Fölmerül a kérdés: milyen viszonya lehet egy korszerű marxista, kommunista pártnak a többpárt-rendszerű parlamentáris demokráciához?

A polgári forradalmak a rendi alapon szerveződő hierarchikus társadalmi formát váltották fel a politikai pártok vetélkedésén alapuló parlamentáris demokráciával. A különbség nyilvánvaló. A rendekhez tartozás hűbéri függőségeket fejezett ki származás szerint felépített hierarchia mögé rejtve. Az adott rendhez tartozás nem (saját) elhatározás kérdése volt, hanem látszólag veleszületett adottságon, valójában külső, idegen hatalmi akaraton alapult. A politikai párthoz tartozásban igen erős a személyes elhatározás motívuma. Ugyanakkor a pártválasztás személyes jellege némileg hasonló - a látszatjelleg szempontjából - a rendiség származási hierarchiájához. A tudatos („elkötelezett“) párthívek (egy modern párt esetén ezek a párt igazolt tagjai, aktivistái) alapvetően társadalmi helyzetükből fakadóan keresnek megfelelő pártot, míg a pártot szavazataikkal lazán támogatókat a párt vonzásába igen gyakran a (külső) PR-manipuláció viszi, persze az ő esetükben is jelentős szerepe lehet társadalmi helyzetüknek, neveltetésüknek stb.

Ilyen módon a pártosodás alapvető motívációi az érdekérvényesítés és a hatalom megszerzésére törekvés. A kettő természetesen nem ugyanaz. A hatalom megszerzése ugyan nagy mértékben az érdekérvényesítés eszköze, sőt a hatalom megszerzésének, megtartásának igénye maga is mint sajátos (politikai) érdek jelenik meg, mégis az érdekérvényesítés, ha nem társul hatalomra töréssel (amit nem olyan könnyű elképzelni) akkor elsősorban magát az érdekérvényesítőt érinti és másokat csak annyiban, amennyiben az érdekek súrlódnak, ütköznek. Ezt kompromisszummal, konszenzusra törekvéssel lehet megoldani, a megoldás nem tételezi a hatalom birtoklását.

A hatalom eleve csak hierarchikusan ragadható meg, a társadalmat legalább két részre bontva: a hatalom gyakorlóira és a hatalmat elszenvedőkre. Leegyszerűsítve: az érdekérvényesítés a rendszer demokratikus, a hatalomgyakorlás a diktatórikus eleme. Ez egyben rámutat arra, hogy a demokrácia és a diktatúra valóban dialektikus egységet alkot. Amennyiben a hatalom gyakorlói hatalmukkal (vissza)élve akadályozzák, ellehetetlenítik a hatalmon kívül rekedtek demokratikus érdekérvényesítését, akkor az utóbbiak, amennyiben eléggé szervezettek és/vagy eléggé felháborodottak, akkor nem demokratikus, esetenként erőszakos eszközökkel megkísérlik elragadni a hatalmat. Ezt az elemzők ízlésük, világnézetük szerint nevezhetik forradalomnak, ellenforradalomnak, felkelésnek, puccsnak vagy aminek tetszik. Itt nem kívánunk belemélyedni abba a bonyolult szituációba, amikor a hatalom gyakorlói a hatalmukkal egy jól artikulált antidemokratikus vagy - ami nem ugyanaz - antiparlamentáris párt politikai érdekérvényesítését akadályozzák meg látszólag vagy ténylegesen a demokratikus államrend védelmében (például az algériai fundamentalisták választási sikereinek megsemmisítése, a nyugat-európai szélső jobboldal parlamenti bojkottja stb.) Igy azt sem vizsgáljuk, hogy a kommunisták szélső baloldallá bélyegzésével hogyan próbálják meg egyes országokban őket hatalmi, olykor adminisztratív eszközökkel a politikai közéletből kiszorítani.

Figyelmünket a fenti ellentmondás elemzésére összpontosítjuk.

Attól függően, hogy egy adott párt alapvető pártosodási motívációja az érdekérvényesítés vagy a hatalom megszerzése, a párt tevékenységét az ideológia illetve a politika dominálja.

Mindenek előtt meg kell jegyeznünk, hogy az „ideológia“ az utóbbi évek politikai szitokszóvá züllesztett fogalmainak egyike. A legtöbb párt saját ideológiájának létezését tagadja, más pártok álláspontját a vita helyett az „ideológia“ címkével igyekszik „megsemmisíteni“. Mindez egészen addig fokozódik, hogy maga a „pártérdek“ is pejoratív fogalomként jelenik meg, és paradox módon az a társadalmi alakulat, amely a „totalitárius“ rendszerekkel szembeni fensőbbsége legnagyobb vívmányaként a többpárt-rendszert jelöli meg, ugyanakkor a „pártérdekeken felülemelkedést“ mint kimagasló értéket kezeli.

Mi az ideológia fogalmát az eredeti marxi megközelítésben ragadjuk meg és az osztályokra, érdekcsoportokra tagozódott társadalom egyes artikulált csoportjainak érdekérvényesítő technikájaként fogjuk fel.

Marx és Engels a „Német ideológiában“ az ideológiának azt az oldalát tárták fel, hogy az ideológiai képzetek a valóság tudati tükröződései. De már itt rámutattak az ideológia és az uralom kapcsolatára is: „Az uralkodó osztály gondolatai minden korszakban az uralkodó gondolatok, vagyis az az osztály, amely a társadalom uralkodó anyagi hatalma, az egyszersmind uralkodó szellemi hatalma is.“ (MEM 3. 48. oldal)
A marxi osztályszemléletű társadalom-felfogás kidolgozását összefoglalva a „Politikai gazdaságtan bírálatához“ előszavában az ideológiát, mint a társadalmi antagonizmusok eszmei tudatosulásának és végigharcolásának eszközét jellemzik.

Ezek szerint az ideológia fogalmi meghatározása kissé általánosítva úgy fogalmazható meg: az érdekütközések aktív tudati tükröződése. Ez azt jelenti, hogy aki érdekeit érvényesíteni akarja, annak mindenekelőtt saját maga számára tudatosítania kell érdekei mibenlétét, de ez nem elég. Az ellenérdekűeket is meg kell győzni, hogy az én érdekeim érvényesítése tulajdonképpen az ő érdekük is. Természetesen, amennyiben valamely okból - például, mert az adott ideológia nyilvánvalóan hamis - ez a meggyőzés eredménytelen marad, akkor „ultima ratio“-ként marad a nyers hatalmi megoldás. Az is nyilvánvaló ugyanakkor, hogy tartós eredményt elérni tisztán hatalmi úton, ideológiai alátámasztás nélkül nem lehet. Ezt a történelem már nagyon sokszor igazolta.

A politika a hatalom megszerzésének és megtartásának technikája. Jelenti ez az ideiglenes és tartós szövetségesek megválasztását, az ellenfél meggyőzése és legyőzése közötti választást, a demokratikus és diktatórikus hatalmi harcformák, a demokratikus és diktatórikus hatalomgyakorlási formák közötti választást stb.
A viszony magához a hatalomhoz természetesen ideológiai kérdés (is). Mint már fentebb említettük, a hatalommal való visszaélés legjobb ellenszere a hatalom elragadása. Amennyiben ez utólag történik (a tényleges visszaélés után), akkor ez ideológiailag viszonylag könnyen igazolható. A preventív hatalomátvétel azonban csak nagyon meggyőző ideológiai előkészítéssel számíthat legitimitásra. Az emberek természetes irtózása az erőszaktól teszi lehetővé, hogy a hatalmukat erőszak által elvesztettek még akkor is sikeresen támadják a hatalom új birtokosainak legitimitását, ha korábban valóban súlyosan visszaéltek hatalmukkal és ezért a hatalom új birtokosainak ideológiája szerint jogosan vesztették azt el. A terror ( a jogos is, hát még a jogtalan) mindig az „ancien regimé“ kezére játszik, alapvető ideológiai érv lehet a hatalom visszaszerzése érdekében.

Visszatérve a pártokhoz. Az a paradox helyzet a jellemző, hogy a pártok általában tagadják saját ideológiai jellegüket és legtöbb esetben konkrét politikájukat. E kettős tagadás legnépszerűbb formája az, hogy a pártok néppártokként határozzák meg magukat. Ez ugyan szemantikai képtelenség, hiszen a „párt“ szó (partitio - a.m. rész) eleve a társadalom részekre bomlását fejezi ki.

Nézzük meg ezt a problémát egy aktuális, konkrét eset kapcsán.

A munkavállalók és a munkáltatók (bérmunkások és tőkések) viszonyának egyik éles törésvonala a megbetegedett munkavállaló munkaviszonyának rendes felmondással való megszüntetése. A munkavállaló természetes érdeke, hogy akkor is biztonságban legyen munkahelye és így egzisztenciája, ha szerencsétlenségére gyakran betegszik meg. A munkáltató viszont abban érdekelt, hogy megszabaduljon a beteg dolgozó után fizetendő járulékoktól és azt aki gyakran betegeskedik, felválthassa egy egészséges munkavállalóval. Mint látható, itt nem valamiféle apró érdeksurlódásról, itt kőkemény érdekellentétről van szó. A munkavállalói ideológia szerint nem hozható hátrányos helyzetbe az, aki önhibáján kívül kénytelen időről időre kiesni a munkából, ez sértené az általános emberi jogokat. A munkáltatói ideológia szerint a betegállomány alatti felmondás tilalma csak arra jó, hogy a munkáját rosszul végző vagy más jogos indokkal felmondási helyzetbe került munkavállaló a felmondás elöl betegállományba menekülhessen, elvéve ezzel mások elöl a munkaalkalmat, tehát ártva a többi munkavállalónak is. Mindkét ideológia logikusnak tetszik, ám összehangolásuk reménytelennek tűnik. A parlamenti pártok felelőssége, hogy az egyik vagy a másik ideológiai álláspont szellemében alkossanak törvényt. A nyílt ideológiai állásfoglalás elkerülhetetlen. A dolog azért nem ilyen egyszerű. A kérdés ugyan fontos, de döntő jelentőségűnek nem tekinthető. Bármely párt politikai megfontolásokból az adott kérdésben tényleges, ámde titkolt ideológiai elkötelezettségével ellentétes döntést hozhat. Nyíltan vállalt ideológia mellett ezt meg kellene magyarázni, de hát éppen ezért (is) titkolják a „néppártok“ ideológiai hovatartozásukat.

Herbert Marcuse-nek a híres-hirhedt „Egydimenziós ember“ című könyvében van egy figyelemreméltó eszmefuttatás a „pártok vásáráról“. Marcuse szerint a modern többpárti parlamentben nem „küldöttek“, hanem „képviselők“ ülnek. A különbség abban van, hogy a „küldött“ egy az érdekeit jól artikuláló csoport megbízottja, aki köteles az őt küldő választók érdekeit a legjobb képességei szerint védeni-képviselni, míg a „képviselő-jelöltek“ a választási kampány vásári forgatagában kipakolják a standra választási programjaikat dúsan megtűzdelve csábító ígéretekkel és a meglehetősen tájékozatlan, a választási reklámokkal agymosott „magányos tömeg“ akár a különböző mosóporok között úgy választ képviselőt. S ahogyan nem csodálkozik azon, hogy a kiválasztott mosópor nem produkálja mindazt a csodát, amit a reklámok ígértek, legfeljebb, ha a csalódása egy adott mértéket meghalad, akkor legközelebb egy másik márkával fog próbálkozni, ugyanúgy legfeljebb enyhe rosszallással veszi tudomásul a választási ígéretek be nem váltását, illetve, ha csalódottsága meghalad egy mértéket, akkor a legközelebbi választáson másra adja a szavazatát. A „küldöttet“ visszahívják, ha nem teljesíti küldetését, a „képviselő“ a következő választásig azt csinál, amit akar. Nem véletlen, hogy a polgári parlamentarizmus apologétái a „küldött“-választást a demokrácia arculcsapásának tartják és számukra a „képviselő“-választás minden világok legjobbika. Történelmi tény ugyan, hogy a legjellegzetesebb „küldött“-demokrácia a munkás-, paraszt- és katonaküldöttek szovjetje a sztálini állampárt-pártállam rendszerébe torkollott, de az is tény, hogy a weimári „képviseleti“ demokrácia vége a Harmadik Birodalom lett. Elgondolkodtató ugyanakkor, hogy a szovjethatalom de facto már a NEP idején megszűnt, csupán a neve maradt meg, és a szovjet-választások a húszas évek végétől lényegében már nem „küldött“-, hanem „képviselő“-választások voltak, a nyugati demokráciák választásaihoz képest azzal az egyébként nem jelentéktelen különbséggel, hogy ahogyan a boltokban is állami „egyenáruk“ szűk választékát kínálták, úgy a választási „standon“ is csak az (egy)párt által hitelesített „állami“ jelölt portékája közül lehetett „választani“. Ez később a kádári Magyarországon úgy módosult, hogy a hitelesítés funkcióját a párttól névleg a Hazafias Népfront vette át (állítólag Pozsgay nagy érdeme, hogy ez nem is egészen „névleg“ történt) és a végefelé már megengedett, majd kötelező többesjelöléssel gazdagították a választékot (a magyar üzletek választéka is gazdagabb volt a szovjeteknél).

Nincs igazán gazdag tapasztalat a valódi szovjet (tanács) rendszer működő képességéről.
Sztálin igen erélyesen és fondorlatosan számolta fel a szovjetek hatalmát, megőrizve a kiürített, puszta formákat. Az is igaz, hogy ha 1917-ben nem kergetik szét az Alkotmányozó Nemzetgyűlést, akkor az „alkotmányozók“ valószínűleg a szovjeteket kergették volna szét, hiszen a kettős hatalom nyilvánvalóan tarthatatlan.
1956-ban a Munkástanácsokat jellegük letisztulása előtt likvidálták. Nehéz ma eldönteni, hogy ezek egy valódi „küldött“-demokrácia intézményeivé válhattak-e volna. Gyanítható, hogy a Munkástanácsok nem csak a kádári „bonapartista“ erők, de a nyíltan színre lépő és egyre nagyobb teret nyerő „szentszövetségiek“ szemében is elviselhetetlen szálka lett volna.

Bár Gorbacsov megkísérelte 1989-től „helyreállítani a szovjet hatalmat“, ezt a kísérletet erkölcsileg megtépázta az 1991-es Janaev-puccs és végleg likvidálta Jelcin 1993-as puccsa, az utolsó Legfelső Szovjetet szétlövő Volkogonov-tankok ágyútüze.
Mint látjuk, a polgári demokratikus pártok ideológiájukat, annak létezését tagadják, politikájukat általában másnak mutatják be, mint amilyen az valójában. Ennek diametriális ellentéte az állampárt, amely politikai jellegét titkolja, ideológiáját másmilyennek mutatja, mint amilyen az valójában. Eddig a szintig nincs különbség a sztálini típusú állampárt és a fasiszta jellegű állampárt között. A tényleges, lényegi különbségek a hírdetett, illetve az eltitkolt ideológiában, azok egymáshoz való viszonyában vannak. Ennek részletezésére most nem térek ki (korábbi írásaimban ezzel a témával már foglalkoztam - például a rövid életű Új Fórum hasábjain).

Az említett három párt-típusnak (polgári demokratikus, sztálinista, fasiszta) közös vonása, hogy valamennyi igyekszik néppártként megjelenni. A polgári demokratikus pártok a általuk képviselt osztályok érdekeit általános társadalmi értékekként tüntetik fel és a vetélkedés köztük (látszólag) ezen értékek minél autentikusabb megjelenítésében van. A sztálinista állampárt osztályalapon, a fasiszta párt etnikai-rasszista alapon húzza meg a „nép“ határát és a „népidegen“ elemeket - esetenként fizikailag is - kirekesztik a társadalomból. Meg kell jegyezni, hogy a sztálini „osztályszemléletnek“ pontosan annyi köze van a marxi elmélethez, mint a fasiszta „fajelméleteknek“ az antropológiához.

Van egy párt-típus, amelyik markánsan különbözik az eddig tárgyaltaktól. Ez az anarchista-kommunista párt[1], amely minden fajta uralmat, és ennél fogva minden uralmi rendszeren alapuló államalakulatot tagad.

---------------------------------------------------------
[1] Anarchista-kommunista pártot említek, mert az individuális - nem kommunisztikus - anarchia párttá szerveződését tökéletes képtelenségnek tartom. Persze ha elfogadható fenti érvelésem az anarchista-kommunista párt antipolitikusságáról, akkor végső soron e párt politikai pártként való megjelenése szintén elég képtelenség.
---------------------------------------------------------

Mivel ez a párt elvetve az uralmat szükségszerűen elveti a politikát is, azért ez a párt tisztán ideológiai pártként kíván fellépni. Ez persze meglehetősen önellentmondásos. Egy párt amely deklaráltan nem akarja megszerezni a hatalmat, az vagy tökéletesen marginalizálódik, exluzív értelmiségi klubbá alakul, amelynek szellemi termékei talán még figyelemre is méltóak, de politikai hatása szinte a nullával egyenlő, vagy - rosszabb esetben - pszeudopolitikai extremisták gyűjtőhelyévé válik, akik esztelen rombolásaik ideológiai fedőszervezetévé változtatják a pártot. Ez utóbbi esetet anticipálja az a konzervatív felfogás, amelyik az anarchizmust per definitio azonosítja a terrorizmussal.