Egy történelmi emlék a régmúltból (most találtam a dolgaim között)

Ifjú voltam és beletenyereltem a sz*rba, amikor az alábbi vitacikket küldtem be a Mozgó Világnak - nem tudva, hogy az éppen a betiltás előtt áll. Kulin Ferenc (aki ma Sólyom László mit tudom én kije, valami titkára, vagy szárnysegéde) valójában csak azért közölte az írásomat, mert a válaszával a lap betiltóiba (akikhez nekem semmi közöm nem volt) akart rúgni. A cikkel mindenesetre kigolyóztam magam abból a magyar közgazdász társadalomból, amelyik akkoriban marxistának hazudta magát.

A cikkem egyébként pocsék rossz - csak sajnos utóbb, alig hét év múlva szinte minden sora tökéletesen igazolódott. Keserű vigasz ...

---------------------------------------------

A politikai gazdaságtan „trükkjei"

A Mozgó Világ 1982/11. számában A második gazdasági reform és a tulajdonviszonyok címmel Bauer Tamás vitára bocsátja nézeteit. E tanulmány egyike a napjainkban megjelenő sok „mechanizmuskoncepciónak", ami kétszeresen is nehéz helyzetbe hozza a jelen reagálás szerzőjét, mivel egyrészt nem tudja, és nem is akarja a „mechanizmusvitát" áttekinteni, és Bauer koncepcióját abban elhelyezni, másrészt nem tud, és főleg nem is kíván saját „mechanizmuskoncepcióval" fellépni. Szándéka mindössze annyi, hogy Bauer tanulmányával mint önálló produktummal vitába szálljon. E vitára – nézete szerint – szükség van, mivel Bauer tanulmánya bevezetőjében leszögezi: „A cikk első részében megpróbálom megvilágítani: milyen általános, ha úgy tetszik, világnézeti, vagy konkrétabban: politikai gazdaságtani szemléletben közelítem meg a tervgazdálkodás és a tulajdonviszonyok problémakörét." (17. 1.)

A cikk további részeiben rendkívül fontos és aktuális kérdésekhez kapcsolódó következtetésekhez jut el e „politikai gazdaságtani kiindulópontokból" - a formális logika szerint hibátlan levezetéssel. Éppen ezért nem mindegy, hogy milyen ez az „általános, ha úgy tetszik, világnézeti, vagy konkrétabban: politikai gazdaságtani" szemlélet.

I

Mindenekelőtt tisztáznunk kell egy terminológiai természetű problémát. A bírált tanulmány szerzője szerint „még mindig axiómaként térnek vissza, s korlátozzák a lehetséges gazdaságirányítási megoldások kiválasztását az érvényes politikai gazdaságtani tananyagok egyes tételei, amelyek valójában korántsem magától értetődőek". (17.1., kiemelés tőlem – N. A.)

Mindenki értesülhetett az utóbbi idők sajtójából, hogy napjainkban a hazai marxizmusoktatás és azon belül a politikai gazdaságtan-oktatás sajátos válságon megy keresztül, amelynek egyik tünete a tankönyvprobléma. Ám éppen e miatt a válság miatt kell kételkednünk abban, hogy a szerző komolyan gondolja, miszerint e vitatott tankönyvek tételei befolyásolják a gazdaságpolitika irányítóit. Nem az érvényes tananyag egyes tételeiről van tehát szó.

Arra kell gondolnunk, hogy a szerző az érvényes (hivatalos) ideológia tételeire utal. Az érvényes (hivatalos) ideológia pedig a marxizmus-leninizmus, illetve annak érvényes (hivatalos) felfogása. A 18. oldal első bekezdése, majd a későbbi fejtegetések azonban arról győznek meg, hogy nem is erről van szó. Az említett bekezdésben ugyanis „Marx és Engels egy hibás feltevéséről van szó, amely a technikai és gazdasági fejlődés téves felfogására (bizonyos tendenciák hibás extrapolációjára) épült". Azaz az „érvényes tananyagok" kategóriája magát a marxi elméletet rejti magában.

II

Ezzel a terminológiai kérdésről áttérhetünk a tartalmi vitára. Legelőbb is tisztázzuk, miben is áll Marx és Engels említett „hibás feltevése". „Azoknak a politikai gazdaságtani tananyagoknak, amelyekből valamennyien tanultunk, van egy közös »trükkje«, amire azután minden további épül... feltételezik, hogy a döntően állami tulajdonra épülő kelet-európai tervgazdaság centralizmusa, a piaci szabályozást kiküszöbölő vagy erősen korlátozó volta azt a közvetlen szükségletre termelést képviseli, mely a magántulajdonra épülő árutermelés marxi gondolati tagadásából bontakozott ki", pedig, mint kiderült, „ebben a rendszerben az értékkategóriák közvetítésével megvalósuló piaci termelésszabályozást nem közvetlenül szükségletre termelés váltotta fel." (17-18.1. kiemelés tőlem - N. A.)

Valóban voltak olyan tankönyvek, és voltak (valószínűleg vannak is) olyan közgazdászaink, amelyek, és akik mereven szembeállították a terv és a piac kategóriáit. Csakhogy Bauer nem erről a szembeállításról beszél, és nem múlt időben. Nála a kifogásolt „trükk" a közvetlenül szükségletre termelés és a piaci termelésszabályozás szembeállítása. Létezik-e ilyen szembeállítás? Az állítólagos szembeállítás első fele a termelés céljára vonatkozik (bonyolult elemzés tárgyát képezik azok a társadalmi-gazdasági viszonyok, amelyek közepette e cél felcserélődik saját eszközoldalával, a tervvel), míg a másik oldal nem. A legdogmatikusabb tankönyvek sem állítják, hogy a tőkés termelés célja a piacra termelés. Vegyük akár a legautentikusabb dogmatikus szerzőt, J. V. Sztálint, aki így írt a tankönyveket hosszú ideig meghatározó művében: „Vajon nem az értéktörvény a kapitalizmus gazdasági alaptörvénye? Nem. (...) A modern kapitalizmus alaptörvényének fő vonásait így lehetne megfogalmazni: a maximális tőkés profit biztosítása az adott ország lakossága többségének kizsákmányolása (...) stb. (...) útján." (J. V. Sztálin: A szocializmus közgazdasági problémái a Szovjetunióban. Bp. 1952. 38-40.1.) Sztálin itt sok mindenről beszél, csak arról nem, hogy a tőkés termelés célja a piacra termelés lenne.

Nincs tehát itt szó a tananyagok, még kevésbé a marxizmus „trükkjéről". Csupán Bauer Tamás trükkjéről van szó. Bauer összekeveri a gazdasági alaptörvények céloldalát az eszközoldallal. Erre azért van szüksége, hogy rábizonyítsa a marxizmusra a terv és piac metafizikus szembeállítását, amely – Bauer logikája szerint – magából az elméletből következik (bizonyos tendenciák hibás extrapolációjából).

Természetesen igaza van Bauernak abban, hogy „az a feltevés sem állja meg a helyét, hogy a termékszintű szabályozás visszacsatolásos voltával (...) a népgazdasági szabályozás tervszerűsége állna szemben". Mint ahogy az is igaz, hogy ez nem Bauer Tamás vadonatúj felfedezése. Már az 1968-as reform ebből az elméleti alapból indult ki. Miután azonban Bauer saját koncepcióját a „második reformról" az első abszolút tagadására építette, ezért nyakába kellett varrni „a feltevést, amely nem állja meg a helyét". Bauer - nagyon következetesen - ennél jóval messzebbre ment.

Terv és piac dialektikus egysége nem cáfolja azt, hogy a társadalmi tulajdon talaján a szocialista termelés célrendszere megszabadul minden, a szükségletekkel antagonisztikus ellentmondásba keveredő közvetítő elemtől (amilyen például az értéktöbblet), és így a termelés célja közvetlenül csak a szükségletek kielégítése lehet. Az, hogy a szocialista termelés milyen hatékonysággal valósítja meg ezt a célt, természetesen függ az eszközök (például a terv és piac dialektikus kombinációja) helyes megválasztásától. Amit tehát Bauer elutasít, azt ő maga találta ki, és a marxizmus nyakába varrta. Nem cél nélkül. Miután meghamisította a marxizmust, kijelentheti: „az állami gazdaságszabályozás és nem-piaci kapcsolatok, ill. a piaci önszabályozás és vállalati önállóság »arányait« messzemenően célszerűségi alapon, pragmatikusan kell meghatározni, megszabadulva minden előítélettől" (18-19.1.). Ezért kellett tehát a hamisítás, hogy utána a marxizmust egyszerűen előítéletnek nevezhesse, amelytől „meg kell szabadulni".

III

Bauer következetesen folytatja koncepcióját a Munka és elosztás alcímű részben. Ismét a tananyagok (értsd: a marxizmus) egy „trükkjének" leleplezésével kezdi: „a tankönyvek trükkje a következő: az államosítással a termelőeszközök a dolgozók saját tulajdonába kerültek, munkájuk többé nem bérmunka, keresetük részesedés a közösen megtermelt új értékből és nem a munkaerő ára". (Mellesleg - mivel a továbbiakban nem lényegbevágó - megjegyezzük: a marxizmus szerint a termelőeszközök a dolgozók társadalmi - és nem saját - tulajdonába kerülnek.) A tankönyvek „trükkjének" leleplezése végett Bauer szinte a marxizmus bibliájává avatja a Gothai program kritikáját: „E részesedés a Gothai program kritikájában kifejtetteknek megfelelően a végzett munka szerint történik – hirdetik a tankönyveink." (19. 1.) A továbbiakban Friss Istvánra hivatkozva egyrészt elismeri, amit mi már tudunk, hogy nem az érvényes tananyagokkal, hanem a marxi szocializmuskép jelenkori érvényes voltával vitázik, másrészt megállapítja, hogy „ha a marxi szocializmuskép azonosítása a kelet-európai tervgazdaságok valóságával nem állja meg a helyét a termelés szabályozását illetően, akkor az elosztást illetően sem lehet helytálló" (ugyanott). Ebben a megállapításban kicsiben benne van Bauer azon módszertani „trükkje", ami nagyban jellemzi egész tanulmányát. Az arisztotelészi formális logika szerint ez a megállapítás ugyanis igaz, mivel premisszájáról már az előbb megmutattuk, hogy hamis, márpedig hamis premisszából bármi implikálható. Ettől persze a konklúzió még igaz is lehetne, de nem az. Amire Bauer itt hivatkozik, az Friss István vitája Ágh Attilával. Anélkül, hogy elmélyednénk e vitában (amelyben alighanem mindkét félnek sokban igaza volt, és inkább kiegészítették, mintsem cáfolták egymást), megmutathatjuk, hogy a Kritika vitatott részletei nem olyan egyértelműen érvénytelenek, mint azt Bauer állítja.

Íme a sokat idézett részletek:

„A termelő a társadalomtól elismervényt kap arról, hogy ennyi meg ennyi munkát szolgáltatott (a közösségi alapok számára végzett munkáját levonva), és ezzel az elismervénnyel a fogyasztási eszközök társadalmi készletéből annyit von ki, amennyi ugyanannyi munkába kerül. Ugyanazt a mennyiséget, amelyet a társadalomnak az egyik formában adott, visszakapja a másik formában. Itt nyilvánvalóan ugyanaz az elv uralkodik, amely az árucserét szabályozza, amennyiben az egyenértékek cseréje. A tartalom és a forma megváltozott, mert a megváltozott körülmények között senki a munkáján kívül egyebet nem adhat, és mert másfelől egyéni fogyasztási eszközön kívül semmi sem mehet át egyesek tulajdonába.. Az egyenlő jog tehát itt - elvileg - még mindig polgári jog..." (MEM. 19. k. 18. 1.)

Amit itt Marx állít, az az, hogy „a tartalom (az elosztás módja) és a forma (az elosztás árujellege) megváltozott". Friss István azt bizonyította, hogy Marx tévedett a formát illetően. Bauer ezt minden további nélkül kiterjesztette a tartalomra is. Ez megint Bauer trükkje, amit ismét a marxizmus alapos meghamisítása koronáz: „annyiban is »polgári elv« szabályozza a kelet-európai tervgazdaságokban az elosztást, hogy a munkaerő piaci ára, s nem a munka szerinti elosztás a fő szabály" (19-20. 1. - kiemelés tőlem - N. A.).

Szinte hihetetlen, hogy Bauer olyan durva hibát követ el, amelyért bármely politikai gazdaságtani szigorlaton megbuktatnák: azt állítja, hogy valamely piacon valamely áru (itt: a munkaerő) ára és nem értéke a piac szabályozója. Hamarosan látni fogjuk, hogy Bauer ezt a hibát nagyon is céltudatosan követte el.
Miről ír ténylegesen Marx? A termelő „elismervényt", utalványt kap az általa szolgáltatott munkáról, amit azonos értékben fogyasztási cikkekre válthat. Meddő kísérlet lenne kitalálni, mire gondolt Marx, amikor ezt leírta. Ám az tény, hogy az idézett hely lényegén mit sem változtat, ha ezen az „elismervényen" a szocialista állam jegybankja által kibocsátott pénzt értjük. Ezt annál is inkább megtehetjük, mivel Marx a nyilvánvalóan árutermelő tőkés társadalomról is így ír: „A munkás múltbeli munkájának egy részével a tőkés utalványt ad neki saját jövőbeni munkájára." (MEM. 24. k. 69.1. - kiemelés tőlem -N. A.) Vagyis - elméletileg - az árucsere mint forma ugyanúgy kapcsolható a tőkés, mint a szocialista (munka szerinti) elosztási elvhez. Éppen a piaci árforma fedi el a lényegi különbséget. A munkaerő árujellege a tőkés termelési mód specifikus attribútuma, olyan áruról van ugyanis szó, amelynek használati értéke a fentebb már említett értéktöbblet. A szocializmusban a munka szerinti elosztás árjellege kelthet olyan látszatot, hogy a munkaerő áru. De vajon mi ennek az „árunak" a használati értéke? A feltételezett vásárló a társadalom, melynek a feltételezett eladó is tagja. Tehát az „áru" használati értéke társadalmi szükségletet elégít ki. Az „eladó" az általa megtermelt új érték egy részét megkapja bér formájában, amivel saját személyes szükségleteit elégíti ki. A maradékot is ő kapja meg társadalmi szükségleteinek kielégítésére. Pontosan arról van tehát szó az árulátszat mögött, amiről Marx írt. Magát a látszatot viszont az „elismervény" ár- (bér-) formában való megjelenése okozza. Nem arról van tehát szó, hogy „egyenlő munkáért egyenlő bért", hanem arról, hogy „aki nem dolgozik, az ne is egyék". A Kritika mondanivalóját azonosítani az „egyenlő munkáért egyenlő bért" elvvel ugyanolyan lapos dolog lenne, mint a Tőkéből azt kiolvasni, hogy „egyenlő munkaerőért egyenlő bért" avagy még inkább „egyenlő értékért egyenlő árat". Marx ilyesmiket sohasem állított. Mindig is hangsúlyozta, hogy az általa feltárt tendenciák éppen e tendenciáktól való eltéréseken keresztül valósulnak meg. Az értéktörvény primitív ellaposítása tehát megint nem a tankönyvek és még kevésbé a marxizmus „trükkje", hanem csakis Bauer Tamásé. Erre a trükkre ugyanis nagy szüksége volt, hogy leírhassa: „Logikailag igyekeztem megmutatni: elosztási viszonyainkat amúgy is »polgári« elvek szabályozzák, nem kell tehát eleve elzárkózni további polgári formák bevezetésétől." (20. 1.)

Egyet mindenesetre el kell ismerni: ez a logika vaskövetkezetességű és rendkívül céltudatos, és ez ezen mit sem változtat az a – remélem, eléggé bizonyított – tény, hogy alapjában hamis.

IV

Bauer, áttérve a Külgazdasági kiindulópontok című fejezetre, folytatja logikája kibontakoztatását. Itt sincs meg „trükkök" nélkül. Mindjárt a következővel kezdi: „A cím kicsit megtévesztő: nem általában a világgazdasághoz való viszonyról lesz szó, hanem csupán az európai KGST-országcsoport helyzetéről, hogy az elmondottak indoklásul szolgáljanak a KGST-országokhoz fűződő kapcsolatok szerepére, megítélésére vonatkozó álláspont kialakításához." (20. 1.)

Olyan ez, mint amikor Rodolfo, a bűvész felhívja a figyelmünket mutatványa közben: csak a kezemet figyeljék, mert csalok! És tényleg csal, de éppen az őszinte beismerés zavar a trükk felismerésében. Itt is: „a cím kicsit megtévesztő" - és tényleg az! Miközben ugyanis Bauer harminc-valahány év minden eredményét eltagadva a lehető legpesszimistább képet festi „a kelet-európai tervgazdaságok általános válságáról", a tőkés világgazdasági rendszerről csak hébe-hóba tesz említést, és akkor is csak, mint vélt vagy valóságos követendő példáról. Egy szavunk sem lehet, hiszen már az elején leszögezte, hogy csak a KGST-vel fogunk foglalkozni. Vagy mégsem?

Oldalakkal később – azt remélve, hogy az olvasó már elfelejtette a fenti figyelmeztetést – a következőt írja: „nyilvánvalónak látszik, hogy a nyolcvanas években megfontoltabban kell alakítani azokat a kapcsolatokat, amelyek a magyar gazdaságot a világgazdaságnak ehhez a válsággal küszködő régiójához fűzik" (24. 1. kiemelés tőlem - N. A.).

Tehát mivel a világgazdaság többi régiójáról nem beszéltünk, azért az ottani válságokról sem beszéltünk, vagyis a világgazdaságnak az a válságokkal küszködő régiója, amiről éppen beszéltünk. Sajátos logika.

Van ennek folytatása is! „Miért kell tehát a reform? Egyrészt azért kell, hogy az ország - szűken gazdasági értelemben - kilábaljon a válságból, amelybe a kelet-európai tervgazdaság hagyományos rendszerétől való nem elégséges eltávolodás, a hibás (egyoldalúan KGST-irányú) külgazdasági politika és a belső gazdaságpolitika durva melléfogásai folytán került" (32. 1.). Valóban egyoldalú, magunkat becsapó értékelése lenne helyzetünknek, ha nehézségeinkért csak a tőkés világgazdaság súlyos válságának „begyűrűző" hatásait okolnánk. Bauer egyoldalúsága azonban semmivel sem kevésbé vezet vakvágányra. A reform, amelynek szükségességét a fentiekben látja Bauer, külgazdasági szempontból szerinte a következőkre irányulna:

„A legjobb kiutat az jelentené, ha a KGST-országokkal folytatott kereskedelemben is áttérnénk a konvertibilis elszámolásra." Jól tudja azonban, hogy ez nem megy (egyelőre): „Amíg ez nem valósul meg, felvetődik: a KGST-forgalmat ne csak pénzügyileg szigeteljük el a hazai piactól, hanem általában szervezetileg is" (38-39. 1.). Magyarország számára az integráció létszükséglet. Ha létezik egyáltalán olyan ország, amely meg tudja valósítani a gazdasági autarkiát, az semmi esetre sem hazánk. Ha Bauer szerint az integráció iránya nem lehet a KGST, sőt a KGST-forgalmat el kell szigetelni, akkor csak a másik oldal felé nyithatunk. Bauert nem zavarja, hogy ott is válság van? Látni fogjuk, hogy nem.

V

A reform határainkon belüli lényegét Bauer a vállalati önigazgató tulajdonformában látja. Sajnos, Bauer óvakodik attól, hogy pontosan leírja, mit is ért önigazgatáson. „Az önigazgatás bruttó jövedelemérdekeltséget jelent, vagyis a keresetek igen szoros kapcsolatát a vállalati jövedelemmel." (37. 1.) A „trükkös" tankönyvek pontosan ezt írják a szövetkezetekről is. De ez rendben is van, hiszen a „mezőgazdasági és ipari termelő szövetkezetek önállóságának és belső demokráciájának erősítése esetén a szövetkezetek az önigazgatás példájaként is felléphetnek" (ugyanott). Bauer azonban nem gondolta ezt ennyire egyszerűen. A marxizmus-leninizmusban nem elég Marxot megkérdőjelezni. Valamit a lenini elméletből is „trükknek" kell nyilvánítani. A lenini szövetkezeti terv erre éppen alkalmasnak látszik. „Az önigazgatási megoldással szemben sok ellenvetés hangzik el. Ezek egyik csoportja ideologikus (azaz »trükkös« – N. A.) ellenérv: azok, akik az állami tulajdont tekintik magasabb rendű formának, az önigazgatást például anarchista elhajlásnak minősítik" (uo.). Itt emlékeztetni kell arra, hogy Bauer több alkalommal (például a 36. 1. utolsó bekezdésében) szembeállítja a társadalmat és az államot.

A népi államot tehát fikciónak tartja, az önigazgatást nem. Ezt az ellentmondást fel kell oldania. Tehát javaslatának lényege: az önigazgatást nem szabad felülről bevezetni, a vállalatok önkéntes alapon döntenek az önigazgatás bevezetéséről, mintegy az állam ellenében is, az állami beavatkozás teljes kiiktatásával. A továbbiakban ezt a logikát követjük nyomon. Bauer a trükkök leleplezése után most misztifikációk ellen lép fel: „Ha szakítunk az állami tulajdon misztifikálásával, akkor ez az érv (a fenti, anarchiával kapcsolatos - N. A.) értelmét veszti. Olyan közegben, ahol az állami és szövetkezeti tulajdonforma hivatalosan is egyenrangúnak van minősítve, ez az ellenvetés talaját vesztette." (ugyanott) Bővebb indoklás itt nincs. Van viszont egy másik mítosz, amellyel szintén le kell számolni. A 34. oldalon Bauer logikája érdekes fordulatot vesz: „Ha helytálló az, amit a cikk elején »politikai gazdaságtani kiindulópontként" elmondtam, akkor az állami és szövetkezeti tulajdonformát nincs okunk »szocialista szektorként« megkülönböztetni a tulajdon egyéb formáitól." Eltekintve attól, hogy a premissza itt is hamis, érdekes következtetést vezethetünk le:

a) a szövetkezet egyenrangú az állami tulajdonnal (37. L);

b) a „szocialista tulajdon" egyenrangú minden más tulajdonformával (34. 1.);

ergo-

c) minden tulajdonforma egyenrangú?!

Ezt a következtetést persze Bauer nem vállalja, de ezt is „trükkösen" teszi:
„Kizárhatjuk megfontolásainkból azt a lehetőséget, hogy közép- és nagyvállalatnál belföldi magántőkés gyakorolja a tulajdonosi funkciót. Azt gondolom, hogy a nagytőke felszámolása harminc év után már olyan irreverzibilis folyamat, amelyen csak a külső kolonizáció változtathatna."

Akárhogyan olvassuk is a tanulmányt, ez utóbbi lehetőséget Bauer nem feltétlenül zárja ki megfontolásaiból. Következhet ez a lehetőség abból, hogy „nem kell eleve elzárkózni további polgári formák bevezetésétől", messzemenően célszerűségi alapon, pragmatikusan, „megszabadulva minden előítélettől". Következhet abból, ha „a KGST-forgalmat nemcsak pénzügyileg, de általában szervezetileg is elszigeteljük a hazai piactól" és így tovább. Persze az sem zárható ki teljesen, hogy ide vezetne, ha a Bauer javasolta önigazgatási koncepció mégis anarchiába fulladna. De ne bonyolódjunk „ideologikus" vitába. Térjünk vissza az önigazgatás, illetve a szövetkezeti és állami tulajdon problémájához. Szögezzük le mindenekelőtt: a szövetkezeti és állami tulajdon nem lesz egyenrangú attól, ha „hivatalosan is" annak „van minősítve".

A két tulajdonforma genezise miatt nem egyenrangú. Az államosítás akkor több puszta jogi aktusnál, ha az adott vállalatnál a munka eleve magasan társadalmasított. Köztudomású, hogy a mezőgazdaságban kezdetben éppen nem ez volt a helyzet. Ott a termelőerők fejlettsége nem zárta ki a kisárutermelés lehetőségét. Pontosan ez a tény ad óriási jelentőséget a lenini szövetkezeti terven belül az önkéntesség elvének, így a termelők előtt valóságos alternatíva állt: kisárutermelés vagy szövetkezet. A szövetkezet csak úgy válhat valódi társadalmi tulajdonná, ha a termelők saját érdekeiktől vezérelve fogadják el a szövetkezetet. A gépi nagyipar munkásai előtt ilyen alternatíva nincs, ezért az ipari nagyvállalat társadalmi tulajdonba vétele nem megfontolás és önkéntes döntés tárgya.

Bauer minderről nem akar tudomást szerezni, ezért az állami és szövetkezeti tulajdon egyenrangúságának „trükkjével" jut el a következtetéshez, miszerint „jogszabályilag csak a lehetőségét indokolt megteremteni annak, hogy a vállalati kollektívák (kisebb és nagyobb vállalatoknál egyaránt) a pozitívumok és negatívumok mérlegelésével saját belátásuk szerint esetleg az önigazgatás mellett döntsenek." (37.1.) A mérlegelésnek semmi objektív, szükségszerű alapja nincs, így az valóságos alternatíva hiányában csupán áldemokrácia. Valóságos alapja Bauer javaslatának a szocialista állam népi, munkás jellegének kétségbevonásában, a társadalom és az állam metafizikus szembeállításában van.

VI

Áttekintettük Bauer Tamás tanulmányának leglényegesebb, logikailag szervesen összefüggő „trükkjeit". Megmutattuk, hogy céljai érdekében gátlástalanul meghamisította a marxizmus-leninizmus fontos tételeit. Visszaélve az arisztotelészi formális logika törvényével, hamis premisszákból hamis konklúziókat implikálva logikailag tetszetősen fejtette ki „mechanizmuskoncepcióját". E koncepció lényege, hogy – semmisnek tekintve eddigi eredményeinket – a második reformot az első teljes megtagadására kívánja építeni, így lényegében a „semmire" építve csak semmi lehet az eredmény. Ennek megfelelőek a mechanizmus egyes elemeire tett javaslatai is. Kifelé a Bauer-féle mechanizmus gazdasági és politikai szövetségeseinkkel szemben nacionalista, a tőkés világgazdasággal szemben kozmopolita. Belgazdasági javaslatainak középpontjában az „önkéntes önigazgatás" eszméje áll, amely tagadja a szocialista állam népi jellegét, a munkásosztály, a párt és a szocialista állam egységét.

Van Bauer Tamás tanulmányának egy igen fontos vonása, ami miatt feltétlenül foglalkoznunk kellett vele. Arról van szó, amiről Rényi Péter írt a Népszabadság 1982. december 11-i számában Nem babra megy a játék című cikkében. A belső ellenzékiek pózáról, arról, „hogy ők úgy általában a »hatalom« ellen vannak, hogy az ő oldalukon nincs, csak eszme, meggyőződés, erkölcs, ellentétben a mi társadalmunk embereivel, a kormánypártiakkal, akik a hatalom és az erőszak mindenféle eszközeivel is rendelkeznek".
Bauer Tamás, aki az elemzett cikkben kétségkívül a belső ellenzékhez közeli álláspontot foglalt el, felöltötte a bátor szókimondás álarcát, ami mögött azonban nincs más, csak tudományos gyávaság és inkorrektség. Gátlástalanul meghamisítja a marxizmust, de úgy tesz, mintha csak a tankönyvek „trükkjeit" támadná. Lényegében azt javasolja, hogy ne zárkózzunk el a polgári formák bevezetésétől, pedig tudja, hogy ez - következetesen - csak az ország külső kolonizációja útján képzelhető el. E veszélyes végkövetkeztetést fel is veti, de elegánsan hagyja a „levegőben lógni". Alig rejtett véleménye, hogy legjobb lenne, ha Magyarország kilépne a KGST-ből, amit nyíltan leírni mindenesetre óvakodik. Megelégszik a ködös utalással: „a KGST-forgalmat nemcsak pénzügyileg, de szervezetileg is el kell szigetelni a hazai piactól..."

Bauer Tamás írása azért különösen veszélyes, mert – lévén a szerzője igen jól képzett, a tárgyat kiválóan ismerő közgazdász – a konkrét gazdasági problémákat érintő felvetései nagyon aktuálisak, egyes megállapításai kifejezetten figyelemre méltóak, ám mindez Bauer tálalásában csak a hamis, antimarxista koncepció elfogadtatására szolgál.

N. A.

Az értelmezés „trükkjei"

Kedves N. A.!

Talán meglepődik, hogy a magyar sajtóban kialakult gyakorlattól némiképp eltérően az inkriminált dolgozat szerkesztője válaszol az Ön bírálatára. Eljárásomnak részint az az oka, hogy lapunknak – jellegénél fogva – nem feladata, hogy mélyreható szaktudományos vitákat folytasson, részint pedig az, hogy nem kívántam a szerzőt ama nézeteinek újbóli megfogalmazására biztatni, melyeknek politikai aktualitásáról magam sem lehetek meggyőződve. Mindenesetre megkönnyíti helyzetemet, hogy az Ön írása nem is elsősorban tudományos, hanem vitamódszertani, ideológiai és közélet-etikai problémákat vet fel, és mentségemre szolgál az az örvendetes tény is, hogy a szaksajtó (1. Közgazdasági Szemle, 1983/5) magára vállalta Bauer koncepciójának szakszerű vitatását. Ezért abban a reményben, hogy mondandójának tudományos elemeit módja lesz a szakmai nyilvánosság előtt a mostaninál részletesebben és meggyőzőbben is kifejteni, az Ön módszerét követve én sem kívánok a „mechanizmusvitához" kapcsolódni, csupán arra törekszem, hogy bírálatának mint „önálló produktumnak" belső ellentmondásosságára, s ezen keresztül egy önmagát dinamikusnak érzékelő és feltüntető szellemi magatartás harcképtelenségére mutassak rá.

Mindenekelőtt a szövegazonosítás nehézségeiről szeretnék szólni. Azokat az állításokat és gondolatokat, amelyeket Ön Bauernak tulajdonít, nem találom a szerző dolgozatában.
/. Ön azt írja, hogy „Bauer saját koncepcióját a »második reformrók az első abszolút tagadására építette …" Mit mond ezzel szemben Bauer? íme: „Miért kell a változtatásnak reformnak, az 1968-as után újabb reformnak, az előzőt nem megkérdőjelező vagy tagadó, de nem is csak folytató, hanem meg is haladó második reformnak lennie?" (...) „Nem kell megtagad-ni 1968-at, sőt 1979-et sem, de meg kell mondani, hogy ami történt, az kevés is volt, sokban hibás is volt, és a jövőben alapvetően mást kell, és mást is kíván a kormányzat csinálni." Az új mechanizmus vívmányai alcímet viselő fejezetben pedig ezt olvashatjuk: „A magyar mechanizmust elemző tanulmányokat és a belőlük levont következtetéseket is a változások nem kielégítő volta miatti jogos elégedetlenség jellemzi. A viszonyítási alap ilyenkor a szabályozott piaci mechanizmus 1968 előtt felvázolt célmodellje, melyből valóban kevés valósult meg. Ha azonban a tervutasításos rendszer működését tekintjük viszonyítási alapnak, akkor észre kell vennünk, hogy 1968 korszakos változást jelentett Magyarországon."

2. Ön szerint Bauernak „Alig rejtett véleménye, hogy legjobb lenne, ha Magyarország kilépne a KGST-ből ..." Ezt a benyomását a tanulmány alábbi mondataival véli igazolhatónak: „A legjobb kiutat az jelentené, ha a KGST-országokkal folytatott kereskedelemben is áttérnénk a konvertibilis elszámolásra. (...) Amíg ez nem valósul meg, felvetődik: a KGST-forgalmat ne csak pénzügyileg szigeteljük el a hazai piactól, hanem általában szervezetileg is." Tudom, Bauernek ezek a javaslatai sok olvasót zavarba ejtettek: Mit akar vajon ez az ember?! Szigeteljük el magunkat a KGST-től? Ez nemcsak ostobaság, de felelőtlenség is! Olyan fokú felelőtlenség, hogy aki csak valamennyire is szem előtt tartja nemzeti-gazdasági érdekeinket, ez után a mondat után nem is veheti komolyan a szerzőt. Vagy nem is olvassa tovább a cikket, vagy csak azért olvassa, hogy megerősítse benyomását: felelőtlen, hangulatkeltő írást tart a kezében. - Bevallom, mindaddig nem értettem ezt a fajta olvasáspszichológiát, amíg az Ön kommentárja fel nem tárta előttem annak különös törvényszerűségeit. Bauer a „KGST-forgalom" elszigeteléséről beszél, s Ön ebből a KGST elszigetelésének szándékát olvassa ki. Erre a félreértésre elvileg a szerző is okot adhatott volna, hiszen elképzelhető olyan szövegösszefüggés, amelyben a két fogalom (ti.: „KGST-forgalom, ill. KGST) egymás szinonimájaként szerepel. Úgy hiszem, elég egyetlen mondatot idéznem annak igazolásául, hogy Bauer nem csúsztatja egymásba ezt a két fogalmat. így indítja a „forgalom elszigetelésének" ötletét vázoló gondolatmenetét: „A kontingens-kereskedelmet saját-számlás rendszerben speciális külkereskedelmi szervek bonyolíthatnák le, amelyek transzferábilis rubelben, KGST-áron kereskednek a külföldi partnerrel, és belföldi piaci áron a hazai gyártóval, illetve felhasználóval." Ha nem a KGST-n belüli kereskedelem mechanizmusának egyszerűsítéséről lenne szó ebben a koncepcióban, indokoltnak érezném az Ön felelősségtudatra intő figyelmeztetését, mely szerint Magyarország számára az integráció létszükséglet. S azt is megérteném, miért oktatja ki Bauert ekképpen: „Ha létezik egyáltalán olyan ország, amely meg tudja valósítani a gazdasági autarkiát, az semmi esetre sem hazánk. Ha Bauer szerint az integráció iránya nem lehet a KGST, sőt a KGST-forgalmat el kell szigetelni, akkor csak a másik oldal felé nyithatunk. Bauert nem zavarja, hogy ott is válság van? Látni fogjuk, hogy nem." Ismétlem, indokoltnak tartanám ezt a hangvételt, ha Bauer akár csak célzott volna is a gazdasági autarkia lehetőségére, vagy sandán azt sugallná, hogy „csak a másik oldal felé nyithatunk". Ilyesmiről azonban egyetlen szó sincs Bauer dolgozatában. Az Ön által neki tulajdonított gondolat helyett az idézett mondatok után egy, a KGST-kapcsolatok hatékonyabbá tételét szorgalmazó javaslatot fejt ki (39. 1.), máshol pedig maga is vitatkozik a KGST pozitív szerepét tagadó nézetekkel. „Van olyan vélemény is - mondja Bauer -, hogy a külső - külpolitikai, illetve közgazdasági (KGST-) - korlátok gátolták a továbblépést. Ez ismét csak igaz is meg nem is: a KGST szerepe gazdaságunkban másfél évtizedes távlatban már nemcsak adottság, de eredménye is az adott időszak külgazdasági politikájának." (27. 1.) „Olyan szituációra kell törekedni - fejtegeti a szerző a vállalati önállóság lehetséges formáit vázoló elképzelésében -, amikor a honvédelmi kötelezettségektől és a KGST államközi megállapodások konzekvenciáitól eltekintve a kompetitív szférában minden vállalat, vállalkozó azt termel stb., amit önérdekéből célszerűnek lát."

3. Bauer „gátlástalanul meghamisítja a marxizmust" – írja Ön. Lássuk Bauert! Ő kétféle összefüggésben érinti a marxi gazdaságtan problémakörét. „Trükkel" vádolja azokat a tananyagokat, amelyek „feltételezik, hogy a döntően állami tulajdonra épülő kelet-európai tervgazdaság centralizmusa, a piaci szabályozást kiküszöbölő vagy erősen korlátozó volta azt a közvetlen szükségletre termelést képviseli, amely a magántulajdonra épülő árutermelés marxi gondolati tagadásából bontakozott ki, tehát hogy a keleteurópai rendszerek centralista, a piaci szabályozást állami tervezési kapcsolatokkal felváltó elemei egyúttal a rendszer szocialista, tervszerűségi elemei is." (17. 1.) A tanulmánynak egy másik helyén pedig ez olvasható: „Ha a tervgazdaság valóban szükségletre termelés lenne, ami a szükségletek közvetlen számba-vehetőségét, a gazdasági fejlődés tökéletes előreláthatóságát tételezné fel, akkor nem volna szükség a visz-szacsatolás szabályozására, s a piaci kategóriák kiküszöbölésével az említett veszteségek is megszűnnének." (18. 1.) Itt hivatkozik Bauer – egyetértőleg – a szakirodalomnak arra a megállapítására, hogy „Marxnak és Engelsnek ez a. feltevése (az idézett mondat első tagmondatáról van szó!) a technikai és gazdasági fejlődés téves felfogására (bizonyos tendenciák hibás extrapolációjára) épült". (18. 1.) Nem kell sem közgazdásznak, sem filozófusnak lennünk ahhoz, hogy észrevegyük: Bauer egyik esetben sem a marxizmusról, hanem egyszer a „magántulajdonra épülő árutermelés marxi gondolati tagadásáról", majd Marxnak és Engelsnek egy gazdaságtani feltevéséről beszél, s míg ez utóbbit illetően - a fellebbezhetetlenségre soha igényt nem tartó marxizmus eszmei intencióival összhangban - valóban kritikai észrevételt tesz, az első helyen idézett szövegrészben éppen nem a marxi elméletet, hanem az attól eltérő gyakorlat ideológiai kozmetikázását bírálja. Lehet, hogy téved. Ám akkor sem a marxizmus interpretálásában, hiszen arról, mint „filozófiai, közgazdasági és társadalmi-politikai nézetek átfogó és harmonikusan összefüggő rendszeréről" szót sem ejt. Mi lehet hát az oka annak a szembetűnő logikai következetlenségnek, hogy Ön a „marxizmus meghamisításával" vádolja Bauer Tamást?! Tételezzük fel, hogy ez a következetlenség Bauer szövegének félreértésével magyarázható. Arra azonban semmiféle mentséget nem találok, hogy kritikai koncepciójának igazolása s a szerző hitelének lejáratása végett éppen Ön alkalmazza a szöveghamisítás eszközét. „Ezért kellett tehát a hamisítás, hogy utána a marxizmust egyszerűen előítéletnek nevezhesse, amelytől meg kell szabadulni" - írja Ön. Bauer sehol nem nevezi sem a marxizmust, sem az általa korábban bírált marxi gazdaságtani feltevést előítéletnek. Az a mondata, amelynek szókapcsolataiba Ön önkényesen belevetítette a marxizmus kifejezést, kiindulópontja lehetett volna egy érdemi és termékeny vitának, s úgy hiszem, csak önmagát okolhatja, hogy ez végül is elszalasztott lehetőség maradt. íme, Bauer szavai: „a mi közgondolkodásunkban a tervezéshez, az államapparátus és a vállalatok utasítás jellegű kapcsolatához eleve pozitív képzettársítás fűződik. E pozitív képzettársítás indokoltságát vitattam az előzőekben. Elterjedtsége és hatása azonban tény, amellyel számolni kell. E két mozzanat miatt kell Kelet-Európában még éberebbnek lenni az államapparátusi beavatkozás kereteinek meghatározásában. Ennek figyelembevételével azonban mondhatjuk: az állami gazdaságszabályozás és nem piaci kapcsolatok, illetve a piaci önszabályozás és vállalati önállóság »arányait« messzemenően célszerűségi alapon, pragmatikusan kell meghatározni, megszabadulva minden előítélettől." Nos, értem én: abban látja Ön „a marxizmustól való megszabadulás" szándékát, hogy Bauer „messzemenően célszerűségi alapon, pragmatikusan" kívánja kialakítani „a piaci önszabályozás és a vállalati önállóság arányait". Önt, mint marxistát, nyilvánvalóan a „pragmatizmus"-nak ez a szemérmetlen propagandája ingerli. Pedig – s ez gyakorlati érzékét dicséri – Ön sem idegenkedik a pragmatikus gazdaságirányítástól! „Az, hogy a szocialista termelés milyen hatékonysággal valósítja meg ezt a célt (ti. a közvetlen szükségletek kielégítését) természetesen függ az eszközök (pl. a terv és a piac dialektikus kombinációja) helyes megválasztásától" – írja Bauerral vitatkozva. Ön is tisztában van tehát azzal, hogy létezik az alapvetően eszmeileg meghatározott célhoz vezető útnak egy olyan szakasza, amelyen nemcsak a céltudat határozottsága, hanem a terepviszonyokhoz való alkalmazkodás képessége, az eszközök használhatóságának mérlegelése, vagyis a praxis öntörvényűségének felismerése is fontos szerepet játszik. Nem azt akarom ezzel mondani, hogy Bauer és az Ön gondolkodásmódja között csupán felületi, szóhasználatbeli eltérések vannak. Ellenkezőleg! Ebben a szövegszembesítésben, a „messzemenő célszerűség" és a „dialektikus kombináció" fogalmainak tartalmi különbségében ragadható meg a legjobban kétfajta gondolkodásmód, kétfajta tudósmorál és szellemi magatartás legmélyebb és kibékíthetetlen ellentéte. Nem kevesebbről van itt szó, mint elmélet és gyakorlat összefüggésének értelmezéséről, a teória „praktizálásának" ideológiai problémájáról. Különös paradoxon tanúi lehetünk: Bauer az elmélet gyakorlati alkalmazásának problematikusságából kiindulva úgy teremt új összefüggést a két dimenzió között, hogy ideológiai szférába emeli e kapcsolatrendszernek azt az elemét (célszerűség, pragmatizmus), amelynek eladdig csak a praxis elvtelen közegében volt létjogosultsága és ellenőrizhetetlen hatalma. Érthető, ha Ön, a tiszta teória híve, felszisszen e fegyelmezetlenség láttán. Talán nem is gondol arra, hogy amikor elmélet és gyakorlat kényes kapcsolatrendszerét „az eszközök helyes megválasztásával", tehát a kapcsolatközvetítők ítélőképességének ideális működése által véli szabályozhatónak, lényegesen szubjektivistább és elvtelenebbül prakticista-pragmatikus álláspontot képvisel, mint a pragmatizmus elvét integrálni törekvő vitapartnere.

Ne ütközzék meg, amiért a tiszta teória hívének neveztem! Hiszen nemcsak e kiragadott példa, de egész vitamódszere ezt az észrevételemet igazolja. Talán akkor a legszembetűnőbben, amikor Bauernek az elosztással kapcsolatos nézeteivel polemizál. Önt idézem: „A szocializmusban a munka szerinti elosztás árjellege kelthet olyan látszatot, hogy a munkaerő áru. De vajon mi ennek az »árunak« a használati értéke? A feltételezett vásárló a társadalom, melynek a feltételezett eladó is tagja. Tehát az »áru« használati értéke társadalmi szükségletet elégít ki. A maradékot is ő kapja meg társadalmi szükségleteinek kielégítésére. Pontosan arról van tehát szó az árulátszat mögött, amiről Marx írt." Furcsa logika! Ön az esendő gyakorlat és a hibátlan elmélet ellentmondását, mint látszat és valóság ellentétét jellemzi. Hiába sorolnék tehát az Ön „valóság"-képét cáfoló tényeket (akár a könnyűipari dolgozók, akár a pedagógusok, akár a műszaki és humán értelmiségiek – Ön által pontosan ismert! – egzisztenciális-szociális problémáival példálózva, olyan tényekre hivatkozva tehát, amelyek esetében nyilvánvaló, hogy sem a bér nincs arányban a személyes igényekkel, sem a nem bérformájú juttatások nem fedezik az egyén társadalmi szükségleteit), Ön fölényesen bólogatna, s minthogy feltehetően nem is óhajtaná tagadni ezeket az empirikus tapasztalatokat, arról igyekezne meggyőzni, hogy azok a tények, amelyekre hivatkozom, „vannak" ugyan, de nem „léteznek", mert nem a valóságos lét, pusztán a valóság felületi, látszati tényei. A valóság lényege ezzel szemben - mondaná Ön, de hisz mondja is az idézett sorokban! („Pontosan arról van tehát szó az árulátszat mögött, amiről Marx írt.") - maga a teória. Ez a felfogása tükröződik abban is, hogy Bauer teóriáit „különösen veszélyes"-nek tartja. Felvetődik bennem a kérdés: vajon azért tartja-e veszélyesnek, mert félreértette és félremagyarázta azokat, vagy azért értette félre, hogy veszélyesnek minősíthesse? Ha az első feltevésem lenne helytálló, tökéletesen érteném cikkének egész dramaturgiáját. Érteném, hogy önnön kihagyásos olvasás-technikájától felingerlődve miért vált műfajt menet közben, s bírálatának utolsó bekezdéseiben miért változtatja a szakkritikaként indult gondolatmenetet a szerzőt szakmailag, morálisan és politikailag is denunciáló feljelentéssé. Hisz ha valóban arról lenne szó, hogy Bauer „bátor szókimondása" mögött nem lenne más, „csak tudományos gyávaság és inkorrektség", ha cikkében csakugyan „semmisnek tekintené eddigi eredményeinket", s „a második reformot az első teljes megtagadására" építené, ha igaz lenne, hogy „tagadja szocialista állam népi jellegét", ha azt sugalmazná, hogy „lépjünk ki a KGST-ből" - akkor ezt a nyíltan ellenséges teóriát valóban nem vitatni, csak leleplezni és elutasítani lehetne. Van azonban egy elszólás az Ön cikke végén, amely arra figyelmeztet, hogy indulatát nem a Bauer-tanulmány félreértése magyarázza. Utolsó mondatának első felében elismeri, hogy szerzőnknek „a konkrét gazdasági problémákat érintő felvetései nagyon aktuálisak, egyes megállapításai kifejezetten figyelemre méltóak..." - ezeknek a pozitív mozzanatoknak azonban egyetlen sort sem szentelt. Nem gondolom, hogy ha ezekkel is foglalkozott volna, sokkal közelebb éreznénk egymáshoz a bírált szerző és az Ön nézeteit. Nem, itt valóban nehezen egyeztethető álláspontokról van szó. Csakhogy Ön nem a tényleges álláspontok közötti távolságot mérte be. A Bauerét eltorzította, meghamisította, a sajátját pedig nem fejtette ki. Ez az a módszer, ez az a magatartás, amit a bevezetőben harcképtelennek neveztem. Ön éppen azért növelte áthidalhatatlanná a kettőjük közötti nézőponttávolságot, hogy elhitesse olvasóival: Bauerral nem is kell érdemben vitatkozni. Vitatkozni: szellemi eszközökkel, tudományos módszerekkel harcolni csak azokkal kell és érdemes, akik

- noha sok mindenben különvéleményt hangoztatnak

- belül vannak egy eszmei-politikai konszenzus keretein. Bauer viszont – mondja Ön – lám csak, kívül van, tehát ellenség.

Ön Bauer írását, én viszont az Ön módszerét, illetve e módszer harcképtelenségét tartom veszélyesnek. Nem mintha attól félnék, hogy bírálatának rossz szelleme – az eszmei határozottságnak látszó türelmetlenség és felületesség – ismét anyagi erővé válhat, hiszen ennek a szellemnek a történeti útja éppen ellenkező irányban halad: korunkban kezd kipárologni anyagi formáiból. Nem hat már tovább a matériában, ám szellemként, kísértetként mégis képes arra, hogy riogassa a még tapasztalatlan, fejlődésben levő lelkeket. A riadt lélek pedig, mert nem ura önmagának, kiszámíthatatlanná, veszélyessé válhat.

Üdvözlettel:

Kulin Ferenc

1983. szeptember 1.