A Dolgozók és Népek Nemzetközi Egyetértése szervezte XVIII. találkozó a szakszervezeti függetlenség és az ILO konvenciói védelmében az éves munkaügyi tanácskozás alkalmából
Genf– 2011. jún. 4-5.

Nancy Wohlforth, (USA) hozzászólása(személyes címen)

Nancy Wohlforth az AFL-CIO szakszervezeti tömörülés Végrehajtó Bizottságának tagja, alelnöke a kaliforniai Federation of Labornak és együttszervezője a US Labor Against the War szervezetnek.
Szintén tagja a Nemzetközi Egyetértés koordinációjának.

Kedves Elvtársak!

Mielőtt elmondanám hozzászólásomat, szeretném kifejezni teljes szolidaritásomat Sidi Saïd elvtársunkkal, az UGTA (algériai szakszervezeti tömörülés) főtitkárával, aki a konferencia bevezetőjét mondta. Egyetértek, nem fogadhatjuk el a demokratikus jogainkat fenyegető veszélyeket szakszervezeteink belsejében a G20 politikája elleni álláspontunkban. Sajnos, ezek a módszerek nem ritkák szakszervezeti berkekben. Ezért kell sokunknak csoportokat létrehozni San Franciscoban a helyi szövetségben, és türelmesen dolgozni a többiek megnyeréséért.
Egyetértek Sidi Saïd elvtársunkkal, amikor azt mondja, a szakszervezeti vezetőknek végig kell járniuk a teljes ranglétrát. Évekig dolgoztam szakszervezetem helyi szintjén, mielőtt országos gazdasági titkárnak és az AFL-CIO végrehajtó bizottságába választottak.

Ebben az évben az Egyetértés konferenciájának témája a szakszervezeti függetlenség védelme, a független mozgalom szükségessége és az alapvető munkásjogok kiterjesztése – soha nem volt ennyire fontos világszerte és főleg az Egyesült Államokban, ahonnan jövök.

Minden országban azt várják el a dolgozóktól, hogy ők fizessék meg a válság árát, melyért ők nem felelősek, a költségvetési restrikciókon, a béreken, a társadalombiztosításon és a szociális ellátásokon keresztül – és az alapvető munkásjogok, mint a kollektív tárgyalások lebontásával. Az ILO konvencióit a munkáltatók «túlzottan kötelező érvényűnek» tartják, a politikusok pedig limitnek vetik alá vagy kereken elhagyják és más, «engedékenyebb» konvenciókkal helyettesítik.

Mindez az új módinak megfelelően folyik: «az áldozathozatal megosztása» jegyében. A szomorú igazság mondatja velem, hogy csak a dolgozók hoznak áldozatot. Az USA munkáltatóit és bankjait kb. 8 ezer milliárd dollárral mentették meg, míg az egyszerű állampolgárt – a dolgozói többséget – soha nem látott támadások érik: majdnem 30 millió munkanélkülivel és részmunkaidőben dolgozóval, több mint 10 millió személy lett áldozata az ingatlan-elkobzásoknak és közel 50 milliónak semmiféle betegségbiztosítása nincs, hogy csak néhány statisztikai adatot idézzek.

Az USA-ban az ipar magánszektorában a szakszervezeteket gyakorlatilag likvidálták. Munkahelyek millióit szervezték ki az utóbbi 3 évtized alatt olyan országokba, ahol a bérek jóval kisebbek és ahol a munkásjogok egyáltalán vagy gyakorlatilag nem léteznek. A munkáltatók óriási engedményeket kértek a dolgozóktól, hogy munkahelyük megmaradjon, a bérből élők és szakszervezeteik megtették. Aztán mégis delokalizálták a munkahelyeket az úgynevezett «szabadkereskedelmi» egyezményekre – túlzottan is – támaszkodva. Ezek az egyezmények csak arra szolgáltak, hogy a munkáltatók és bankárok még inkább teletömjék zsebeiket és a szakszervezeteket még inkább meggyengítsék.

Mikor sikerült az USA iparát elpusztítani és az országot átalakítani szolgáltató gazdasággá, a munkáltatók és a politikusok saját kontójukat szolgálandó még ezt a gazdasági szektort is tönkreteszik, gazdagodást a milliárdosok kicsiny részének biztosítva, a maradék 99 % pedig maradjon csak mindörökre nyomorban.

A 2007-2008-as válság legnehezebb idején a szakszervezeti mozgalomban és az egész népességben növekedett a szembenállás, sőt, még a Kongresszusban is a Wall Street George W. Buhs száján keresztül javasolt mentési tervvel szemben. 2008. szept. 30-án a tervet a Képviselőház történelmi szavazással elvetette. A Kongresszus százezerszámra kapta a dolgozók leveleit, akik követelték: «Az egyszerű állampolgárt mentsétek meg, NE a Wall Streetet! – ne a tőzsdét!»
Provokáció kellett a Wall Street részéről – a tőzsdével, a «minősítő ügynökségekkel», a lobbival – ahhoz, hogy a Kongresszus visszatérjen voksára és kimerítse a szövetségi tartalékokat, a kormányzati költségvetést és hallatlan összegeket költsön a bankokra és a spekulációra.

Ezek a megmentési pénzek és a mindig emelkedő katonai kiadások az okai a 14 300 milliárd dollárnyi szövetségi adósságnak, melyet megfizetését most a dolgozóktól és a szakszervezetektől kérik a költségvetés még gorombább megkurtításával és még kevesebb engedménnyel. Tim Geithner pénzügyminiszter figyelmeztetett, hogy a közeljövőre tervezik a költségvetés csökkentését – «előnyöknek» nevezi a minimális egészségügy és nyugdíj, a Medicaid, Medicare és Social Security programokat (ezek nem «előnyök», ezek a mi jogaink, adóinkkal megfizetjük, ez a miénk.) Geithner azt nyilatkozta, hogy aug. 2-án azt várja, hogy a demokraták és a republikánosok többsége egyetértsen a szövetségi adósság plafonjának emelésével a társadalombiztosítás költségvetésének néhány tízmilliós megszabdalása fejében. Nagyon valószínű, hogy elsőként a Medicaid programot érinti. Hacsak nem tudjuk leállítani ezt a támadást, nyugdíjasok millióinak kell nyugdíjasotthonukat elhagyni és finanszírozás híján az utcán találni magát. A szakadék szélén állunk.

De mindez elkerülhetetlen? Kategorikusan kijelenthetem, hogy tudnánk küzdeni. Az USA szakszervezeti tagjai készek harcolni, egyáltalán nem tétlenek. De szembetalálják magukat bizonyos akadályokkal. Nézzük.
Közel 200 000 ember mozdult meg Washington D.C-ben gyakorlatilag egyik napról a másikra 2010.okt.2-án a One Nation-tüntetésen, melyen megmutatta erős elszántságukat a szakszervezeti mozgalom és szövetségesei soraiban való harcra. Okt. 2. gyönyörű példája a szakszervezeti és népi mozgalom (leginkább az NAACP) akcióegységének, mely az utcákon követelte, hogy Obama tartsa be 2008. novemberi ígéreteit.

De ez a nap kettős problémát vet fel. Először is - nem lett folytatása. Szervezői nem annak szánták, hogy az ellenállási kampány első lépése legyen. Másodszor, és ez talán még súlyosabb, a szervezők nem értettek egyet Obama elnök és a Kongresszus demokrata többsége támadásában.

A másik példamutató esemény Wisconsini államban történt a tavasszal. A republikánus kormányzó, Scott Walker, aki a Wall Street fejeseivel és a Koch-fivérekkel egy húron pendül, óriási offenzíváról döntött a közszolgáltatás szakszervezeteinek likvidálására.

Önöknek valószínűleg nem sokat tudnak Wisconsinról, szeretnék néhány információt adni. Wisconsinban töltöttem gyermekkoromat, ott hagyománynak számít aktivának lenni, különösen legnagyobb városában, Milwaukeeban. Amikor gyerek voltam, szocialista polgármestereket választottak errefelé, ők pedig tartották magukat a kampányígéretekhez. A wisconsini szakszervezeti mozgalom támasz volt a szakszervezeti tagoknak csakúgy, mint az azon kívüliek számára.

2011. febr. 11-én Walker kormányzó Wisconsinban támadást indított az alkalmazotti szakszervezetek ellen. Néhány nap elég volt és 5 ezer ember gyűlt össze, ideértve a madisoni egyetemi hallgatókat is, a Capitolium előtt a törvénytervezet elleni tiltakozásul. 3 napon belül a számuk 10 ezerre emelkedett, aztán 75 ezerre és egy hét múlva legalább százezerre. Az állami iskolák pedagógusai felfüggesztették a munkát, a szülők, a diákok bekapcsolódtak, a jeges hidegben együtt mentek Madisonba a tiltakozó mozgalomhoz csatlakozni.

Ugyanakkor a Graduate Student Teaching Assistants felsőoktatási szakszervezet és szövetségük, a The American Federation of Teachers kezdeményezésére munkások, diákok, munkanélküliek ostromolták a Capitoliumot, nyomást gyakoroltak az állami képviselőkre, hogy hagyják abba a tétlenséget. 14 demokrata szenátor elhagyta az államot, hogy megakadályozhassa a törvény megszavazását.

Három hét alatt az akció megmutatta erejét, a rendőrség maga is csatlakozott a tiltakozókhoz, holott szakszervezetük nem is érintett a köztisztviselők kollektív tárgyalását teljes egészében megszüntető törvény kapcsán, és megakadályozta, hogy a Capitoliumtól elzavarják őket. Evvel a felkeléssel mint háttérrel a szakszervezeti mozgalom szektorai, ideértve a wisconsini Regonális Központi Uniót is, általános sztrájkot hirdettek meg. Nem egy kis baloldali csoportocska tehát, hanem a wisconsini harc központjának regionális uniója és a szervezett munkásmozgalomban való széleskörű megvitatás nyomán.

Ugyanakkor két elem hiányzik a leglényegesebb ponton:
— 1/ A szakszervezeti mozgalom nem bocsátotta ki az afganisztáni háború befejezésére, az 50 000 Irakban állomásozó katona visszahívására és a szörnyűséges méretű védelmi kiadások megnyirbálására vonatkozó jelszavakat. Ha a szövetségi kormány ezeknek a követeléseknek eleget tenne, óriási alap keletkezne arra, hogy a költségvetési kurtításoknak véget lehessen vetni, a szükséges infrastruktúrát, oktatást meg lehessen javítani, munkahelyeket lehessen létrehozni, stb. állami és szövetségi szinten. A US Labor Against the War ebbe a küzdelembe veti magát bele az Új Prioritásokért kampányán keresztül avval, hogy a háborús kölcsönöket át kell adni a szövetségi és állami kormányoknak.

— 2/ A szakszervezetek nem hívtak fel arra, hogy a gazdagokkal és a munkáltatókkal fizettessék meg az adót. Ezzel és a katonai kiadások csökkentésével ki lehetne elégíteni az emberi szükségleteket, valódi közmunkaprogramokat lehetne létrehozni – olyanokat, amelyeknek utolsó példája a 30-as évek beli New Deal. A munkanélkülsiéget el kell utasítani, és mi ezt is tesszük.

E két pont vezet a szakszervezeti függetlenség és a munkáltatók által uralt pártok problémaköréhez. A szakszervezeteknek nem azt a szerepet kellene játszaniuk, hogy pl. 100 millió dollárnak megfelelő összegben javasoljanak megtakarítást a köztisztviselők bérein és munkakörülményein a kollektív tárgyalások megmentésének ígéretei fejében, ahogyan ez bizonyos szakszervezetek tették. A szakszervezetek szerepe az, hogy harcoljanak minden dolgozóellenes támadás kivédésére, legyenek azok a kollektív tárgyalások vagy munkahelyek, bérek vagy munkakörülmények.

Pluszként, a gazdagok adófizetése és a háborús költségek visszaforgatásának kijelentése arra kötelez egy valóban független szakszervezetet, hogy konfrontálódjon az Obama-adminisztrációval és a Demokrata Párttal.
Legutóbb Washington D.C-ben a National Press Clubban egy vitán az AFL-CIO elnöke, Richard Trumka kimondta nyíltan. Ennek nagyon örülök. Most rajtunk a sor, hogy cselekedjünk ennek érdekében a szakszervezeti mozgalom valóságában, ez nélkülünk nem megy. Ebben a kampányban új szövetségeseink keletkeznek naponta magában az AFL-CIO Végrehajtó Bizottságának kereteiben is.

A munkáltatók leginkább jobboldali rész azt hitte, hogy megtámadhatja Wisconsinban a szakszervezeti jogokat, a szakszervezetek hagyományos bástyáját, hogy aztán tovább folytassa más államokban, még a Demokrata Párt által kontrolláltakban is. Valójában már meg is kezdték, mint pl. Massachussetsben, ahol a demokrata többségű parlament éppen elfogadta, hogy a köztisztviselőknek nincs joga a kollektív szerződésekhez a betegbiztosításban, a bérből élőket magukra hagyja olyan gazdasági ágban, amely rendkívül magas pénzeket kezel, melyben a krónikus betegek nem élvezik a kormány által biztosított fedezetet.

Mindez az ún. Obama–betegbiztosítási terv ellenére történik, mely ugyan kimondja, hogy minden dolgozónak joga van a betegbiztosításhoz, de valójában a népbiztosítás egyetlen opcióját sem tartalmazza, nem szabja meg a gyógyellátás és gyógyszerek felső határát, hagyja a magánbiztosítókat, hogy akár 5 ezer dollárt is fizettessenek havonta olyan emberekkel, akik 15-től 60 ezer dollárt keresnek évente. Igen, jól hallották. Massachusettsben és államról államra, a bérből élők, akiknek volt már betegbiztosításuk, most még 60 ezer dollárt is fizethetnek havonta, tehát TÖBBET, mint amennyit keresnek! A munkáscsaládok ezrei pedig természetesen továbbra is betegbiztosítás híján találják magukat – még ott is, ahol vannak szakszervezeteik.

A legsürgősebb fealadat ma, hogy független szakszervezetek jöjjenek létre az USA-ban, melyek képesek győztes harcot vívni a két párt által védett munkáltatók ellen.

Dolgozók, szakszervezeti tagok és aktivisták, színesbőrűek és diákok milliói szavaztak Obamára 2008-ban. Hittek benne és a kampányában, «Si Se Puede!» mondván, hogy a dolgozók megváltoztathatják az országot, hogy végre lesznek munkahelyek, hogy a háborúk és megszállások leállnak. Az is gondolták, hogy az oktatás jobb lesz, nem lesznek ebben az ágban megszorítások, az olcsó egészségügy mindenki számára hozzáférhető lesz, a „papírnélküli” emigránsok végre egyenlő módon lesznek kezelve, s ebben az országban ez lesz a rend.

Még fontosabb, nagy volt a várakozás a szegények között, főként a feketék és más színesbőrűek várták, hogy egy afroamerikai elnök legyen és annyi elnyomás és diszkrinimáció után változtasson.

Természetesen ezek közül semmi sem jött el. De ennek semmi köze nincs Obama személyéhez. Ez a rendszerhez van köze, amelyben csak akkor vagyunk választhatóak, ha milliárdokat áldoznak kampányunkra a Wall Street hatalmi manipulátorai, a nagy olajcégek, gyógyszergyárak, biztosítócégek, stb.
Már kifejezéssel élve, az elnököt azoknak köszönhetően választottuk, akik megakadályozzák a fejlődés felé vezető összes változást. Ez az USA valósága.

A munkahelyen és az utcán szerveződő független szakszervezeti mozgalom sürgős szükségszerűség az USA-ban. Egyidőben kell elhárítani a munkáltatók támadását és a fejlődés felé vezető valódi változást biztosítani.

Szintén sürgős egy ilyen független szakszervezeti mozgalom létrehozása politikai téren is. Például, kiemelve, hogy a szakszervezetek ne támogassák azokat a jelölteket, akik nyilvánosan nem támogatják a a független szakszervezeti követeléseket. Szakszervezeteink összes pénzét, amit eddig választási kampányba fektettek, a szervezési kampányra használhatnánk.

Nagyon köszöm Önöknek jelenlétüket és, hogy alkalmat kaptam arra, hogy beszélhessek. Nem keseredünk el a támadások láttán. Inkább követjük a tunéziai dolgozók példáját, akik elöl járnak a harci mozgalom létrehozásában.

Együtt győzhetünk, győznünk kell és győzni fogunk.