A szocialista forradalom tündöklésének és bukásának modellje: Kuba

Rossz hírek érkeznek Kubából. S bár a hírforrások rosszindulata iránt a legkisebb kétségünk sem lehet, ezúttal valószínűleg a tényeket illetően igazat mondanak: Kuba a gazdasági katasztrófa szélén áll, nyersanyag- és energiahiány miatt állnak az üzemei, hajtóanyag híján megbénulóban van a közlekedés, a lakosság éhezik, éhínségre jellemző tömeges megbetegedések ütik fel fejüket. A Nagy Szomszéd, tudva, hogy a Nagy Testvér már nem akar és nem is tud segíteni, még szorosabbra srófolja a blokád csavarjait, s úgy tűnik, az idő most neki dolgozik. Csodák aligha vannak, ezért a rendszerváltás aligha elkerülhető. Mint Közép-Kelet Európában, úgy valószínűleg Kubában is egyre nagyobb lesz azoknak a tömege, akik nem gondolják végig, mi lesz a rendszerváltás után, csak azt kívánják, hogy annak vége szakadjon, ami most van, mert - úgy hiszik - annál rosszabb már nem lehet.

Ám Kuba azért mégiscsak más. Kubában a forradalom népi jellegét csak a legnagyobb rosszindulattal lehet eltagadni. Nehéz kijátszani a függetlenség kártyáját is, hiszen a kubai forradalom előbb volt szabadságharc, s csak azután lett forradalom. A kubai forradalom vezére sem egy külső hatalom által Kubára kényszeríttet báb, hanem karizmatikus, legendás népvezér.

Kuba forradalmában, mint cseppben a tenger, úgy tükröződik az egész huszadik század szocialista forradalma, annak erényeivel és hibáival együtt.

Kezdjük némi történelmi visszatekintéssel. Kuba földjére lépett először Kolumbusz, s ezzel kezdetét vette egy több évszázados spanyol gyarmati uralom, amely az őslakosság megtizedelésével, afrikai rabszolgák tömeges behurcolásával alakította ki a kubai nép mai etnikai arculatát. A spanyolokat a véres amerikai-spanyol háborúban a Nagy Szomszéd elkergette, de Kuba népe számára ez nem az áhított szabadságot hozta el, hanem a régi gazdát egy újra, ha lehet a réginél is kegyetlenebbre cserélte fel. Az USA megőrizte Kuba elmaradott, egyoldalú gazdaságát, amely a cukornád, a dohány és a banán termesztésében és primitív feldolgozásában merült ki. A változatosság kedvéért Havannát és még egy-két tengerparti várost az Egyesült Államok kedvelt nyaralóhelyévé, játékkaszinójává és bordélyházává varázsolták, ultramodern csodákat építve a nyomor tengerének közepébe.

A nyomor, s az amerikaiakat kiszolgáló Batista-rezsim terrorja egyre elviselhetetlenebbé vált Kuba népe számára. Ekkor romantikus forradalmárok, fiatal forrófejű értelmiségiek egy maroknyi csoportja kétségbeesett akcióra szánta el magát. Megostromolták a rendszer egyik jelképét, a Moncada erődöt. Az akció, a nép támogatása nélkül, természetesen kudarcba fulladt. A támadás végrehajtói részben Mexikóba menekültek, részben Batista börtöneibe kerültek. Néhány évvel később egy Granma nevű halászbárkán megérkeztek a Mexikóba menekült vezetők, Fidel, Che és társaik, s bevetették magukat a Sierra Maestra hegyei közé. S a nép elkezdett csatlakozni hozzájuk. Minél kegyetlenebb lett a terror, minél magabiztosabbak voltak az amerikaiak, annál többen vágtak neki a Sierra Maestrának. Azután immár egy valódi népi felkelés zúdult le a hegyekből, s elkergette a diktátort, kitessékelte amerikai urait is Kubából.

A forradalom győzött.

Az Egyesült Államok számára adott volt a lehetőség, hogy megőrizve méltóságát tudomásul vegye a kubai nép akaratát (mint ahogy azt néhány éve, kényszeredetten megtette a Fülöp szigetek diktátorának, Marcosnak a bukásakor), de nem ez történt.

Megkezdődött Floridában a forradalom elmenekült ellenségeinek koncentrációja, egy ellenforradalmi támadás előkészítése. Majd következett a kaland a Disznó-öbölben, amit hiába próbáltak hazafias ellenforradalmi partraszállásként feltüntetni, az amerikai intervenciót nem lehetett eltusolni. Kuba az amerikai-szovjet szembenállás egyik fő objektumává vált. A lelepleződött USA megint nem a helyzet normalizálása felé, hanem ellenkezőleg, a konfrontáció erősítése irányába tett lépéseket. Létrejött a Kuba-ellenes blokád.

Ahogyan a kubai forradalom a szocialista forradalom tipikus modellje, abban az értelemben, hogy nem a feltételek érettsége, hanem a viszonyok elviselhetetlensége kényszerítette ki, úgy az USA viselkedése Kubával szemben az imperializmus általános ellenforradalmiságának tipikus modellje. A nagytőke állati félelme attól, hogy a példa ragadós lesz, s hogy elvesztheti hatalmának egyre nagyobb hányadát, arra készteti, hogy minden eszközzel elfojtsa a forradalmat, lábbal tiporva a forradalmi útra lépett nép akaratát. A szabadságról hangoztatott hangzatos szólamok a volt gyarmatosítók részéről Kuba esetében ugyancsak falsan csengenek.

A közép-kelet európai fejlemények is jól mutatják, hogy az imperializmus nem hálás az ellenforradalmi terveit végrehajtó országoknak. Mi tehát a (minden bizonnyal időleges) siker magyarázata?

Kuba tragédiába hajló drámája különösen éles választ ad erre a kérdésre. Kuba forradalmát nem lehet a közép-kelet európai szocialista országokhoz hasonlóan moszkvai exportárunak feltüntetni, de a kis Kubát birodalmi törekvésekkel sem lehet megvádolni, mint Szovjet-Oroszországot. Ha tehát Kubában a többi szocialista országokhoz hasonló folyamatok mennek végbe, úgy ennek speciális okai fényt deríthetnek az általános okok természetére is.

Mi történt, mi történik tehát Kubában?

Az ország a permanens amerikai, tehát imperialista katonai fenyegetés árnyékában él. Nem Kuba követett el intervenciót az USA ellen, hanem az USA Kuba ellen. Nem Kubának van az USA szuverenitását sértő katonai támaszpontja az USA területén, hanem az USA-nak Kuba területén. Ezek letagadhatatlan tények. A gyarmati örökség, az elmaradott monokultúrás gazdaság modernizálása az amerikai blokád miatt szinte megoldhatatlan feladatot jelent. A kubai társadalom tehát csak erőfeszítéseinek maximális koncentrálásával képes a nehézségeken úrrá lenni. Ilyen koncentrál erőfeszítésre sehol senki a világon nem volt képes diktatórikus államszervezet és militarizált (katonás fegyelemre épített) gazdaság kiépítése nélkül. Kubában, mint a többi szocialista országban is, mindezt egy hatalmas szociális és kulturális forradalommal egybekötve valósították meg. Óriási sikereket értek el a közegészségügy területén s az analfabétizmus elleni harcban. Közben azonban az általánossá váló kultúra kissé elszürkült, az ellátás - miközben a szélsőséges nyomort felszámolták - eléggé nyomorúságos maradt.

Mivel a lakosság többsége nem képes a permanens forradalmiság állapotában maradni, természetesen nő az elégedetlenkedők száma. A külső fenyegetés, s a belső nehézségek egymással szorosan összefüggő komplexuma szinte kikerülhetetlenné tette, hogy a forradalmi élcsapat bürokratikus állampárttá váljon, a karizmatikus népvezér diktátori vonásokat öltsön magára.

(Jellemző, hogy a kubai forradalmat eredetileg nem a jelentéktelen kubai Kommunista Párt szervezte. Castro, már a hatalom birtokában, a Szovjetunió támogatásának megszerzése érdekében a szó szoros értelmében „maga alá szervezett” egy új pártot, amelynek „kölcsönvette” a Kommunista Párt nevet. Meg merem kockáztatni, hogy a fiatal Castro - akárcsak harcostársai - nem marxista kommunisták voltak, a mai Castro Kommunista Pártja egy nem egészen marxista, nem egészen kommunista állampárt erős sztálinista vonásokkal)

Az elégedetlenséget csirájában akarván elfojtani, az országra erőltetett elszigeteltség szükségéből „erényt” kovácsolva megkísérlik a népet minden külső hatástól elvágni („vasfüggöny“), ami végül is az elégedetlenséget fokozza, a tiltott gyümölcs hamis elképzelése miatt. Az ellenfél persze ezt ügyesen meglovagolja: egyrészt ömleszti a propagandát e hamis kép rögzítése, erősítése végett, másrészt álszent módon ostorozza „az emberi jogok e szörnyű megsértését“. Mi, akik már a „szabad világban” élünk, jól láthatjuk, milyen sebességgel épül ujjá a „vasfüggöny” - most már a másik oldalon.

Az imperializmusnak - az adott esetben az Egyesült Államoknak - természetesen nem áll érdekében (amíg ez a forradalom keretei között történne) a nyomás enyhítésével, a gazdaság kölcsönösen előnyös támogatásával leépíteni ezt az állapotot. Ellenkezőleg a nyomást fokozzák, a blokádot a nyílt kiéheztetés stádiumába viszik át. A KGST felszámolása ebben a kezükre játszik. (Emlékeztetőül: Carter biztonsági tanácsadója, Brezinsky mondotta volt, hogy „olyan fegyverkezést kényszerítünk a Szovjetunióra, hogy az belegebed“.) Ez szinte kikényszeríti vagy a kapitulációt (Kelet-Európa, Szovjetunió), vagy a diktatórikus torzulások felerősödését (Kuba, Koreai NDK).

A jelenlegi kubai szocializmust tehát csak a csoda mentheti meg, csodák pedig ritkán adódnak. 1917-ben Oroszországban, 1958-ban Kubában megpróbálták a lehetetlent, mert nem tehettek mást. A kísérlet, úgy tűnik, nem úgy sikerült, ahogy a népek szerették volna, bár - megjósolom - azok a kísérletek sem fognak sikerülni, amelyek e kísérleteket meg nem történteknek, illetve pozitív eredmények nélküli zsákutcáknak akarják beállítani. A népek nem felejtenek: sem a rosszat, sem a jót nem felejtik el. S a történelem még nem mondta ki az utolsó szót.

Budapest, 1994. augusztus 12-én