A magyar politika egén új csillag tűnt fel egy szabolcsi kistelepülés polgármesterének személyében. Egy férfiéban, aki a hírek szerint első nekifutásra „megoldotta a cigánykérdést”. Aki rendet teremtett a községében. És aki egyébként önkormányzati rendezvényeken Szálasi Ferencet élteti.

„Harc mindhalálig. Azon harc, melynek rítusa által a katartikus erejű megtisztulás és a lelki újjászületés megszentelő útját kell bejárni. Ezt az utat járták a tatárok ellen harcoló bárók IV. Béla királyunk oldalán, önként feláldozva életüket a haza oltárán. Így cselekedett a romhalmazzá lőtt Drégely várának kőomladéka alatt Szondi György, aki inkább mártír lett, de gyáva, renegát, az ellenséggel lepaktáló és egyezkedő hazaáruló soha. Ugyanez a mártírium jutott osztályrészül Zrínyi Miklós szigetvári hősünknek és végvári vitézeinek. De ugyanezt a megalkuvás nélküli ellenállást képviselte Dobó István és várvédő katonái, ennek a képviselője volt Mindszenty bíboros-hercegprímás is, és Szálasi Ferenc mártírhalált halt nemzetvezető”. (Orosz Mihály Zoltán, 2011. február 22.)

A cigányok „megnevelésén” alapuló, úgynevezett „érpataki modellt” tavaly novemberben már az átalakítások startvonalánál álló köztelevízió is sikertörténetként éltette, és választási győzelmét követően Juhász Oszkár is követendő példának nevezte Orosz Mihály Zoltán módszerét. Tegnap kollégáimmal éppen a gyöngyöspatai fejleményeket értékelve próbáltunk mélyebben elmerülni az „érpataki modell” részleteiben. Bár a cél álláspontunk szerint nem szentesíti végletekig az eszközt, és a módszer egyes elemei a hatalmi önkény gyanúját is felvetik, nem kívántunk előzetesen pálcát törni a kizárólag rendészeti szemléletű megközelítés felett. Az oktatást középpontba helyező hódmezővásárhelyi vagy nyíregyházi integrációs modell, illetve a Hejőkeresztúr központtal működő H2O iskolahálózat közelebb áll hozzánk, de a törvények következetes betartatásának ígérete egy átfogóbb koncepcióba illeszkedve álláspontunk szerint szintén nem ördögtől való. Ugyanakkor a napi problémákat, mint arról tegnap is írtam, azonnal kezelni kell, de érdemi megoldást csak a tényleges integrációra törekvő, hosszú távú módszer hozhat.

Kutakodásunk végső konklúziójaként végül arra a megállapításra jutottunk, hogy a politikusi példaképek megválasztásakor mindenképpen érdemes óvatosnak lenni. Nem tudjuk, Juhász mennyire ismeri Orosz Mihály Zoltán polgármesteri munkásságát, de a magunk részéről érdeklődve olvastuk az érpataki önkormányzat honlapján az idei, a település vezetése által szervezett becsületnapi megemlékezésről szóló tudósítást és az arról készült felvételeket. Mint ismeretes, a magyar és német (SS-) alakulatok 1945. február 11-i budai kitörése előtt tisztelgő Becsület Napját 1997 óta rendezik meg Magyarországon olyan, Szálasi Ferenc örökségét magukénak valló nemzetiszocialista csoportok, mint a Magyar Nemzeti Arcvonal, vagy az emlékezetes Vér és Becsület hamvaiból testet öltött Pax Hungarica Mozgalom. Ez persze nem jelenti azt, hogy megemlékezést kizárólag ezek a csoportok tarthatnak, hiszen az ünneplés a Jobbiktól, sőt a mérsékelt jobboldal uszályának szélétől sem áll távol.

Az ünnepségről készült felvételek azonban jól mutatják, hogy Juhász Oszkár eszmei forrásvidékeit nemcsak a Fidesztől, de a Jobbik fősodrától is távolabb kell keresnünk. Az önkormányzat szervezésében (!) lezajlott megemlékezés katonás külsőségeit (a polgármester egyenruhás parádézását is beleértve) még akár mulatságosnak is minősíthetnénk. Orosz beszédének militáns hangneme, a „szélsőliberalizmus” ostorozása és a „lelket megmérgező” és „beszennyező”, „felforgató világerők”, „háttérhatalmak”, „világhódítók” és „nemzetmegsemmisítő stratégiáik” által a nemzet köré vont „fojtogató ostromgyűrű” mint központi trópus némi jóhiszeműséggel a hazaszeretettől feltüzelt költői hevület számlájára írható. A politikus fent idézett, a kitörést tágabb történelmi kontextusba helyező eszmefuttatásai azonban minden hermeneutikai nyitottságunk ellenére is zavarba ejtettek bennünket. A mély átéléssel és láttató erejű intonációval előadott beszéd gyakorlatilag minden mondata külön elemzés tárgyát képezhetné, úgy gondoljuk azonban, hogy beszéd maga minden kommentárnál többet mond: Szálasi Ferenc Zrínyi Miklóssal és Dobó Istvánnal, utóbb pedig 1956 hőseivel egy sorban való emlegetése nyilvánvalóvá teszi, mit is ért az önkormányzat honlapjának tudósítása az alatt, hogy „[k]ritikusan kell fordulnunk az ellenségeink által kitalált és tanított történelem felé”.

Hadd ismételjük meg: ha a büntetés-közmunkát vagy a cigányok nevelő célzatú elbocsátását nem tartjuk is jogállami megoldásnak, a törvények szigorú betartatása (nem kellene ennek mindenhol magától értetődőnek lennie?) mindettől függetlenül célravezető részmegoldás. De Orosz Mihály Zoltánnak, a nemzetvezető kései hívének politikai szentté avatásával talán érdemes még várnunk egy kicsit.

(progresszista.postr.hu)