra való képesség hiánya, a felelősséget elhárító közgondolkodás végigvonul egész történelmünkön. Az áruló „oláhra-rácra-tótra” mutogatni történelmünk „haladó hagyománya”, megtalálhatjuk már Petőfinél:
„Te rác, te horvát, német, tót, oláhság, / Mit marjátok mindnyájan a magyart? / Török s tatártól, mely titeket védett, / Magyar kezekben villogott a kard. (Élet vagy halál!)
Trianonhoz vezető utunk szempontjából mellékes, ezért tekintsünk el attól, hogy a Nemzeti dal költője meglehetős nagyvonalúsággal kezelte a történelmet. Közismert, hogy „török s tatártól” nemhogy a „rác-horvát-német-tót-oláhságot”, de saját magunkat, a Magyar Királyságot sem tudtuk megvédelmezni. A költő keserű szemrehányásai jól példázzák a nemzet legjobbjaiban Is fellelhető, „elhárító” lelkialkatot, az önvizsgálatra való készség teljes hiányát. Közgondolkodásunk Petőfi óta alig változott. Sokan vannak, akik a magyar hazát „mardosó” szomszéd népek mellett - nehogy valaki a mi hibáinkat, vétkeinket kezdje sorolni – más felelősöket is találnak. Vannak, akik Nagy-Magyarország feldarabolásáért Wilson amerikai elnököt és Clemenceau francia miniszterelnököt hibáztatják. Előbbit a be nem tartott ígéretek miatt, utóbbit, mert „utálta a magyarokat”. Gyalázzák „a züllött hazaáruló” Károlyi Mihályt és a polgári radikális Jászi Oszkárt. Mások Kun Bélát és a „vörösöket”, sőt az egész magyar baloldalt átkozzák (akik, ha tehették, „genetikailag kódolva rárontottak a magyar nemzetre”). A felelősök között találkozhatunk „az antant diplomaták szórakoztatására felajánlott román asszonyok bájaival” (,‚kedves”, nem?), az első világháborúval, de a sorban ott van Mohács és a török megszállás is. Tessék, tessék! Olyan ez, mint egy falusi búcsú. Lehet választani. És lehet, napjainkban is lehet pirulás nélkül, komoly képpel mondani olyan, a két világháború közötti időszak irredenta lázálmában született, eszement szövegeket, hogy a Trianonban elrabolt területeket „az őszirózsás forradalom vesztette el”. A köztudat és a történelemoktatás állapotáról elénk táruló kép riasztó. Kérdem, miféle „veteményekből” nőttek ki a mai felnőtt generációk? Kik és mit tanítottak-tanítanak gyermekeinknek és unokáinknak az iskolában? Még ma is magyarázni kell - bár honfitársaink jelentős része nem fogadja el, mert az iskolában, baráti körben, jobboldali politikusoktól és a külvárosi kocsmákban mást hall —‚ hogy az ország kétharmadát nem az őszirózsás forradalom, nem a Tanácsköztársaság, nem a franciák és nem a magyar baloldal „ármánykodása”, hanem — évszázadok történelmi kényszerűségei mellett — saját mulasztásaink, hibáink, sőt bűneink miatt veszítettük el.

A történelem kényszerpályáival nincs mit kezdenünk, de ne fogaduk el, ne higgyük, hogy a mi történelmünk csupa-csupa kényszerpálya volt. Trianon dolgában is csak akkor jutunk előre, ha következetesen keressük, hol, mikor, miben hibáztunk. Mikor adódott választási lehetőség? Volt-e, s ha igen merre, másfelé vezető út? Mi volt ebben a keserves történetben a mi részünk, a mi mulasztásunk? Netán bűnünk, bűnös hanyagságunk? Mit csináltunk rosszul, jóra való restségből vagy gőgből, mikor gyűlöletből, indulatból, gyávaságból? Mikor mulasztottunk el időben szólni egy jó szót, baráti kezet nyújtani, megragadni a pillanatot az együttműködésre? Mert voltak ilyen pillanatok. Határainkon kívül és itthon is. Mit csináltunk rosszul a kiegyezés után, az első világháború kitöréséig, majd a háború végéig? Miben hibáztak a reformkorban, 1840—1849 között, vagy éppen háromszázötven évvel korábban, a XV—XVI. század fordulóján? Egy-egy fordulóponton egy jobb választás a történelmi kényszereket is módosíthatta volna. Trianon nem könnyű, nem kellemes téma. Trianon nem egyszerű —fekete-fehér színekkel nem leírható — történet. Trianonról éppen ezért kell nyitottan gondolkozni, beszélni, vitatkozni. Sine ira et studio. Harag nélkül. Előítéletek nélkül. Elismerem, ezt könnyebb kimondani, mint gyakorolni. Az viszont biztosan nem vezet sehová, ha a balsorssal, trianoni sérelmeink legendájával szédítjük magunkat, egymást és az ifjúságot. A szomszéd népek meg a „vérengző” magyarokról szóló legendáikkal az ő ifjúságukat. Ha tájékozatlan, félművelt vezérekkel megáldott-megvert nacionalisták, naiv magyarkodók vagy jobboldali szélsőségesek dúlják fel a társadalmi békét. Ha józan ész, végrehajtható elképzelés és a legcsekélyebb jó szándék nélkül hatvannégy vármegyét vizionálnak és köztereinken lengetik — csak a nyilas uralom óta közismert és utált — piros-fehér zászlóikat. Elnéztem a zászlók mögött sorakozó arcokat. Mit mondjak? Riasztó, lehangoló tanulmány volt a kép, amit honfitársaimról kaptam! Bevallom, nem lettem tőle sem büszke, sem boldog. A XXI. században Magyarországon van város (vannak városok?), ahol „Trianon-kereszt”-et állítanak. Egy rádióműsorban dicsekedett vele a jobboldali polgármester. Ijesztő! Egy másik falu közepére meg az egykorvolt Nagy-Magyarország térképét rakták. Kőbe vésve! Nem tudom, pedig jó lenne tudni, mire való egy Ilyen kereszt, egy ilyen térkép? Ha mementó lenne, a magyarság önpusztító nacionalizmusára emlékeztetne, még akár hasznos is lehetne. Tartok tőle, nem erről van szó, Van, aki Nagy-Magyarország-térképet ragaszt a gépkocsijára, más kiteszi üzlete kirakatába. Nyomasztó látvány, elemi ismeretek hiányáról, beszűkült, zavarodott, rögeszmés gondolkodásról árulkodik.

Csak azért, hogy tudjuk, mindenki tudja, miről beszélünk, az 1910-es magyar népszámlálás adatait felhasználva bemutatok néhányat a panaszolt 64 vármegyéből. Kezdjük Szepes megyével, ahonnan apám származik: itt 56 százalék szlovák, 22 százalék német és 7 százalék rutén mellett mindössze 11 százalék magyar élt. Néhány városban ránk nézve jóval kedvezőbb volta helyzet: Iglón 33, Lőcsén 32, Késmárkon 21 százalék volt a magyarok aránya, de egyetlen városban sem közelítette még az 50 százalékot sem. A falvakat is magukban foglaló kerületekben sokkal kevesebb: az iglói kerületben 7, a késmárkiban 5, az ólublóiban 3, a lőcseiben pedig mindössze 2 százalék volt a magyar. A szomszédos Sáros megyében 59 százalék szlovák, 22 százalék rutén és 5 százalék német mellett 10 százaléknyi magyar élt. Zólyom vármegyében 12, Turócban 10, Liptóban 5, Trencsénben 4, Árvában 3 százalék volt a magyarok aránya. Nézzük az ország déli és keleti végeit. Horvátországban mindössze 4 százalék, a nyolc horvát megye közül Verőcében 14, Szerémben 7, Pozsegában 6, Belovár-Körösben 4, de Modrus-Fiuméban 0,9, Zágrábban csak 0,4, Varasdban 0,2, Lika-Krbavában pedig mindössze 0,0 százaléknyi magyart találunk. Nézzük, mi volt a helyzet Erdélyben, mert ezzel kapcsolatban különösen sok téveszme terjeng e hazában. A Trianonban Romániának ítélt területen 55 százalék román (a népszámlálás „oláh”-nak nevezte), 9 százalék német és 2 százalék egyéb, nem magyar népesség mellett 34 százalék volt a magyarok aránya. A határhoz közeli megyék közül Szatmárban tetemes, Biharban szerény magyar többséget (65, ill. 53 százalék) találunk. Ugyanakkor Szilágy és Kolozs megyékben 38, Torda-Aranyosban 26, Arad megyében 22, Szolnok-Doboka megyében 21, Alsó-Fehérben 18, Hunyadban 16, Máramarosban 15, Temesben 12, Beszterce-Naszódban 8, Fogarasban és Krassó-Szörényben 7, Szeben vármegyében pedig Csupán 6 százalék magyar élt 1910-ben. (A magyar Szent Korona országainak 1910. évi népszámlálása, 1912.) Összesen harminc elcsatolt vármegyét említettem, ebből egyetlenegy megyében volt számottevő magyar többség. Ugyan milyen jogon, milyen alapon ágálnak a „64 vármegye” lovagjai? Több haszon származik mindnyájunk, az egész magyar nemzet számára, ha félretesszük sebeinket, előítéleteinket, a sértett nemzeti büszkeséget, ás „kívülről”, a semlegesek szemével megvizsgáljuk, hogyan jutottunk jutott el a „Szent Korona ezeréves Magyarországa” — Trianonhoz?