A világgazdasági válság hullámai elborították Magyarországot is. A válság éveiben a gyár- és bányaiparban foglalkoztatottak létszáma egyharmaddal csökkent, és a munkanélküliek száma csupán a városokban meghaladta a negyedmilliót. Az iparban az egy keresőre jutó eltartottak száma a nagy munkanélküliség következtében a duplájára emelkedett. Budapesten 1932-ben hivatalosan 67 749 ínséges családot tartottak nyilván. A Pest környéki és a vidéki városokban hasonlóan súlyos a helyzet, a falusi -szegénységé pedig a téli hónapokban még rosszabb. A mezőgazdasági munkanélküliek száma a nyári hónapokban is elérte a 80-100 ezer főt.

A gyáripari termelés értéke 1932-ben egyharmaddal kisebb az 1929. évinél, a munkásoknak kifizetett bér pedig több mint 42 százalékkal maradt az 1929. évi mögött. A bérekből eszközölt levonások növekedtek; csupán a beteg-, rokkant- és öregségi biztosítási járulék a bérek 9-10 százalékát vitte el. A táppénzeket és egyéb szolgáltatásokat ugyanakkor jelentősen leszállították. A falvakban a napszámbéreket még jobban leszorították, mint az ipari munkabéreket.

Az ipari vámok védelmezték a gyáripart a külső konkurenciától, viszont a magas német, osztrák, csehszlovák és egyéb mezőgazdasági vámok nagyon nehézzé és ráfizetésessé tették az agrártermékek kivitelét. A válság a mezőgazdaságban különösen katasztrofálissá vált. Az állam magas szubvenciókkal sietett az exportáló földbirtokosok és nagykereskedők segítségére, a parasztok azonban csak igen alacsony áron tudták termékeiket értékesíteni. A búza ára a budapesti gabonatőzsdén 1929 januárjában métermázsánként 24,82 pengő, 1955 januárjában 9,11 pengő; a kukoricáé 26 pengőről 6,67 pengőre esett. A parasztgazda azonban lényegesen kevesebbet kapott árujáért, mint amennyiért a nagykereskedők a tőzsdén eladták. A szegényparaszti gazdaságok tízezreit verték dobra, mert tulajdonosaik nem tudták megfizetni adósságaikat és az adót. A helyzet súlyossága miatt 1951 őszén elrendelték a kényszerű haladékot a behajthatatlan adósságok törlesztésére. A válság azonban a mezőgazdaságban még 1955-ban is tovább mélyült, amikor pedig az iparban már enyhülni kezdett.

A kartellek áruik árát a belső piacokon magasan a világpiaci árszint felett tartották, a kistermelői árakat viszont ez alá szorították. Bár a búza ára 1955-ban az 1929-esnek csupán egyharmada volt, a liszt ára nem csökkent. A kenyérliszt nagykereskedelmi ára Budapesten 1929 januárjában métermázsánként 55,1955 januárjában pedig 56 pengő. A hazai barnaszén nagykereskedelmi ára Budapesten 1929 januárjában métermázsánként 2,80, 1955 januárjában 5,22 pengő. A talpbőr kilogrammja ugyanezen időben 5,90, illetve 5,85 pengő, tehát alig csökkent. Jelentősen estek viszont a kistermelők által piacra vitt mezőgazdasági termékek és a hentesáruk árai, továbbá a textilárak is. A belső forgalom zsugorodott, a külkereskedelmi forgalom még jobban csökkent. A teljes külkereskedelmi forgalom értéke 1955-ban az 1929. évinek csupán egyharmada.

Az áruforgalom szűkülése 1951-ben súlyos pénzügyi válságot idézett elő, több bankot csőd fenyegetett. A pénzügyi válság Németországban kezdődött, onnan átterjedt Ausztriára és Magyarországra. A Bethlen-kormány a bankbukások elkerülése céljából 1951 nyarán előbb teljesen zárolta a folyószámla- és takarékbetéteket, majd korlátozta a kifizetéseket, a korlátozásokat csak azután oldotta fel, amikor már sikerült — a korábbinál súlyosabb feltételekkel - újabb külföldi kölcsönt kapnia. Magyarország külföldi adóssága ekkor már 4,5 milliárd pengőre emelkedett, 1950—1951-ben háromszorosa volt az évi állami költségvetés összegének, és csaknem annyi, mint az egész évi nemzeti jövedelem.

A dolgozó osztályokat a válság rendkívül súlyosan érintette. Nőtt a nyomor, és szaporodtak a munkanélküliek fellépései munkáért, kenyérért, munkanélkülisegélyért. E küzdelmek irányítására a KMP és a szakszervezeti ellenzék még 1929 novemberében szakmaközi szervet létesített: a Munkanélküliek Országos Egységbizottságát. E testületbe különböző szakmák munkanélküli egységbizottságai küldték el képviselőiket. E bizottságok egyrészt a munkanélküli szakszervezeti tagok, másrészt a szakszervezetekből kizárt és a szervezetlen munkanélküliek különböző csoportjait fogták össze. Küldöttségeket vezettek különböző hatóságokhoz és felvonulásokat rendeztek követeléseik teljesítéséért. Közmunkák indítását, munkanélkülisegélyt, az éhezőknek ingyen ebédet, a lakbérek fizetésére haladékot, a gyerekeknek meleg téli ruhát és cipőt követeltek.

A munkanélküli megmozdulások közül kiemelkedik az 1950. január 26-i. A KMP felhívására mintegy háromezer pesti munkanélküli tüntetett a Rákóczi úton és a Nagykörúton, szembeszáll va a rájuk támadó rendőrökkel. A tömeget szétoszlatták, de a tüntetők a Nagykörúton többször ismét tömörültek, hangosan követelve munkát, kenyeret. Elkeseredettebbé válnak a munkában állók gazdasági küzdelmei is. A béremelésekért indított harcokat felváltja a bérletörések elleni védekezés. A konjunktúra idején lezajlott béremelési akciók utolsó nagy megmozdulása az 1929 őszi bányászsztrájk. A pécsvidékiek és a tatabányaiak októberben léptek sztrájkba, a Szakszervezeti Tanácsnak azonban sikerült akciójukat leszerelni. A salgótarjáni szénmedence több ezer munkása november elején tette le a szerszámot, s négy hétig sztrájkolt 15 százalékos béremelésért, évenkénti fizetett szabadságért és különféle sérelmek orvoslásáért. A salgótarjáni harcot a KMP helyi szervezete vezette. Peyer és társai készséggel működtek együtt a bányaigazgatósággal a megmozdulás elbuktatásában, nem riadtak vissza attól sem, hogy a sztrájkvezető kommunistákat beárulják a hatóságoknak.

1950 márciusában robban ki a Ganz Hajógyár ezer munkásának sztrájkja, az első nagyobb megmozdulás a bérletörések ellen. A bedó-rendszer bevezetése miatt lépnek harcba. A bedó révén változatlan műszaki feltételek mellett a teljesítménykövetelményeket úgy megemelték, hogy a munkás csak erejének maximális megfeszítésével tudja régi keresetét megtartani vagy megközelíteni. A bedó a bérletörés egyik formája. A Ganz-gyáriak egységesen küzdenek, erkölcsileg és anyagilag támogatják őket más gyárak dolgozói is. A reformista vezetők szintén a bedó ellen lépnek fel, de a harcot hatósági közvetítéssel, valamilyen kompromisszummal igyekeznek mielőbb befejezni. A sztrájk közel két hónapig tart, s olyan egyezménnyel ér véget, amely szerint a bedót mégis bevezetik, csak egyelőre mérsékelt feltételekkel. A mindennapos harcokban a kommunisták és szociáldemokraták együtt küzdöttek,de a KMP és az SZDP ellentétei nőttek.

Az SZDP vezetősége 1929-ben újabb titkos paktumot kötött a kormánnyal. Bethlenéket főleg az angol Munkáspárt 1929-es választási győzelme és kormányra kerülése késztette arra, hogy nagyobb mozgási lehetőséget ígérjenek az SZDPnek, ha aktívan támogatja külpolitikájukat és azt a követelésüket, hogy a szomszédos országokkal egyenlő joguk legyen a fegyverkezésre. A tárgyaláson megállapodtak abban, hogy a Külügyminisztérium az SZDP képviselőinek „a kellő politikai tájékoztatást esetről esetre megadja", a nemzetközi összejövetelek előtt pedig az SZDP küldöttei fogják „a külügyminiszterrel az aktuális kérdések kellő átbeszélése végett az érintkezést keresni".

A paktum egyik pontjaként Garami ellen megszüntették a külföldön megjelent cikkeiért folyamatban levő eljárást. Garami hazajött, és bekapcsolódott az SZDP tevékenységébe. Hazatérése alkalmával a Népszava 1929. november 10-i számában cikket írt, amelynek fő témája a kommunistákhoz való viszony. Sajnálattal állapítja meg, hogy vannak szociáldemokraták, akik a kommunistákat „holmi túlzásba eső jóbarátnak" tekintik s kijelenti: „A bolsevisták nem túlzó szocialisták, hanem a baloldalon álló fasiszták." Hangsúlyozza, hogy a kommunistákkal is „mint ellenséggel kell bánnunk". Garami demonstratív módon tudatta mindenkivel, hogy a bolsevizmus elleni harcban rá nem kevésbé számíthatnak, mint Peyerre. Peyer, Garami és társai nemcsak azért folyamodtak a legelképesztőbb kommunistaellenes rágalmak terjesztéséhez, hogy demonstrálják az uralkodó körök előtt, milyen elszánt ellenségei a bolsevizmusnak, hanem azért is, mert rendkívül nyugtalanította őket, hogy az SZDP tagságában újra és újra nagy erővel jelentkezik a kommunistákkal való együttműködési készség, s ezt igyekeztek elfojtani.

A KMP megbélyegezte az SZDP jobboldali vezetőit, amiért fellépnek a szociáldemokraták és kommunisták mindennemű együttműködése ellen, összejátszanak a rendőrséggel és készek támogatni a kormány revansista politikáját. Csakhogy a jogos kritika mellett a párt Központi Bizottsága elkövette azt a súlyos hibát, hogy a Szociáldemokrata Pártot szociálfasisztává nyilvánította. Az együttműködésnek ez is igen nagy akadálya volt.

A Komintern Végrehajtó Bizottságának elnöksége 1929 őszén Nyílt Levelet intézett a KMP tagjaihoz. A levél tervezetét a Komintern megbízásából egy bizottság készítette, amelynek Kun Béla, Révai József és Szerényi Sándor volt a tagja. A KI Végrehajtó Bizottságának elnöksége a benyújtott tervezetet elfogadta. A Nyílt Levél megerősítette a KMP politikájának szektás irányvonalát. Megállapítja, hogy Magyarországon „csak szocialista forradalom lehet", a szociáldemokrácia „szociálfasizmussá fejlődik" s a szociáldemokratákkal egységfront csak „alulról" létesíthető. A szakszervezeti munkában ösztönzi az illegális vörös szakszervezetek alakítására irányuló törekvéseket. A KMP emigrációs szervezeteiben ebben az időben a frakcióharc újraéledt. A Nyílt Levél elítéli ezt és megállapítja: a frakciós csoportosulás fenntartására irányuló minden kísérlet bűn a párt ellen. Aki elvtelen harcot kezd, azt kímélet nélkül el kell távolítani a párt vezetéséből és a pártból.

A világgazdasági válság kirobbanása után néhány hónappal, 1930 február végén ült össze a KMP II. kongresszusa, hogy megtárgyalja az ország és a munkásmozgalom általános helyzetét s a párt feladatait. A kongresszus 1930. február 27-től március 15-ig tanácskozott egy Moszkva melletti helységben, Aprelevkában. A magyarországi pártszervezetek konferenciái 26 küldöttet választottak, közülük 22-en tudtak részt venni a kongresszuson. A többinek nem sikerült kijutni a Szovjetunióba.

A kongresszus legfontosabb határozatai a magyarországi politikai helyzetről és a KMP feladatairól, a szakszervezeti munkáról, valamint a falusi munkáról szólnak, amelyeket Kun Béla, Szerényi Sándor, illetve Révai József beszámolója alapján fogadtak el.

Az első határozat kimondja, hogy a gazdasági válság előidézte a fasiszta diktatúra politikai válságát, s ennek mélyülésével „a munkásmozgalom forradalmi fellendülésbe megy át". Megállapítja, hogy a napirendre kerülő forradalom feladata "a burzsoázia fasiszta államhatalmának összezúzása, és helyébe a proletariátus diktatúrájának megteremtése, a kapitalizmus gazdasági rendjének megdöntése, az ipari termelés eszközeinek proletár nacionalizálása és a kapitalizmussal összenőtt feudális maradványok gyökeres eltakarítása". A hatalomért vívott harcbana munkásosztály szövetségesei a szegényparasztság és a „középparasztság alsó rétegei", míg a középparasztság módosabb rétegeit semlegesíteni kell. A demokratikus forradalom lehetőségének és szükségességének tagadása azzal járt, hogy a fasiszta diktatúra megdöntéséért vívott harc időszakában a párt a középparasztság módosabb rétegeit csak semlegesíthetőnek, a gazdagparasztságot, a paraszti burzsoáziát pedig a tőkés-földbirtokos hatalom fő falusi szövetségesének és védelmezőjének tekintette. Az osztály erők eme értékelésében szerepet játszott az is, hogy a kulákság ténylegesen a fasiszta rendszer fő szociális támasza a falun, s a fasiszta befolyás a konjunktúra éveiben a középparasztok módosabb rétegeiben is megerősödött. A kongresszus határozata azonban alábecsülte a módos parasztság és a földbirtokos osztály közötti ellentétet, pedig a válság mélyülésével ez is nőtt. Ha a munkásosztály nem közvetlenül a proletárdiktatúráért, hanem a demokratikus forradalom véghezviteléért küzd, akkor a harcnak ebben a szakaszában a kulákságot is, vagy legalábbis annak nagy részét leválaszthatja a földbirtokos osztályról, semlegesítheti.

A forradalom előkészítésének szakaszában a határozat a következőkben jelölte meg a párt fő jelszavait:

1, A fasiszta rendszer megdöntése, munkás-paraszt kormány teremtése.
2. Hétórás munkanap.
3. A nagybirtok megváltás nélküli kisajátítása és ingyenes felosztása a mezőgazdasági munkások és szegényparasztok között.
4. Harc az imperialista háború ellen; a Szovjetunió forradalmi védelme.

E jelszavak — a második kivételével — megegyeznek az I. kongresszus jelszavaival. A munkaidő kérdésében az I. kongresszus a nyolcórás munkanap jelszavát fogadta el, s ezt a munkásság a jobban szervezett szakmákban többnyire ki is vívta. A válság éveiben a rendkívüli méretű munkanélküliség hatására a nemzetközi munkásmozgalomban általános követeléssé vált a munkaidő további csökkentése. A szociáldemokrata pártok is állást foglaltak a rövidebb munkaidő mellett, 44, illetve 40 órás munkahetet követeltek, de mint kormányzó pártok ezt nem szorgalmazták.

A kongresszus a hétórás munkanapot a mezőgazdasági munkások számára is követelte; ez irreális volt, a falusi dolgozók nem léptek fel érte. A kongresszus többi okmányában foglalt fontos részkövetelések a következők:

- A bérletörések megakadályozása és a reálbérek emelése. Állami munkanélkülisegély.
- A nőmunkások védelme, egyenlő munkáért egyenlő bér. A válság éveiben a tőkések gyakran helyettesítették az elbocsátott férfiakat nőkkel, kisebb bérért. A nők fokozottabb kizsákmányolása az általános bérszínvonal leszorításának egyik eszköze. Ezért a nőmunkásvédelem, az egyenlő munkáért egyenlő bér követelése az általános bérszínvonal védelméért, illetve emeléséért folyó küzdelem fontos része.
- A szegényparasztok adómentessége, a középparasztok adóinak csökkentése és a bankadósságok törlése.
- Az ipari és földmunkásszervezetek egyesülési, sajtó- és szólásszabadsága, továbbá a leventekényszer eltörlése. A leventekényszert a Bethlen-kormány még a húszas évek elején vezette be az ifjúság nacionalista nevelése és katonai előképzése céljából. Testnevelés ürügyén kötelezték a 14 és 21 év közötti munkás- és parasztfiúkat, hogy a főleg vasárnap tartott foglalkozásokon részt vegyenek. Ezt nevezték levente intézménynek. A leventekényszer elleni harc a revánsháborús készülődések elleni küzdelem fontos része volt, s egybekapcsolódott a tanoncok, a fiatal munkások és parasztfiúk szabad idejének védelmével. A KIMSZ munkájában ez különösen nagy szerepet játszott.

A II. kongresszus fenntartotta az I. kongresszus két fő politikai jelszavát: a munkás-paraszt kormányt, értve alatta a proletárdiktatúra kormányát, valamint a földosztást mint a proletárforradalom demokratikus feladatát. Ugyanakkor elvetette az I. kongresszus fontos politikai jelszavait: a demokratikus köztársaság és az általános, titkos választójog követelését, amelyek mint taktikai jelszavak csökkentették a helytelen stratégiai irányvonalból fakadó szektás hibákat. A kongresszus megerősíti az SZDP és a reformista szakszervezetek „szociálfasiszta" jellegéről szóló megállapításokat. E nagyon káros tételből, valamint abból kiindulva, hogy a szakszervezetek taglétszáma egyre csökken, ismétlik a Nyílt Levél ama megállapításait, hogy elsősorban a szervezetlen munkások között kell dolgozni. A szakszervezeti munkáról szóló határozat hangsúlyozta azt is, hogy folytatni kell a harcot a reformista szakszervezetekben a kizártak visszavételéért és a választott tisztségek megszerzéséért. Ennek érdekében meg kell szervezni a forradalmi ellenzéket, amely sorainak erősítése céljából végezhet szakszervezeti tagtoborzást is. A bányászok, földmunkások, textilesek, vasutasok s még néhány szakma dolgozóinak szervezésében viszont illegális vörös szakszervezetek alakítását jelölte meg feladatul.

A kongresszus hangsúlyozza annak fontosságát, hogy a párt önálló akciókat vezessen. Megállapítja, hogy növekszik a KMP szerepe a sztrájkok és a munkanélküli mozgalmak vezetésében. A kongresszus megválasztotta a KMP Központi Bizottságát. Tagjai között volt Kun Béla, Szerényi Sándor famunkás, Pothornyik József bányász, Rostás István szabómunkás, Polányi Máté és Tisza Antal földmunkás, Kiss Hugó tanító, Sebes Pál magántisztviselő. A KMP II. kongresszusa idején a párt erősödőben volt. A tömegek balratolódása, a munkásharcok fokozódása kedvezőbb lehetőséget teremtett a forradalmi munka számára.