Kuba

Akik eddig kevéssé ismerték a kubai forradalom történetét, azoknak sok érdekes adalékkal szolgált Inotai Edit írása (“Moszkvában egészen másról volt szó“). Egyfelől nagyon fontosnak tartom annak a ténynek a tudatosítását, hogy a forradalom állampárti diktatúrába fordulásának legfőbb oka nem a kommunizmus alapvető „genetikai kódja” - hiszen a kubai forradalmat nem a Kubai Kommunista Párt szervezte, Castro - egészen saját külön-bejáratú kommunista pártjának megszervezéséig - nem csak nem volt kommunista, de nem is tartotta magát annak. A kubai diktatúra fő oka - mint az a cikkből kiderül - az amerikai katonai-gazdasági blokád. Ezt a tanulságot nem ártana végiggondolni a sztálini típusú diktatúrák természetének elemzésekor is.

Ugyanakkor az írás néhány tényekkel nem nagyon alátámasztott állítása, gondolatmenete finoman szólva kételyeket ébreszt bennem. E kételyek az írás címében is sugallt gondolati alapvetést is érintik, miszerint Castro forradalmának legnagyobb ellensége a Szovjetunió lett volna.

A magyar '56 és a kubai forradalom kapcsolatát illető megjegyzések logikusnak tűnnek, de azért én már régóta nem tudom a helyére rakni a tényt: a „magyar kérdés” napirendre vételét az ENSZ közgyűlésén Kuba delegátusa ajánlotta. Nem Castro, hanem Batista Kubája!

Nehezen tudom összeegyeztetni történelmi ismereteimmel a cikk következő állítását:

“A kubai forradalom diszkrét támogatása egyébként beleillett az USA akkori külpolitikájába: az ötvenes évek második felében Washington számára egyre terhesebbek a karibi diktátorok, ... „.

Nem tudok egyetlen karibi diktátorról, amely az ötvenes (vagy akár a hatvanas) években elvesztette volna hatalmát, pláne nem az USA hathatós segítségével - az egy Batistát leszámítva, akinél én erősen kétlem az amerikai (kormányzati) segítséget. Ezzel szemben tudok az USA kormánya által alig titkoltan támogatott United Fruit Company (a „zöld szörnyeteg“) „magánhadserege” által 1954-ben megbuktatott demokratikus guatemalai kormányról. A hatvanas években olvastam Graham Green „Komédiások” című könyvét Papa Doc Tahitijéről. Emlékszem néhány dominikai partraszállásra, viszont nem emlékszem arra, hogy ott diktatúra-ellenes felkeléseket támogattak volna az amerikai tengerészgyalogosok. És persze Chiléről se feledkezzünk meg - bár az már a hetvenes évek. A nicaraguai contrák és sandinisták harcában az amerikai kormány - emlékezetem szerint, javítsanak ki, ha tévedek - nem a sandinistákat támogatta. A fent idézett mondatban, s következésképpen a ráépített egész gondolatmenetben tehát valami nem stimmel! Az meg kissé csúsztatás, hogy „Castróéknak kitűnő volt a sajtójuk Amerikában és 1955-1956-ban igen sikeres volt Fidel pénzgyűjtő körútja is.” Az amerikai (jenki) értelmiségiek szalon-baloldalisága jól ismert, ha máshonnan nem, Woody Allen filmjeiből. Így elég jó sajtója volt Ho Shi Minh-nek is, miközben B-52-esek bombázták Hanoit. Az orosz bolsevikok is jelentős anyagi támogatást kaptak néhány különc orosz (és amerikai) nagytőkéstől, de azért nehogy már a bolsevik forradalmat a cári kormány és az Egyesült Államok támogatták volna!

Bár az ötvenes-hatvanas években végeztem általános és középiskolai tanulmányaimat, nem emlékszem a Che Guevarát „radikális kommunistaként” ábrázoló történelemkönyvekre. Emlékezetem szerint sehogyan sem ábrázolták Che Guevarát, mivel a kubai forradalom csupán egy fél bekezdést kapott abban a gondolatmenetben, hogy 1945-ig a szocializmus egy országban győzött csupán, de 1945-től a szocialista tábor folyamatosan kiszélesedett, előbb a kelet-európai, majd a kínai-távolkeleti népi demokráciák létrejöttével, s 1959. január elsejétől már az amerikai kontinensen is megjelent a szocializmus a kubai forradalom győzelmével. Ennyi.

Nem fejtem ki részletesen, hogy Che (akárcsak Castro, vagy éppenséggel Petőfi) lehetett úgy kommunista, hogy közben nem volt marxista. Elég, ha utalok Heinére – Petőfi nagy példaképére – akire ez biztosan állt, hiszen ő maga vallotta magát kommunistának akkor, amikor a marxizmus még éppen, hogy csak a szárnyait bontogatta.

Végül visszatérve az írásom elején említett problémára. Inotai Edit azt írja:

“A szovjetek «nagypolitikát» csináltak ugyanis (amin egy szuperhatalom esetében aligha lehet csodálkozni - N.A.). Nem is állt érdekükben, hogy megszűnjön a blokád, hiszen jól tudták: az elszigeteltség eredményeképpen Kuba előbb-utóbb kénytelen lesz «köldökzsinórját» a Szovjetunióhoz kötni.“

Ezzel a megállapítással semmi vitám nincs, csupán elgondolkodom azon, hogy miért nem tudták ezt ugyanilyen jól az amerikaiak is? Miután nem hiszem, hogy az amerikai magas diplomácia butább lett volna, mint a szovjet, azért arra kell gondolnom, hogy nagyon is jól tudták és éppen hogy úgy gondolkodtak: „hozzátok vágjuk ezt (az általunk előállított) csődtömeget, gebedjetek bele ti!” Mint tudjuk, az erkölcs nem diplomáciai kategória.

Inotai Edit írásában többször is említi, hogy kutatók már korábban (a követségi iratok nyilvánosságra hozatala előtt) utaltak arra: a disznó-öbölbeli amerikai partraszállás és az amerikai katonai-gazdasági blokád voltak a fő okai a kubai forradalom „kommunista” irányváltásának. Bizonyosan nem azokra a kutatókra gondolt, akik a mai hivatalos történelemfelfogás alakítóiként az 1917-es orosz, illetve az 1919-es magyar bolsevik hatalomátvételt politikai kalandorok puccsaként aposztrofálják. A Kerenszkij kontra Lenin, illetve a Károlyi kontra Kun átmeneteknek Kubában ugyanis a Castro kontra Castro átmenet felel meg. S ha ez utóbbi aligha magyarázható Castro politikai kalandorságával (hanem - nota bene - sokkal inkább a disznó-öbölbeli kaland és a blokád elrendelőinek politikai kalandorságával), akkor talán a másik két esetben sem lehet oly sommásan elintézni a kérdést. Ez is a kubai kérdés egyik nagy tanulsága.

Budapest, 2000. április 5-én