Bűnhődés

Amikor a magyar kormány megkapta a békefeltételeket az új határokkal, gyászba borult az ország. Tegyük hozzá: joggal! „Balsejtelmekkel ugyan 1918 ősze óta mindenki el volt telve, de ezek a kegyetlen, képtelen, igazságtalan területi és gazdasági diktátumok olyan mély megrendülést okoztak, hogy egy pillanatra egyetlen fájdalom közösségében egyesült minden párt, minden világnézet, sőt talán ez volt a lelki egységnek utolsó mozzanata, amely a megszállott területekre is kihatott.” (Pethő, 1925, 220)A történelem olyan, amilyen. Elviseljük. De a korabeli Magyarországon nem volt ember, aki ne érezte volna egekig kiáltó igazságtalanságnak, hogy magyar falvak és városok egyszer csak egy cinikus és ostoba, nagyhatalmi önkény rajzolta, új határok túloldalán, egy idegen országban találták magukat. A győztes hatalmak persze ezt is megtehették, de akkor előtte nem kellett volna a népek önrendelkezési jogáról meg az igazságról annyit beszélni. Az aláírás napján, 1920. június 4-én megjelent sajtó tükrözte az ország gyászát, kétségbeesését. Egy szemelvény a sok hasonló közül: „A budapesti templomokban ma délelőtt megkondultak a harangok, a gyártelepek szirénáikat és a borzongós őszies levegőben tovahömpölygő szomorú hanghullámai a nemzeti összeomlás fájdalmas gyászát jelentették: ma délután 4 óra 30 perckor írták alá Trianonban a magyar meghatalmazottak a békeokmányt.” A tudósítás folytatása híven tükrözi a veszteség mértékét, az igazságtalanság miatt érzett haragot, a tehetetlenség, a kiszolgáltatottság elkeseredését: „Ma tehát elszakították tőlünk a ragyogó magyar városokat: a kincses Kolozsvárt a Rákócziak Kassáját, a koronázó Pozsonyt, iparkodó Temesvárt, vértanúk városát, Aradot, és a többit mind, felnevelt kedves gyermekeinket, a drága, szép magyar centrumokat.” (Napló, 1920. június 4.) A veszteség még fájdalmasabb, ha hozzátesszük, hogy Kolozsvár utolsó nagy királyunk, Mátyás szülővárosa, Kassa polgárait, patríciusait Márai örökítette meg több írásában. En hozzáteszem Komáromot, Jókai városát, ahol egy évig gimnáziumba jártam. A maradék országban apáink, nagyapáink könnyes szemmel énekelték a Himnuszt: Balsors akit régen tép... Képletesen szólva feketébe öltözött az ország. Nagy-Magyarország magyarlakta falvai, városai. Nehezen hegedtek a sebek, Lassan múlt a gyász, csitult a fájdalom. Nem vethetjük senki szemére, nem is csodálkozhatunk, hogy ebben a légkörben nem volt helye a hideg fejjel elvégzett tárgyilagos elemzéseknek. Ehhez a művelethez a hideg fej mellen még a papír is hiányzott, mivel a papírgyárak kapacitásának mindössze egy százaléka maradt új határainkon belül.

Egy valamivel higgadtabb — eltelt hetven év —‚ de a tárgyilagos elemzést ugyancsak nélkülöző vélemény: „Úgy gondolom, hogy közép-európai bajaink egyik nagy okozója az első világháború utáni úgynevezett békerendszer, amelyet a második világháború után megerősítettek.” (Raffay, 1990, 5) Itt már hangot kell adnunk rosszallásunknak, mert hetven év ás egy újabb elbukott háború után, 1990-ben, ilyet már nem lett volna szabad leírni. Raffay később árnyaltabban fogalmaz:

„Trianon tragédiáját nem lehet megérteni, csak a békeszerződés szövegéből, illetve az azt megelőző tárgyalásokból. Gyökerei a nagyhatalmak, különösen Franciaország magyarellenességében... és a magyar nemzetiségi és külpolitika tévedéseiben vannak.” (Raffay, 1990, 7) A „nagyhatalmak”, a „franciák”, a bennünket körülvevő világmindenség magyarellenessége — ez ellen a hamis, önfelmentő, önbecsapó elmélet ellen írtam ezt az egész fejezetet. Ezt a „körkörös”, magyarellenességet — horvátok, románok, szerbek és szlovákok vesznek körül — évszázadok alatt jórészt mi magunk „szerveztük”. Magyarország 1914-ben részese volt a világháború kirobbantásának. Mégis, mit szerettek volna rajtunk a nagyhatalmak, angolok, franciák, oroszok, akikkel háborúba keveredtünk? Vagy a környező népek? Akiknek bezártuk az iskoláit, és évtizedeken át arra kényszerítettük őket, hogy magyarrá, váljanak. Akkor is, ha utálták. Először a kényszert, azon keresztül a magyar hatalmat, végül a magyarságot, úgy egészében. De van itt más is. A világpolitika nem szeretet vagy utálat kérdése. Elnyomó hatalomként uralkodtunk a nemzetiségek felett, elvártuk, hogy ezt az állapotot fogadják el létük örök formájának. És még szeressenek is érte. Ne feledjük, folyamatosan azt hangoztatták az országgyűlésben, hogy minket a magyar állameszme vezérel. Egymást követő miniszterelnökök tevékenykedtek ennek jegyében. Mint korábban említettem Széll Kálmán, a liberálisnak mondott miniszterelnök, 1908-ban kertelés nélkül kijelentette: „A magyarok a magyarok számára foglalták el ezt az országot, és nem másoknak”. A magyar országgyűlésben előtte is, utána is, mondták ennél nagyobb butaságokat is, és 1908-ban senki, legvadabb rémálmaiban sem gondolt arra, hogy bő egy évtized múlva az ország Trianonnal szembesül. Nem vették észre a vigyázatlanságot, hogy ez egy kétélű, önveszélyes filozófia. A magyarok a kard, az erő, a „foglalás” jogát emlegették, és ezzel szembe lehetett szegezni egy másik, hasonló „jogot”. Jó, elfogadjuk, hogy a magyarok egykor maguknak foglalták el ezt az országot. Most meg más, erősebb „kardok”, francia segítséggel csehek, románok, szerbek, horvátok foglalják el — maguknak. Az antant ezt nem mondta ki, csak gátlástalanul gyakorolta. Ezeknek a népeknek ugyanaz volt az „igazságuk” mint ami a magyaroknak volt évszázadokon át: az erő, a foglalás „igazsága”. Hasznos lehet, ha néha kívülről szemléljük magunkat. Nem a világ igazságtalanságán kell bánkódni, a világ, velünk együtt, már csak ilyen. Hasznosabb éppen Trianon kapcsán saját hibáinkat felismerni, elismerni és tanulni belőlük.
A mondat második részével lehet valamit kezdeni, a „nemzetiségi és külpolitika tévedései” több tanulságot kínálnak. Erről beszéltem oldalakon keresztül, nem ismétlem meg. Nem vagyok mazochista. De ha örökösen azt ismételgetjük és panaszoljuk, hogy a magyarságot körülvevő „magyarellenes világ” volt minden bajunk okozója, és nem mondjuk ki, hogy a Trianont közvetlenül megelőző magyar kormányok, személy szerint Tisza Kálmán, Bánffy Dezső, Apponyi Albert és Tisza István tévútjai, embertelen nemzetiségi politikája a legfőbb oka „közép-európai bajaink”-nak, akkor megint csak írtunk még egy könyvet a több száz meglévő mellé. Amelyben — „a nem, nem, soha bohócai és az egyetlen akácfát sem adunk oda csirkefogói” (Jászi, 1982) elborzasztó szövegeit támogatva csak a sebeinket nyalogatjuk, és további száz évre megmérgezzük a légkört a Kárpát-medencében. Ahelyett, hogy közösen kimondanánk: a térség népeinek gazdasági s kulturális felemelése érdekében együttműködésre vagyunk ítélve. Az elmúlt századokban erényeink és hibáink is hasonlóak voltak. Itt az ideje, hogy őseink harcát „békévé oldja az emlékezés”. Bár itt is szívesen pontosítanék: őseink, úgy általában nem voltak harciasak, például az én dédapám, a tót tanító Szepes vármegyében biztosan nem. Ezért is jobb, ha az egykori Nagy-Magyarországra vonatkoztatva is csak az örök elégedetlenek, a hivatásos békétlenek harcáról beszélünk.

Térjünk vissza Trianonhoz. Emlékeztetőül elevenítsünk fel néhány adatot. Nagy-Magyarország (Horvátországgal együtt) 324 ezer négyzetkilométernyi területének több mint kétharmadát (71 százalékot) elveszítette, az „Új” Magyarország számára mindössze 93 ezer négyzetkilométer, a régi terület 29 százaléka maradt. Elvesztettük az utak és a vasutak több mint 60, az ipar több mint 70 százalékát, az erdők túlnyomó részét, bányákat, gazdag gabonatermő területeket. Elképesztő csapás bármely ország számára. Az igazság kedvéért tegyük azonban hozzá, hogy e területek nagyobb részén nem magyarok, hanem románok, horvátok, németek, szlovákok, szerbek, ruszinok laktak és dolgoztak. Nagy-Magyarország kereken 21 millió lakosából 7,5 millió (a régi teljes lakosság 36 százaléka) maradt a megcsonkított országban. A 21 millió lakosból kereken 10 millió volt a magyar, ebből a csonka országban 6,7 millió (67 százalék) maradt. A trianoni békediktátum 3,3 millió magyart, a Nagy-Magyarországon élő magyarság 33 százalékát, az ország új határain kívül, az esetek jelentős részében a határ másik oldalára „helyezte”. E temérdek igazságtalanság sem ment fel azonban a kellemetlen kötelezettség alól, hogy múltbéli működésünket önsajnálat és önfelmentés nélkül, kritikusan elemezzük. Már csak azért sem, mert könnyebb a velünk szemben elkövetett igazságtalanságot emlegetni – minden haszon nélkül, évtizedekig - , mint saját hibáinkat felismerni. Jogtalanságról azért nem beszélnék, mert egy békekonferencia nem az a műfaj, ahol a legyőzöttek jogairól értekeznek.

A trianoni dráma utolsó felvonásához érkeztünk. Nézzük, hogy a főszereplő, Apponyi Albert gróf és a rendi Magyarország hogyan vizsgázott. Előrebocsátom: rosszul, sőt nagyon rosszul. Mindenekelőtt téves volt a koncepció. Trianoni védekezésünk a nagyhatalmakra nézve sértő módon teljesen figyelmen kívül hagyta a nemzetközi realitásokat. Nem ügyeltünk arra, hogy a nagyhatalmak érvelésünkben legalább a csíráit felismerhessék saját elképzeléseiknek, szándékaiknak. (Ehhez képest Kádár János folyamatosan a sztratoszférákban járt a szovjetekkel való kapcsolataiban!) Az „ezeréves múlt”-at, „nemzetközi igazság”-ot és „történelmi jog”-ot emlegető magyar koncepció nem adott lehetőséget arra, hogy a nagyhatalmak képviselői legalább néhány kis részletben egyet tudjanak érteni velünk. Azzal a felfogással ugyanis Clemenceau vagy Lloyd George nem tudott mit kezdeni, ami nagyjából úgy hangzott: Magyarország a világ legcsodálatosabb földrajzi, gazdasági és politikai egysége, ahol a népek boldogságban, békességben élnek, és ezt az ezeréves, már-már isteni egységet nem lehet, nem szabad megbontani. „Egész Magyarország mennyország” — hirdette a hazug jelszó.

Emlékezetes beszédében Apponyi már a szerepfelfogásban tévedett. Ő az elkerülhetetlen meggyalázásra kiszemelt szűzi ártatlanság panaszait adta elő, nem gondolva arra, hogy a győztes hatalmak képviselői egy többszörösen félrelépett, kikapós asszony bűnbánatát akarták hallani. Apponyi ezzel indított: „De tétovázás nélkül nyíltan kimondom, hogy a békefeltételek, úgy, amint Önök szíveskedtek azokat nekünk átnyújtani, hazám számára lényeges módosítások nélkül elfogadhatatlanoknak látszanak.” Ha Magyarország „abba a helyzetbe állíttatnék, hogy választania kellene ennek a békének az elfogadása vagy aláírásúnak visszautasítása között, úgy tulajdonképpen azt a kérdést kellene feltennie magának: legyen-e öngyilkos azért, hogy ne haljon meg.” (Apponyi Albert beszéde... 2003, 121) Apponyi — ahelyett, hogy szorgosan kereste, kerestette volna azokat a szavakat, mondatokat, gondolatokat, amelyekkel hangosan, lelkesen és bűnbánóan egyetérthetett volna — a legrosszabb taktikát választotta: az egészet elutasította. Innen már eleve ellenszenvvel figyelték minden szavát. Senki sem szereti, ha nyilvánosan hülyének, sőt gazembernek nevezik. Clemenceau sem szerette.

Jó szándékát bizonyítandó, és az előző kemény felütés hatását tompítva kijelentette „olyan közös álláspontot keresünk, amely a kölcsönös megértést lehetővé teszi”. Majd közölte, hogy „Uraim, ezt az álláspontot már megtaláltuk”. Dicséretes gyorsaság. Arkhimédésszel kiáltotta: Heuréka! Megtaláltam! Ám „kölcsönös megértés”-t kínáló megoldást nagyjából azonos fegyveres erők birtokában szokás keresni. Apponyi egyenrangú felek béketárgyalására készült, holott már nem volt sem gyalogsága, sem tüzérsége. Kis túlzással, az volt a feladata, hogy egy háborúban legyőzött ország képviselőjeként közleményeket vegyen át a győztesek képviselőitől. Hőstenort énekelt, nem vette észre, hogy ő csak a harmadik alabárdos a drámában. Nézzük, mi volt az a javaslat, ami Apponyi szerint a „kölcsönös megértést” kínálta a feleknek? „Ez a nemzetközi igazságosságnak, a népek szabadságának nagy eszméje, amelyet a Szövetséges Hatalmak oly fennen hirdettek, továbbá a béke, a stabilitás és az európai újjáépítés nagy, közös érdekei.” (Apponyi Albert beszéde... 2003, 121) Apponyi nem érzékelte, hogy az általa idézett fennkölt eszmék leginkább a Le Monde és a New York Times hasábjain szoktak hangos sikert aratni, de a gyakorlatban a nagyhatalmak egyike sem gondolta komolyan. Nem is vették jó néven, hogy szembesítették őket korábbi szövegeikkel. Nekik különben sem tavalyi fennkölt nyilatkozataikkal, hanem Románia igényeivel kellett törődniük. Ne legyenek illúzióink: a történelem tanulsága szerint a győztes hatalmak soha nem az elfoglalt térség békéje érdekében, kizárólag saját jövőbeni befolyásuk megalapozásáért tevékenykedtek. Apponyi nem számolt azzal, hogy — befolyásos pártpolitikusként és kultuszminiszterként— ő maga is az „erőszakos magyarosítás apostola” volt, személyesen felelős a nemzetiségek elnyomását, erőszakos, beolvasztását célzó politikáért. Az asztalnál ülő politikusok ezt természetesen pontosan tudták, így Apponyi szavai hamisan csengtek a teremben.

„Csakhogy ezekben a válságos, fordulatos időkben józan irányításra, a realitások alapján álló józan stratégiára, egyben Párizs urainak ésszerű befolyásolására lett volna szükség. Az Apponyi által képviselt gondolatmenet nem ilyen volt. Lényege: a békekötésnél a régi Magyarország integritásához való ragaszkodás, .. a régi magyar állam megbonthatatlan egységét kell hangsúlyozni ... Ennek a gondolkodásmódnak.. az a hibája, hogy ... a nemzetiségek feletti magyar hegemónia megszűnését sem volt képes tudomásul venni … a furcsa helyzet alakult ki, hogy Párizsban ... a csehszlovák, román, és jugoszláv álláspontot tekintették az ‚etnikai’ elv a nemzeti elv képviselőjének és védelmezőjének. A magyart viszont olyannak, amely ezzel szemben ... nem ‚nemzeti’, hanem ‚birodalmi’ koncepciót fejezett ki.” (Galántai, 1990, 135—136)

Beszédében Apponyi arra is hivatkozott, hogy Magyarország „abban a pillanatban, amidőn a háború kitört, nem bírt teljes függetlenséggel, és csak részleges befolyást gyakorolhatott az Osztrák—Magyar Monarchia ügyeire, és amely nemzet ezt, mint a legutóbb nyilvánosságra hozott okmányok bizonyítják, fel is használta arra, hogy helyteleníti azokat a lépéseket, amelyeknek a háborút elő kellett idézniük.” (Apponyi Albert beszéde.. 2003, 122) Nem akarok erős szavakat használni, de nem lehetett könnyű mindezt pirulás nélkül előadni. A nagyhatalmak képviselői nem néztek a szónok szemébe, hogy ne hozzák zavarba. Mert emlékeztek, hogy Tisza István magyar miniszterelnök a szerbeknek küldött ultimátum és a hadüzenet után sem mondott le, sőt aláírta Ferenc József szózatát, nem csekély tekintélyévei támogatta a háborút. Emlékeztek, hogy maga a szónok annak idején, a hadüzenet hírére így kiáltott fel:,, Végre!” Emlékeztek rá a világsajtóból hogy a magyar parlament és a magyar közvélemény tomboló lelkesedéssel fogadta a szerb hadüzenet hírét. Arra is emlékeztek, hogy 1917—1918 fordulóján Magyarország nem fogadta el békeajánlatukat. Ez utóbbi különösen sérthette önérzetüket.
Apponyi „a nem magyar fajok állítólagos elnyomását” emlegette, holott az elnyomás nemzetközi fórumokon köztudott volt. „Magyarországot illetően érzelmeim kevésbé voltak megosztottak. Megvallom, hogy erre a turáni törzsre heves utálattal tekintettem, és még tekintek ma is. ... A magyarok századokon át elnyomták nemzetiségi alattvalóikat. A felszabadulás ás a büntetés órája elérkezett” — vallotta be Harold Nicolson brit diplomata. (Romsics, 2003, 772) Nem vitatható, hogy a magyar uralkodó osztályok magyar alattvalóikat is elnyomták. Azt azonban nem lehetett elvárni egy — saját bevallása szerint is elfogult brit diplomatától, hogy ezt észrevegye. Az alattvalók elnyomásában a nyelvhasználat szabadsága volt az egyetlen különbség: az elnyomott magyar milliók használhatták anyanyelvüket, az elnyomott nemzetiségek millióitól megtagadták e jogot. Nagy hiba volt.

Aztán jöttek a korábbról unalomig ismert érvek. „Ez a terület, amely Magyarországot alkotja, és amely jogilag ma is Magyarország, századokon át rendkívül fontos szerepet játszott Európában, különösen Közép-Európában a béke és biztonság fenntartása tekintetében. ... A történelmi Magyarország töltötte be ezt a feladatot, az egyensúly és a stabilitás állapotának fenntartását, biztosítva így Európa békéjét a keletről fenyegető közvetlen veszedelmekkel szemben. Ezt a hivatást tíz évszázadon át töltötte be és erre egyedül organikus egysége képesítette.” (Apponyi Albert beszéde... 2003, 125) Mondta ezt annak a Magyarországnak a képviselője, amely mint önálló állam a megelőző közel négyszáz éven üt nem is létezett. Gratz Gusztáv szerint „a békeküldöttség gyakorlatilag merőben megvalósíthatatlan kívánságokkal lépett fel, melyek Magyarországon kelthettek ugyan rokonszenves visszhangot, de ama külföldi tényezőknél, amelyek számára készültek, még csak komolyan sem voltak vehetők.” (Galántai, 1990, 78)

Kétség nem fér hozzá, hogy a trianoni béke igazságtalan, sőt aljas, „imperialista rablóbéke” (Lenin) volt. Nem az elcsatolt, összesen mint 10 millió nemzetiségi lakosság miatt, mert — bár Apponyi ezt sem volt hajlandó tudomásul venni — ezt az adott helyzetben természetesnek kell tekintenünk. A velük együtt és — mivel többnyire nem etnikai szigetekről volt szó — szükségtelenül más országokba helyezett 3,3 millió magyar miatt. A békekonferencián Apponyi Albert „követelte”, mégis megtagadta tőlünk még a lehetőségét is, hogy az elszakítandó területek sorsáról népszavazás döntsön. „Amidőn ezt követeljük, hivatkozunk a Wilson elnök úr által oly kiválóan szavakba öntött nagy eszmére, mely szerint ... az államok lakosságának egyetlen része sem helyezhető akarata, megkérdezése nélkül, mint valami marhanyáj, egy idegen állam fennhatósága alá.” (Apponyi Albert beszéde... 2003, 123] Apponyinak igaza volt: 1920. június 4-én 3,3 millió magyart, megkérdezésük nélkül, „mint valami marhanyájat” idegen államok fennhatósága alá helyeztek. Biztos vagyok benne, hogy a nagyhatalmak képviselői saját hazájuk parlamentjében egy marhanyájra sokkal nagyobb gondot fordítottak, mint Trianonban erre a 3 millió magyarra! Más kérdés, hogy Magyarország — egy „tettestársként kirobbantott, majd elbukott háború után - nem volt abban a helyzetben, hogy bármit „követeljen”. Ezért, bár Apponyinak kétségkívül igaza volt, felesleges, sőt káros volt ilyen hangot megütnie. Ugyanakkor az is igaz, és Apponyi védelmében meg kell említenünk —‚ hogy hozzátette: „Még egyszer mondom, hogy alapjában véve ez a fő kívánságunk, amelyet a békekonferencia elé terjesztünk. Ha egykori területünk, a történelmi Magyarország érdekében felhozandó érveink az Önök szemében nem lesznek eléggé döntőek, úgy azt javasoljuk, hogy kérdezzék meg az érdekelt népességet. Előre is alávetjük magunkat ítéletüknek” (Apponyi Albert beszéde... 2003, 124) Ha a jog és a tisztesség is helyet kapott volna a békekonferencia asztalánál, ezt a kérést, ezt az ajánlatot nem lehetett volna figyelmen kívül hagyni. Mégis figyelmen kívül hagyták, mert Versailles-ben nem jogról, nem igazságról, hanem a győztesek akaratának érvényesítésérő,l amint azt egy brit diplomata nyersen kimondta: „büntetésről” volt szó. A magyar delegáció abban a hitben élt, hogy egy békekonferencián vesz részt, holott erről szó sem volt. Nem is lehetett, mert nem egyenrangú felek ültek az asztalnál. Sőt az asztalnál csak a győztes hatalmú képviselői ültek, a legyőzött Magyarországot a konferencia csak meghallgatta. És utána határoztak egy háborúban vesztes ország területéről, népeiről, vagyonáról. Hegyeinkről, erdeinkről, folyóinkról. Városainkról és falvainkról, templomainkról és iskoláinkról. Mindenről. A magyar delegáció más műfajra készült. Nem volt képes arra, hogy a győztesek hatalmi játszmájában a Magyarországra kirótt veszteséget mérsékelje, a nagyhatalmak tervezetével szemben kisebb-nagyobb engedményeket kolduljon.

Már a békeküldöttséget vezető személy kiválasztása tökéletes félreértés volt. Versailles-ba nem évadnyitó bálra hívtak, nem is tudományos előadást akartak hallani „a magyar Szent Korona országainak ezeréves alkotmányáról. Olyan feladatról volt szó, ahol kellő alázattal, rugalmasan, többféle megoldásra nyitottan, kis lépésekkel kis eredményeket elérve kellett volna működni. Soha nem „nagyúrként”, többször akár „szatócsként” is. Alkudozva és koldulva, ha kell. Gróf Apponyi Albert a habitusa, politikai múltja, meggyőződése, Nyugat-Európában kialakult rossz híre miatt teljességgel alkalmatlan volt egy Ilyen feladatra. Nézzük, mit tudtak róla a kortársak. „Apponyi grófnak rossza reputációja Nyugat-Európában, és ezt ő maga is nagyon jól tudja - mondta Sir George Clerk angol diplomata a Főtanács egyik ülésén. „Apponyi szemére hányható, hogy mindig elvakult germanofil és kis nemzetiségek elnyomásának buzgó védelmezője volt. Nyilvánvaló, hogy ezek a tények nem ajánlóak a számára a Tanácsnál” — fűzte hozzá Philippe Berthelot francia diplomata. Az antant két olyan diplomatájának véleményéről van szó, akik tevékenyen részt vettek a magyar békefeltételek kidolgozásában. Apponyit „hírhedtté vált iskolatörvényében (1907) jelentkező nacionalizmusa, amellyel később sem szakított, aligha tette a külföld előtt szimpatikussá.” (Galántai, 1990, 7 72) Nem kell külön részleteznem, hogy mire számíthatott az Apponyi vezette magyar delegáció. .Jászi Oszkár írta, hogy Apponyi „a kényszermagyarosítás és a nemzeti háború egykori apostola” volt. (Jászi, 989, 73) Lássuk, mit írt Károlyi Mihály: „1910-ben, amikor még Tisza szenvedélyes érvelésének hatása alatt állottam, ... ő kifejtette nekem, hogy előbb a húszmillió magyar állampolgár nem magyar felét Is meg kell magyarosítani, és csak akkor, ha ez megtörtént, lehet s szabad beszélni demokráciáról Magyarországon ... Andrássy Gyula és Apponyi Albert a nemzetiségi kérdésben szakasztott úgy gondolkodtak, mint Tisza István.” (Jászi, 1989, 431) Nyolcvan év múlva Paul Lendvaitól olvashatjuk: „Gróf Apponyi Albert, aki 1906 és 1910 között volt közoktatási miniszter és nagy nyelvtudású humanista, meggyőződéses katolikus volt, vitte keresztül a magyarosítás legkeményebb előírásait és az alkalmatlan vagy engedetlen népiskolai tanítók elleni szankciókat. A hírhedt „Lex Apponyi” alapján a nemzetiségi iskolák száma 1899 és 1914 között felére csökkent” (Lendvai, 2001 298). Eötvös már harminc évvel korábban, Jászi pedig Apponyi kortársaként ismételten figyelmeztetett a nemzetiségek nyelvén történő oktatás fontosságára. Es mit tett erre a miniszter: felére csökkentette a nemzetiségek nyelvén oktató iskolákat. Hiába volt aztán a fellengzős nagy beszéd, Apponyi is hozzájárult ahhoz, amit 1920-ban Trianonban kaptunk.

Nem gondolom, hogy a békekonferencián elmondott bármilyen beszéddel lényeges változtatásokat lehetett volna elérni. A baj az volt, hogy a magyar küldöttség a szakértői tárgyalásokon erre a beszédre készült, ennek szellemében gondolkodott, az ezt megalapozó érvrendszert próbálták a franciákkal és az angolokkal elfogadtatni. Okosabb taktikával, rugalmasabb tárgyalásvezetéssel, szerényebb fellépéssel talán meg lehetett volna menteni a határ mellett egy-két várost, néhány falut. Ha kezdettől fogva arra összpontosítják erőfeszítéseiket, a szakértői tárgyalásokon és informális csatornákon azzal érvelnek, hogy tervezett határ másik oldalára kerülne a nagyobb városok közül Komárom (90 százalékos magyar lakossággal), Kassa (75 százalék), Nagyvárad (91 százalék), Szatmárnémeti (95 százalék), Rimaszombat (90 százalék), Beregszász (96 százalék), és még két-három tucat falu, ahol a lakosság nagy többsége magyar. Ezzel esetleg lehetett volna valamit. kezdeni. Ismétlem: esetleg. Abban azonban biztosak lehetünk, hogy az előkészületek egy éve alatt, és Apponyi beszédében erre, és csakis erre kellett volna összpontosítani. A „nemzetközi igazságosság” és a „népek szabadsága” elveit már akkor is legfeljebb érettségi tételnek használták, az „ezeréves Magyarország” Versailles-ban senkit nem érdekelt. Ha valóban őszinte volt Lloyd George brit miniszterelnök Jeszenszky Géza által említett megdöbbenése a magyar békefeltételek igazságtalansága miatt, ezzel nem 1920 januárjában, a békekonferencián kellett volna szembesülnie. Jóval előbb, a magyar kormánytól, brit-magyar kapcsolatok nem hivatalos csatornáin kapott érvelő dokumentumokból. Csakhogy ilyen — baráti, személyes — kapcsolatok korábban nem jöttek létre, amikor kellettek volna, nem léteztek. „A politikai tényezők nem tulajdonítottak kellő jelentőséget annak a rendszeres diplomáciai munkának, amelyet a cseh, a román és a délszláv emigráns csoportok, nemzeti bizottságok évek óta kifejtettek” — írja Ormos Mária. „Es nem tudatosították kellőképpen azt a hátrányt sem, hogy e bizottságokkal párhuzamos magyar bizottság nem alakult, az új magyar kormánynak alig voltak kapcsolatai, s nélkülözte azokat a diplomáciai, személyes, és baráti kapcsolatokat, amelyekkel mások rendelkeztek.” (Ormos, 2003, 733) A XX. század magyar bárói nem voltak hajlandók az angol és francia polgárokhoz leereszkedni, és erre ráment 3 millió magyar.

Ha már nem tudtunk támogatókat szerezni a nagyhatalmak diplomatái körében, ezt belátva nem „legszentebb ezeréves jogainkért”, hanem — a vesztesekhez jobban illő alázattal -- Komárom és Nagyvárad kilencven, Párkány és Dunaszerdahely száz százalékos magyarságáért kellett volna fáradhatatlanul érvelnünk. De nekünk az „ezeréves magyar igazság”, területi integritás, a „Szent Korona” Magyarországa kellett. Így aztán Beregszászt és Komáromot, Párkányt, Kassát és Nagyváradot sem tudtuk megmenteni.

(Folytatjuk)