Az utolsó mondat természetesen szarkazmus volt.

Viszont az okfejtésedet én az ideológiai címkék terén érzem félrevezetőnek. (A történet amúgy szerintem is fedi a valóság jó részét.)

Ha pusztán a gazdaság- és társadalompolitikát nézzük, szinte semmi közös sincs a "sztálinista" időszak és az Általad "neosztálinistaként" jellemzett csoport között. A "neosztálinisták" a dolgozók gazdasági teljesítményhez képest magas fogyasztását védték a megtakarítás és a beruházások kárára. (Akkoriban talán munkásellenzéknek hívták őket.)

A Rákosi-korszak - s általában a "sztálini" gazdaságpolitika első szakasza - viszont épp az ellenkezőjéről szólt:

A fejlődés kezdeti szakaszában óriási, talán esetenként túlzó beruházási-megtakarítási ráta a fogyasztás kárára és a munkaerő-tartalék bevonása a termelésbe. Magyarországon négy évről van szó, nem mondhatjuk, hogy a politika később ne változott volna, miközben ez megjelenik az elméleti írások szintjén. (Ott tényleg született egymillió munkahely.) Később persze termelékenységnövelés és innováció kellett volna a fejlődéshez. Ezt minden eszközzel, a járatlan út miatt néha megmosolyogtató módon ösztönözték már a kezdeti szakaszban is.

Ráadásul a sztálini korszak hibáira a "sztálinisták" (marxista-leninisták) 1953 után egészen más választ adtak: A fejlődés átmeneti szakaszát csak úgy lehet biztosítani, ha nem söpörjük el a hierarchikus munkamegosztásra épülő rendszert - mert a feltételek erre nem érettek -, de a proletariátus demokratikus erejével fokozottan felügyeljük a működését. A proletár tehát személyében lehet a munkamegosztás végén, gyakran kemény és lélekölő munkát végezve, de a proletárdemokrácia révén a hatalom birtokosa. Ezt a meglehetősen kihívásokkal teli elméleti pozíciót a gyakorlatba persze nem volt könnyű átültetni, különösen mert a félfeudális Ázsiában a tömegek felkészültsége csak a kis vörös könyv lobogtatására és némi lincselésre volt elég, bár nem szeretném lebecsülni az akkori forradalmi energiák felszabadító erejét.

A Szovjetunióban kellett volna ilyen irányt szabni a fejlődésnek (az ostoba túlzások nélkül), de a hruscsovi, voluntarista politika győzött, majd az alacsony termelékenységen változtatni nem tudó és nem akaró brezsnyevi vonal züllesztette le a Szovjetuniót. Az akaratán kívül burzsoá fordulatot levezénylő Gorbacsov már csak a koporsószegeket verte be.

Az antirevizionista, marxista-leninista felfogás lehet póz, rosszul értelmezve a bürokrácia elleni harc vezethet hatalmas halálugrásokhoz a nagy ugrás helyett, s persze számtalan irányzata van, s mindegyiknek elég nagy illúziói vannak Sztálin iránt. (Én gyakran osztom a nézeteiket, de próbálok elhatárolódni az illúzióktól. Törvényszerűen nem lehet ez tökéletes, mert az ember nem birtokolja a teljes igazságot.)

Viszont aligha hiszem, hogy a '70-es évek munkásellenzékét minden további nélkül ide sorolhatnánk.

Nagyon nagy hiányosság, ha pusztán ilyen reformista-revizionista (esetünkben: technokrata) vs. antirevizionista (esetünkben: neosztálinista) ellentétpárban gondolkodunk. A rendkívül sok ágra szakadó marxizmuson belül én inkább ezt két revizionista-reformista irányzat harcának fogom fel.

Ha az irányzat "sztálinista" lett volna, akkor a korszak marxista-leninista, antirevizionista irányzataihoz kellene besorolni, de én egyikhez sem tudom. Nemcsak a hazai és nyugati divatmaoistákhoz, nemcsak a partvonalon kívül rekedt - és módszeresen tönkretett - antirevizionista értelmiségiekhez, nemcsak a nyugati antirevizionista irányzatokhoz, hanem kínai-albán vonalhoz sem.

Ha sem a régi "sztálinista" politikához, sem a korszak - nemegyszer igen káros - antirevizionista irányzataihoz, sem a mai - szintézisnek tekinthető - irányzatokhoz nincs közük, akkor csak formai jegyek alapján lehet őket sztálinistának vagy neosztálinistának tartani, de ilyen formai jegyek alapján akár más irányzatokhoz is sorolhatók.

A mai kínai politika pedig külső szemlélő számára zavarba ejtő módon és egyelőre sikeresen ötvözi a sztálini gazdaságpolitikát (pl. a fokozottan magas megtakarítási és beruházási ráta), a reformista közgazdászok elképzeléseit, a maói korszak szimbólumrendszerét és nemegyszer bürokráciát sújtó tisztogatásait, ill. a kelet-ázsiai tőkés rendszerek kíméletlenségét. Ezek egyszerre ütik egymást az eddigi felfogásunk szerint, de talán a kínaiak rátaláltak valamiféle szintézisre. Sokkal több hiteles információra lenne szükség a tisztánlátáshoz, de ez a a korábbi korszakokban sem sikerült. Még az általam igen tisztelt Rozsnyai Ervin is több esetben bizonytalanságának ad hangot Kína kapcsán.

Mindenesetre ez az ő útjuk, nem látom, hogy számunkra példa lehetne. Ebben az egyben nagyjából biztos vagyok.

Szerintem ez a zavar általános, én most be is vallom: Nem tudom, hányadán állok Kínával. Örülök, hogy ezt a zavart néhányan évtizedekkel korábbi fogalomrendszerbe beleragadt trockista brosúrákkal és a szórványos sajtóhírekből felépített ítéletekkel feloldják (egyik sem rád vonatkozik), de én bizonytalan vagyok továbbra is.

Köszönöm!

Pontosan ezek voltak az én sejtéseim is, és ezekkel csak a hülyék tudnak nemlegesen vitatkozni. Kína ereje - bármennyire is hiszik sokan - még mindig nem elegendőek a világ feletti uralomra. Az USA érdeke pedig nem egy világháború, hanem egy, a Kína határain belüli polgárháború lehetősége. Az azonban nem zárható ki, hogy ez akár egy világháborúvá is szélesedhet. Kínának ugyanis van atomfegyvere, és azokat képes célba is juttatni.

Tovaris