Próbáljuk meg elhelyezni ebben a struktúrában a korszerű marxista kommunista pártot.
Jónéhány kérdés merül fel:

* Lehet-e a kommunista párt politikai párt a polgári demokrácia értékrendje szerint?

* Ha nem, akkor van-e különbség a marxista kommunista párt és az anarchista-kommunista párt között?

* Ha kommunista párt nem polgári demokratikus párt, akkor nem kell-e elfogadnia a szélsőbaloldali minősítést?

* stb.

Mit jelent egyáltalán ma a „kommunista“ jelző?

Napjaink magukat kommunistának való pártjai, azok egyes tagjai meg-megismétlik azokat a sztereotípiákat, amelyekkel a sztálinizmus lejáratta, sőt nevetség tárgyává tette a tudományos szocializmus eszmerendszerét. Ezek lényege, hogy elkenik, bagatellizálják a termelőerők fejlődésének ma felismert törvényszerűségeiből valószínűsíthető tendenciákat a termelésben, viszont előre nem látható, nem igazolható próféciákat adnak az elosztást és a felépítményt illetően. Hogy csak egyet emeljek ki: a vallás vagy a család megszűnését proféciálva lehet haragosokat szerezni a kommunizmusnak, de aligha tudjuk megjósolni, hogy e két, az emberiség létébe oly mélyen gyökerező felépítményi intézményt micsoda és mi módon fogja felváltani?!

Aki az elosztás és a felépítmény oldaláról közelíti meg a kommunizmust, az azt mint ideális állapotot, mint elérendő eszményt állítja elénk. A marxizmus klasszikusai azonban ezt elvetették.

A kommunizmus mibenlétét a kommunistává váló fiatal Marx és Engels a maguk világképének tisztázása véget járták körül még a nagy művek megalkotása előtt és soha nem készítettek „recepteket a jövendő lacikonyhája számára“.

Marx még nagyon fiatalon 1844-ben írta meg párizsi gazdaságfilozófiai kéziratait. A kéziratok csak 1932-ben jelentek meg. E kéziratok fordulópontot jelentettek Marx életében, hiszen korábbi munkáiban erősen kritizálta kora kommunistáit és a párizsi kéziratokkal kezdődött áttérése a kommunista álláspontra. Ennek megfelelően Marx kommunizmusképe ebben a munkában még nem letisztázott. De már itt is nagyon fontos és máig időszerű gondolatokat fogalmaz meg. Mindenekelőtt egyértelműen rögzíti, hogy

„a kommunizmus mint a magántulajdonnak - mint emberi önelidegenülésnek - pozitív megszüntetése és ezért mint az emberi lényegnek az ember által és az ember számára történő valóságos elsajátítása.“ (MEM 42. 106-107.o.)

Ez a nagyon nehéz filozófiai szöveg annyiban egyértelmű, hogy a magántulajdont a kommunisták nem tartják az emberi lényeg részének, sőt azzal ellentétesnek és ezért megszüntetendőnek tartják. Később majd a Tőkében Marx nagyon pontosan rögzíti: a tőkés magántulajdon megszüntetése

„nem állítja vissza a magántulajdont,“ (amit a tőke a lakosság nagy része számára megszüntetett - v.ö. Kommunista Kiáltvány - N.A.) „de helyreállítja az egyéni tulajdont a tőkés korszak vívmánya ... közös birtoklása alapzatán.“ (MEM 23. 713.o.)

Azaz a marxi kommunizmus megkülönbözteti a magántulajdont az egyéni tulajdontól.

Akik a magántulajdont az emberi lényeg, természet immanens részének hirdetik, azok ezt a megkülönböztetést nem ismerik el. Persze meglehetősen nehéz eme uraknak magyarázatot találni arra, hogy a tőkés magántulajdon miért képes a munkásokat megakadályozni abban, hogy állítólagos magántulajdonukat (a munkaerejüket) hasznosíthassák (munkanélküliség stb.).

Rendkívül érdekes és tanulságos Marx gondolatmenete a párizsi kéziratokban a nyers, a demokratikus vagy despotikus, azaz politikai és a már fentebb idézett valóságos kommunizmusról. Itt még csak utal arra, hogy a kommunizmus történelmileg változik, fejlődik. Ugyanakkor Marx ebben a munkájában még maga is elkalandozik a felépítmény (vallás, család, állam stb.) kommunista megváltozásának problematikájába.

Marx és Engels a párizsi kéziratok megírása után találkoztak, és már második közös művükben alaposan újragondolták álláspontjukat többek között a kommunizmusról is. A Német Ideológiában kifejtett kommunizmusképen szerzőik életük végéig nem változtattak (tételesen többet nem is igen fejtették ki) és én úgy vélem, ma sincs ok lényeges változtatásra. Ellenkezőleg - ideje ezt a kommunizmusképet megtisztítani a rárakódott, e képet torzító hordaléktól, visszatérni az eredeti marxi állásponthoz.

A Német Ideológiában nincs szó valamiféle kommunista társadalomról, ellenkezőleg, a szerzők szerint:

„A kommunizmus szemünkben nem állapot, amelyet létre kell hozni, nem eszmény, amelyhez a valóságnak hozzá kell igazodnia. Mi kommunizmusnak a valóságos mozgalmat nevezzük, amely a mai állapotot megszünteti. E mozgalom feltételei a ma fennálló előfeltételből adódnak.“ (MEM 3. 38.o.)

Amit a Német Ideológia megőriz a párizsi kéziratokból, az a (tőkés) magántulajdon megszüntetésének követelése. Itt az újdonság a kommunista forradalom fogalmának megfogalmazása (ezt majd a következő közös mű, az 1848-as Kommunista párt kiáltványa viszi végig). A szerzők kifejtik azt a feltételrendszert, amely lehetővé teszi, hogy a tőkés magántulajdon „elviselhetetlen“ hatalommá váljék, vagyis olyan hatalommá, amely ellen forradalmat csinálnak. Ennek lényeges eleme egy új felfedezés, nevezetesen az, hogy a magántulajdon nem más mint a (társadalmilag rögzült) munkamegosztás - egy sajátos emberek közötti viszony. A kommunista forradalom tehát amikor meg kívánja szüntetni a tőkés magántulajdont, akkor egyben ezt a rögzült munkamegosztást is meg kell hogy szüntesse, helyébe új típusú viszonyrendszert állítva. Ez az akció feltétlenül szükséges, de nem puszta (voluntarista) elhatározás kérdése.

Az eddigi történelem tanúsága szerint a munkamegosztás/magántulajdon megszüntetéséhez szükséges anyagi alapokat a tőkés termelési mód teremtheti meg, annak államszocialista szimulálása nem hozott megfelelő eredményeket. Marxék ezt előre látták, amikor azt írták:

„a termelőerők e fejlődése ... már azért is abszolút szükségszerű gyakorlati előfeltétel, mert nélküle csak a nélkülözést tennék általánossá, tehát az ínséggel szükségképpen ismét megkezdődne a harc a szükségesért s ismét előállna az egész régi szemét...“ (MEM 3. 38.o.)

Nem ennek az írásnak a feladata, hogy elemezze azt a paradox helyzetet, ami 1917-ben Oroszországban előállott, hogy tudniillik a kommunista forradalom e feltételei ugyan nem álltak fel, de mégis muszáj volt a forradalmat végrehajtani. Az eredmény ismeretes, bár korántsem minden részletében és minden következményében ismert.

Viszont a tőkés rendszer haszonélvezői még akkor sem érdekeltek a kényszerű munkamegosztás megszüntetésében amikor annak megteremtődtek a feltételei, hiszen éppen az biztosítja számukra uralkodó helyzetüket. Ideológiailag álláspontjukat a magántulajdonról, mint az emberi lényeg immanens tulajdonságáról, mint szentségről szóló szólamokkal védelmezik. Ebben nagy segítségükre van az a valóságos pszichológiai jelenség, hogy a kapitalizmus mindenkinek megadja az elithez való felzárkózás lehetőségének illúzióját (lásd az ÁVÜ hazug reklámszlogenjét: „nekik már sikerült, magának mi ért ne sikerülne?!“) és ezzel az eddigi szocialista kísérletek nem tudtak hatékony alternatívát szembehelyezni. Fokozza a hatást az emberi nemnek az a természetes védekező reflexe, ami a negatív tapasztalatokkal (munkanélküliség, csőd, nyomor stb.) szemben a „velem ez nem történhet meg“ érzésben nyilvánul meg.

Mi lehet tehát ma a marxi kommunizmus-fogalom tartalma?

Olyan dolgozói szolidaritás, amely a demokráciának egy, a parlamenti, többpárti demokráciánál szélesebb megvalósulásáért harcol. Vagyis a kommunista pártnak nem szabad fenntartások nélkül elfogadni a „képviseleti“ demokrácia gyakorlatát és feladni a „küldött“ típusú demokrácia követelését, ami elsősorban a képviselők szabályozott visszahívhatóságában, a fontosabb törvények széleskörű társadalmi vitájában, a pártstruktúrákon túlmutató érdekegyeztetési fórumok szerepének felértékelésében valósítható meg.

E dolgozói szolidaritás az üzemek szintjén azért küzd, hogy a munkásoknak beleszólásuk legyen az üzemük jövőjét és ezzel a saját jövőjüket meghatározó döntésekbe, hogy a kényszerű munkamegosztás ne mélyüljön, hanem ellenkezőleg gyengüljön. Ez semmiképpen sem alapulhat valamiféle munkavállalói részvényprogramon, hiszen a részvénytársasági forma antidemokratizmusa az ellenőrző részvénypakett miatt nyilvánvaló. Az erős, törvényileg védett szakszervezeti mozgalom is csak előfeltétel lehet, de nem végcél. A mai üzemi illetve közalkalmazotti tanácsok gyakorlatilag szinte semmi jogosítvánnyal nem rendelkeznek, alkalmatlanok a magántulajdon hatékony dolgozói kontroljára. Az üzemi demokrácia olyan kifejlett struktúráinak létrehozását kell szorgalmazni, amely a közvetlen munkahelyeken nem csak a dolgozók érdekvédelmét biztosítja, de egyben olyan közéleti tapasztalatok birtokába juttatja a dolgozókat, hogy azok a „részvételi rendszer“ magasabb lépcsőfokain hatékonyan tudjanak a munkában résztvenni, ne lehessen őket „szakmai érvekkel“ félretolni. Ez a biztosítéka egyébként annak is - a visszahívhatóság mellett - hogy a demokrácia magasabb fórumaira eljutott munkásképviselők ne korrumpálódhassanak, ne saját egyéni érdekeik érvényesítésére használják fel pozíciójukat.

Nemzeti méretekben a javak - és nem csak a kézzel fogható fogyasztói javak - igazságosabb elosztásáért harcol, ami nem egyenlősdit jelent, hanem olyan elosztást, ami lehetővé teszi a társadalom minden tagja számára, hogy a bennük rejlő tehetséget kibontakoztathassák, hiszen ez vezet a kényszerű munkamegosztás kényszerjellegének csökkenéséhez. Jelesen, harcol a műveltségi monopólium kialakulása ellen, illetve a már kialakult műveltségi monopólium megszüntetéséért, a város és a falu, a belváros és a periféria közötti kulturális szintkülönbségek csökkentéséért.

Nemzetközi szinten a gazdasági világrend igazságosabb és éppen ezért hatékonyabb átrendezéséért, az adósságcsapdának az adósok és hitelezők megegyezésén alapuló felszámolásáért, a tartós és igazságos béke megőrzésért harcol.

Nem ismeri el a magántulajdon szentségét, hanem szorgalmazza a tulajdonformák egyenjogúságát, támogatja a hatékony kooperatív (szövetkezeti, önigazgató) tulajdonlás kibontakozását. Küzd a munkanélküliség, a kényszerű munkamegosztás legszélsőségesebb formája ellen, stb.

A modern marxista párt nem fogadja el a tőkés berendezkedés örökkévalóságát, ám annak túlhaladását nem a magántulajdon erőszakos vagy pláne, fegyveres, de mindenképpen formális megszüntetésével kívánja elérni (nem nyers kommunizmus), nem is az egypártrendszer és a pártállam visszaállításával (nem politikai kommunizmus), hanem a kényszerű munkamegosztás tartalmi, valóságos, fokozatos megszüntetésével, az ezen a téren elért eredmények alkotmányos rögzítésének kiharcolásával.

Mindennek megfelelően egy modern marxista, kommunista párt egy polgári demokratikus rendszerben képes alkotmányos keretek között működni, annak ellenére, hogy célja a társadalom szűk polgári (burzsoá) jellegének tág polgári (citoyen) jellegűvé változtatása, azaz a burzsoá államrend megszüntetése. Ennek azonban jogi feltétele, hogy az alkotmány nem zárja ki saját megváltoztatását alkotmányos, demokratikus eszközökkel. Az alkotmány megváltoztatásának alkotmányos útja a minősített többség megszerzése a parlamentben, ezért a marxista, kommunista párt kénytelen minél hatékonyabban részt venni a választási küzdelemben, jóllehet ez - mint ez a fentiekből kiviláglik - nem lehet meghatározó eleme politikai tevékenységének.

Ha azonban a polgári pártok, esetleg azok egy meghatározott csoportja minősített többségét felhasználva az alkotmányba bebetonozza saját politikai hatalmát és a vele együttműködő alkotmánybíróság ezt nem hajlandó megakadályozni (az AB a NATO-népszavazás ügyében már megmutatta osztály-jellegét és függetlensége korlátait), akkor a kommunista párt nem mondhat le a forradalmai megoldásról sem. Egy ilyen forradalmat azonban nem a kommunista párt hajtaná végre (az csupán puccs-kísérlet lenne), hanem a polgári parlamenti demokrácia korlátait felismerő tömegek. Az ilyen felismerésre képes és szükség esetén forradalmi tettekre elszánt tömegek nevelése a kommunista párt feladata.

A Népszabadságban Tamás Gáspár Miklós vitát kezdeményezett egy új osztálypolitikáról. Ebben a vitában megszólalva Debreczeni József szarkasztikusan ironizálva idézi fel a Kommunista Kiáltvány gondolatait (nemes egyszerűséggel agyrémnek nevezve azokat):

„az elnyomó polgári osztályuralom ellen egy, a helyes tudást birtokló maroknyi élcsapat öntudatra ébreszti, és osztállyá szervezi az elnyomottakat, az öntudatlanokat, a szervezetleneket (természetesen a szűk osztályérdekeken perspektivikusan túlmutató «egyetemes emancipációs célzattal»)“.

Nos, ha az írni-olvasni nem tudókat csak az írni-olvasni tudók tudják megtanítani a betűvetés és olvasás művészetére, azért nem kell a tanítóknak azt képzelni, de róluk szarkasztikusan azt állítani sem, hogy a „helyes tudást egyedül birtoklók“. Azért, mert valószínűleg a tanítókon kívül is vannak más írni-olvasni tudók, s mert az írást-olvasást többféle módszerrel is meg lehet tanítani, nem következik, hogy az írástudatlanok tanítása „bolsevik agyrém“; hogy csak az a demokratikus, ha az analfabéták autodidakta módon válnak alfabétákká.

Mellesleg Marx már a Feuerbach-tézisekben leszögezte, hogy „a nevelőket is nevelni kell“.

Mindamellett, ha a „helyes tudás birtoklásától“ és a „maroknyi“ jelzőtől eltekintünk, miért ne lenne vállalható a Debreczeni úr „vádja“? Ha a polgári pártok a parlamenti demokrácia látszatával sikeresen vakítják el a társadalom jelentős tömegeit, miért ne vállalhatnák e tömegek szemének felnyitását, azok akiket nem sikerült elvakítani - például a kommunisták?

Megengedjük, hogy mások is látják, miről van szó.

Ha ők más módszereket tartanak alkalmasnak a tömegek felvilágosítására, nem kell (nem is szabad) elzárkózni az alkotó párbeszédtől („a nevelők nevelésétől“).

Ha azonban egyesek bár látják, amit látnak, de jobbnak látják tudásukat megtartani maguknak, vagy ami még rosszabb, tapasztalataikkal a jobb elvakítás érdekében sietnek az elvakítók segítségére, azokkal fel kell venni a küzdelmet.

Nem csak a kommunistáknak.

Budapest, 1998.12.07.