A hitlerista Németország 1939. szeptember 1-jén megtámadta Lengyelországot. Anglia és Franciaország szeptember 5-án hadat üzent Németországnak. Kitört a második világháború. A kapitalista világrendszer, az egymással viaskodó imperialista hatalmak másodszor taszították az emberiséget a világégés katasztrófájába. A lengyel kormány a moszkvai tárgyalások idején támogatta az angol-francia uralkodó köröknek a német—szovjet háború kirobbantására irányuló cselvetéseit. Nem akart szovjet segítséget Lengyelország védelméhez, mert félt, hogy a szocialista hatalommal való szövetség morálisan megingatja a fasiszta kormányzati rendszert. Túlbecsülte Lengyelország katonai erejét, és abban is túlságosan bízott, hogy német támadás esetén Angliától és Franciaországtól tényleges segítséget kap. Utóbbiak azonban magára hagyták Lengyelországot, akárcsak előzőleg Csehszlovákiát. Formálisan hadat üzentek Németországnak, de hadseregeik - bár a nyugati határoknál hagyott német erőkkel szemben több mint háromszoros túlerővel rendelkeztek - tétlenek maradtak. A nyugati hatalmak ugyanis azt várták, ha a német hadsereg a szovjet határhoz ér, ez hamarosan szovjet-német háborúra vezet. A német kormány pedig annak reményében hagyott kisebb erőt a nyugati határokon, hogy az angol és a francia kormány tudomásul veszi Lengyelország megszállását, s egyben a német hadsereg előrenyomulását a Szovjetunió határáig. A lengyel nép igazságos védelmi háborút vív a hitlerista hódítók ellen. Az angol és a francia kormányt pedig imperialista célok vezérlik és folytatják megegyezési kísérleteiket Hitlerékkel. A fasiszta lengyel kormány rögtön menekül, elhagyja Varsót, magára hagyja a népet és a hadsereg harcoló egységeit. A lengyel állam két hét alatt széthullik.

Ebben a helyzetben a Vörös Hadsereg csapatai szeptember 17-én átlépik a határt, a lengyelek által 1918-1920-ban elfoglalt belorusz és ukrán területeket a szovjet csapatok védelme alá helyezik, mielőtt a hitlerista seregek elfoglalhatták volna. A felszabadított területek lakossága visszanyeri szabadságát. Megválasztja saját képviselő-testületét, amely elrendeli a földesúri földek felosztását, a tőkés vállalatok köztulajdonba vételét, s kimondja a nemzeti egyesülést Szovjet-Belorussziával, illetve Szovjet-Ukrajnával. A Vörös Hadsereg bevonult Vilniusba is, Litvánia ősi fővárosába, amelyet a lengyel imperialisták 1920-ban elfoglaltak. Vilniust és körzetét a Szovjetunió hamarosan visszaadta Litvániának.

A nyugati hatalmak által remélt szovjet-német katonai összeütközés elmaradt. A szovjet kormány viszont további lépéseket tesz biztonságának erősítésére és a balti térség védelmére. Litvániával, Lettországgal és Észtországgal kölcsönös segélynyújtási szerződést köt. A megegyezés alapján októberben szovjet csapatok vonulnak be ezekbe az országokba, amelyeket a lengyel állam összeomlása után fokozottabban fenyeget a hitlerista agresszió.

A Kommunista Internacionálé 1939 októberében kiáltvánnyal fordul a világ népeihez. A kommunisták „sokszor figyelmeztették a dolgozókat - mondja a felhívás -, hogy az uralkodó osztályok pusztító, véres mészárlást készítenek elő a népek százmilliói számára". Békeszólamokkal palástolták az imperializmus rabló céljait, miközben „szovjetellenes intrikákkal és provokációkkal, Abesszínia megtámadásával, a spanyolországi intervencióval, Kína megrohanásával" új világháborút készítettek elő. A kiáltvány harcra hív az igazságtalan, imperialista rablóháború azonnali beszüntetéséért. „Semmiféle támogatást az uralkodó osztályoknak, amelyek az imperialista háború folytatásának és kiszélesítésének politikáját követik." A Komintern e felhívása idején Anglia és Franciaország, valamint Németország
között úgynevezett „furcsa háború" folyik. A két imperialista fél ugyan hadiállapotban van, de tényleges háború a szárazföldön nincs. Az angol—francia uralkodó körök folytatják az alkudozást arról, hogy a háború merre terjedjen. A washingtoni kormány — amely szeptember 5-én semlegességi nyilatkozatot tett — támogatja az angol—francia kormány kísérleteit egységes szovjetellenes front létrehozására. 1939 november végén kiprovokálják a szovjet-finn háborút.

A szovjet kormány Finnországnak is javasolta, hogy kössenek kölcsönös segélynyújtási egyezményt, s emellett Leningrád biztonsága érdekében kisebb területcserét kívánt. A Karél-földszoroson ugyanis a szovjet—finn határ Leningrád közelében húzódott. Ezt a határvonalat akarta a szovjet kormány északabbra tolni, s kétszerte nagyobb területet ajánlott fel érte másutt. A finn kormány azonban a javaslatot - mind a nyugati hatalmak, mind pedig a hitlerista kormány ösztönzésére - katonai konfliktus előidézésére használta fel. Ennek következtében robbant ki a szovjet-finn háború. A nyugati hatalmak messzemenő segítséget nyújtanak Finnországnak hadfelszerelésben, hogy tartani tudja a Karél-földszoroson kiépített különleges erődvonalat, s közben igyekeznek rávenni Németországot és más államokat is, hogy Finnország védelme ürügyén lépjenek hadba a Szovjetunió ellen.

Barcza londoni magyar követ december 10-i jelentésében az angol Külügyminisztérium titkárától kapott tájékoztató alapján közli: „Anglia ma már egy közös bolsevizmusellenes front kedvéért hajlandó lenne a németekkel egy megegyezéses békét kötni. Sargent azt mondta nekem, hogy ha a németek kaphatók volnának egy raisonábilis békére és ezután egy közös akcióra a szovjet ellen, úgy erről lehetne beszélni." A párizsi magyar követ hasonló jellegű francia kísérletekről tájékoztat. Terveket készítenek a Szovjetunió megtámadására a kaukázusi térségben is, hogy a bakui olajvidéket elfoglalják. 1940 februárjában az angol-francia hadvezetőség elhatározta, hogy expedíciós hadtestet küld Finnországba. Erre azonban már nem kerül sor.

A szovjet csapatok áttörték a karéliai erődvonalat, a finnek letették a fegyvert és márciusban megkötötték a szovjet—finn békeszerződést. Kudarcot vallott a nyugati hatalmak kísérlete, hogy a szovjet-finn háborút használják fel a németekkel való kiegyezésre és a szovjet—német háború kirobbantására. E cselvetéseik közben Németország Nyugat-Európa elleni általános támadásra vonultatta fel hadseregét. A Komintern 1939 októberi felhívása joggal állapítja meg, hogy a háború mind Németország és Japán részéről, mind pedig Anglia és Franciaország részéről — imperialista háború. A munkásosztálynak küzdenie kellett mind a német és japán területrablók, mind pedig a velük egyezkedni akaró angol-francia uralkodó körök „furcsa háborúja" s ennek támogatói ellen. Azonban a „furcsa háború" veszélye nemcsak abban van, hogy az angol és a francia kormány változatlanul a szovjetnémet háború kirobbantásán mesterkedik, hanem egyben növeli a Nyugat-Európát fenyegető fasiszta agresszió veszedelmét is. A Komintern felhívása ezt a veszélyt nem látja. Az angol és a francia proletariátus feladatát csak kormányaik imperialista háborús politikája elleni küzdelemben jelöli meg, s nem hívja fel a figyelmet arra, hogy harcolni kell az igazi demokratikus nemzeti kormányért, amely képes összefogni az ország erőit és gátat szabni a fasiszta agressziónak. A „furcsa háború" 1940 tavaszán véget ért. A hitlerista seregek áprilisban megrohanják Dániát és Norvégiát, májusban Hollandiát, Belgiumot, Luxemburgot és Franciaországot. Június 10-én, amikor a német csapatok már Párizs előtt állnak, Olaszország hadat üzen Angliának és Franciaországnak. Egy hétre rá a francia kormány kapitulál. Az ország nagyobb része és egész atlanti partvidéke német megszállás alá kerül, kisebb részén vazallus állam létesül.

A háború jellege megváltozott. A hitleristák által megtámadott országok részéről a háború igazságos honvédelem, antifasiszta szabadságharc. A Francia Kommunista Párt, amely a „furcsa háború" időszakában a kormány kegyetlen terrorjával dacolva küzdött az uralkodó körök imperialista mesterkedései ellen, a német támadáskor a haza védelmét hirdeti. Június elején felhívásában a párizsi munkások felfegyverzésére szólítja fel a kormányt, hogy megvédjék a várost a németektől. A kormány azonban harc nélkül feladja Párizst. A kommunisták megkezdik az ellenállás szervezését a fasiszta megszállók ellen. Hasonlóan lépnek fel a kommunista pártok mindazokban az országokban, amelyek a hitlerista agresszió áldozataivá váltak.

A leigázott országokban a nemzeti felszabadító harc kerül napirendre, s e küzdelem legkövetkezetesebb és leghősiesebb harcosai a kommunista pártok. A hitlerista betörés veszélye fasiszta rabsággal fenyegeti Anglia népét is. A Chamberlain-kormány 1940 májusában távozni kényszerült, átadva helyét a Churchill-kormánynak. Chamberlaint megbuktatta a müncheni politika dicstelen vége, amely a szigetországot is nemzeti katasztrófa szélére sodorta. A háború a fasiszta Németország ellen Anglia részéről is igazságos háborúvá válik, bár az angol kormány tevékenységében az uralkodó osztályok imperialista céljai, világhatalmi törekvései továbbra is nagy szerepet játszanak.

Dánia és Norvégia megszállása után megnövekedett a német támadás veszélye a Balti-tenger térségében. Litvániában, Lettországban és Észtországban ez belpolitikai megrázkódtatást vált ki, a burzsoá kormányok helyzete meginog, s tömegmozgalmak nyomán 1940 júniusában népkormányok alakulnak. Általános demokratikus választások útján mindhárom országban új népképviselet ül össze, amely kimondja az ország szocialista köztársasággá alakítását. Litvánia, Lettország és Észtország csatlakozik a Szovjetunióhoz. Röviddel ezelőtt, június végén, a szovjet kormány követelésére Románia visszaadta Besszarábiát, amelyet 1918-ban az antant segítségével szakítottak el Szovjet-Oroszországtól. Megalakul a Moldvai Szovjet Szocialista Köztársaság, amely egyesíti a korábbi moldvai autonóm szovjet területet és a visszatért Besszarábiát.

A fasiszta blokk további támadásokra készül. Már 250 millió lakost számláló európai országok erőforrásával és ipari bázisával rendelkezik. Németország folytatja erőfeszítéseit, hogy Angliát tengeri blokáddal elzárja az utánpótlástól, s a német légierő 1940 nyarán angol városok nagyarányú bombázásába kezd. Ugyanakkor a német vezérkar előkészíti a balkáni hadjáratot, hogy kiterjessze Németország hatalmát a Balkán félszigetre.

Magyarországon nagy nyugtalanságot kelt a Lengyelország elleni német támadás. A magyar uralkodó osztályokban nő a zavar. Német szövetségesük csapásai alatt hullott szét az a lengyel állam, amely nekik oly rokonszenves volt. Németország hadiállapotba került Angliával és Franciaországgal, s ennek következményeit a horthysta uralkodó körök nem tudják felmérni. Megzavarja őket, hogy a szovjetellenes összefogás reménye nem válik valóra, és bizonytalanok a háború kimenetelét illetően.

A Teleki-kormány 1939. szeptember 1-jén kihirdeti a kivételes állapotot, kiterjeszti a rendőri felügyelet alá helyezés és internálás rendszerét, hatályon kívül helyezi a nyolcórás munkanapról szóló rendelkezést. Katonai munkaszolgálatra kötelezik mindkét nembeli lakosságot 14-től 70 éves korig. A hadsereg létszáma 1940-re eléri a 185 ezret. A háborús félelem növekszik. A nyugtalanság a dolgozók körében némileg csökken, amikor a Vörös Hadsereg felszabadítja Nyugat-Belorussziát és Nyugat-Ukrajnát, s a Szovjetunió határos lesz Magyarországgal.

1939 szeptember végén helyreállítják a szovjet-magyar diplomáciai kapcsolatokat. Magyarország 1934 februárjában ismerte el a Szovjetuniót. Akkor folytak az olasz-osztrák-magyar együttműködési tárgyalások, és ezek során határozta el a Gömbös-kormány, hogy a szovjet-magyar diplomáciai viszony felvételével erősíti nemzetközi helyzetét. Amikor Magyarország csatlakozott az antikomintern paktumhoz, a Szovjetunió megszakította vele a diplomáciai kapcsolatot. Viszont 1939 szeptemberében szorgalmazta a kapcsolatok helyreállítását, mert érdekelt volt abban, hogy normalizálja a viszonyt a szomszédossá vált országgal. A két állam kapcsolata a szovjet-finn háború idején ismét feszültté válik. A magyar kormány jól tudja, hogy az angol-francia uralkodó körök ezt a háborút szovjetellenes egységfront teremtésére igyekeznek felhasználni és reméli, hogy most talán ez sikerülni fog. A Szovjetunió nyújthatná a leghatékonyabb segítséget Magyarországnak a hitlerista veszedelemmel szemben, mégis ellene irányul mind a kormánypárt, mind a polgári ellenzék, mind az SZDP jobboldali vezetőinek propagandája. A szovjetellenes uszítás a szervezett munkásság körében megtörik. A nagyarányú zavart keltő propaganda sem tudja elhomályosítani előttük a tényt, hogy keleten a Vörös Hadsereg közbelépése emelt gátat a hitleristák előrenyomulásának. A kommunisták és a velük vállvetve küzdő baloldali szociáldemokraták felvilágosító szava derít fényt az igazságra a szovjet-finn háborúról.

Peyerék is tudják, hogy a nyugati hatalmak a „furcsa háború" idején szovjetellenes egységfront létrehozásán mesterkednek. A Pártvezetőség 1939 novemberében körlevelet intéz a szervezetekhez, amelyben ostorozza a Szovjetunió iránti rokonszenvet. A szovjet kormány bűnéül rója fel, hogy megnemtámadási szerződést kötött Németországgal és felszabadította a lengyelek által egykor elfoglalt belorusz és ukrán területeket. Ugyanakkor utal annak lehetőségére, hogy „Anglia és Franciaország egy nap kibékül Németországgal", hogy vele összefogva „forduljon Szovjet-Oroszország ellen". Ennek esetleges bekövetkezéséért is a Szovjetuniót teszi felelőssé, előre igazolva a nyugati hatalmakat, ha háborús szövetséget kötnének a fasiszta Németországgal.

Peyer és társainak szovjetellenes kirohanásait csaknem minden szervezetben mélységes felháborodással utasítják vissza. 1939. november 7-én a vasasszakszervezet összbizalmi értekezletéről Peyer távozni kényszerül, mert kijelentései viharos tiltakozást váltanak ki az értekezlet hatszáz résztvevőjéből. A rendőrség összefoglaló jelentése is megállapítja, hogy amikor „a szociáldemokrata vezetők fellépnek a Szovjetunió ellen, a párttagság csaknem kivétel nélkül, szinte minden alkalommal tiltakozik ez ellen".

A szakszervezetek és az SZDP tagsága tömegakciókat sürget a kormány politikája ellen, a kormány viszont az SZDP vezetőitől erélyes rendszabályokat követel a baloldallal szemben. A Pártvezetőség a budapesti és a környéki pártszervezetek végrehajtó bizottságait a baloldal elleni retorziókra igyekszik szorítani, és elhatározza az OIB és az ifjúsági csoportok feloszlatását. E lépéseit olyan általános felháborodás fogadja, hogy a határozat végrehajtásától el kell állniuk. Peyerék tájékoztatják a rendőrséget a kommunistagyanúsakról, és segítséget kérnek eltávolításukhoz. Egyre szűkebb azonban az olyan szociáldemokrata funkcionáriusok köre, akik hajlandók ebben Peyeréknek segíteni, s mind szélesebb azoké, akik ezzel kategorikusan szembefordulnak, mert a baloldaliak tevékenységét az SZDP és a szakszervezetek számára létfontosságúnak tekintik.

A Szakszervezeti Tanács 1940 januárjában a kormány sürgetésére, az SZDP vezetőségének egyetértésével nyilatkozatot ad ki, amelyben kifejezi egyetértését a katonai készülődésekkel és a hódító célokkal. Aggodalommal állapítja meg, hogy lojális törekvései a kormány részéről „nem találnak kellő megértésre", és a szakszervezetekkel szemben még mindig a régi elfogultságból eredő rideg magatartás nyilatkozik meg, holott „a szervezett munkásság most is készen áll az ország szolgálatára". Hangoztatja, hogy magáénak vallja az „ezeréves Magyarország nemzeti céljait". Elpalástolja, hogy a magyar uralkodó osztályok „nemzeti célja" — hatalmuk kiterjesztése és egyben a nemzeti elnyomás visszaállítása az „ezeréves Magyarország" nem magyar területein. A nyilatkozat azt szorgalmazza, hogy „a nagy nemzeti célok tekintetében tökéletes felfogásbeli egység alakuljon ki". Azt kívánja, hogy a szakszervezetek a revansista-nacionalista-szovjetellenes frontnak elismert résztvevői legyenek.

Míg a Szaktanács és az SZDP vezetősége támogatja az uralkodó osztályok hódító törekvéseit, a KMP feltárja a háborúba sodródás veszélyét, és harcot hirdet ellene. „Fölemeljük szavunkat a második imperialista háború közepette" — mondja a párt egyik röpirata 1940 februárjában amikor „Magyarország háborúba való bevonását készítik elő Magyarország urai". Hangsúlyozza, hogy az ország csak úgy menekülhet meg a háborútól, ha függetleníti magát az imperialista hatalmaktól. Nem a tengelyhatalmak és nem is az angol-francia imperialisták segíthetik megőrizni az ország békéjét, hanem az, ha külpolitikájában a Szovjetunióra támaszkodik. A röpirat leleplezi a szovjetellenes rágalmakat és a háborút előkészítők „nemzeti egységét", harcba hív a béke biztosításáért.

A legális szervezetekben összecsapnak egymással a soviniszta-revansista politika szekerébe kapaszkodók és az antifasiszta ellenállást sürgetők. Nem egy helyen tiltakozó határozatban ítélik el a Szaktanács januári nyilatkozatát. Különösen erős a tiltakozás a vasasok, az építők, a fások és az élelmezésiek szervezetében, valamint az SZDP legjelentősebb budapesti és környéki kerületi szervezeteiben. Az OIBcsoportok egyöntetűen fordulnak szembe a szaktanácsi nyilatkozattal.

Peyerék folytatják az uralkodó körök háborús politikájának támogatását. 1940. március 1-jén ünnepelteti a kormány a 20. évfordulóját annak, hogy Horthy megszerezte az államfői hatalmat. Az SZDP vezetősége a Népszava vezércikke útján köszönti őt. A vezércikk Horthyt Hunyadi János és Kossuth Lajos mellé állítja, s az általa képviselt politikát Így jellemzi: „Béke kifelé és béke befelé — az államvezetés húsz évének irányító gondolata." Békés külpolitikának nyilvánítja az ország hozzáláncolását a fasiszta tengelyhatalmakhoz, csatlakozását a hírhedt antikomintern paktumhoz. Fátylat borít két évtized keserveire, amelyekből az SZDP-nek is bőven kijutott, belső békének nyilvánítja a háborúra készülődő fasiszta diktatúrát. A Horthyt köszöntő vezércikk hazug, emellett a hódolat és elismerés színlelt. De való az, hogy az SZDP vezetősége közreműködik a nép becsapásában és kifejezi készségét, hogy beálljon a Horthy-barátok táborába - ha elfogadják a csatlakozást. Az öntudatos munkásság viszont mélységesen elítéli Horthy magasztalását és a megalázkodást.

1940 március végén - röviddel a szovjet-finn béke megkötése után - a rendőrség és csendőrség nagy hajszát indít a baloldali erők ellen, több mint százötven embert tartóztat le, főleg vasasokat. Április elején elhurcolják az OIB számos aktivistáját és Kulich Gyulát, az OIB titkárát is. Kommunisták mellett baloldali szociáldemokratákat is lefognak. Ezt követően a visszacsatolt területeken letartóztatnak többszáz embert, akik a Csehszlovák Kommunista Párt ismert tagjai voltak. A lebukottakat kegyetlenül megkínozzák. Egy részük ellen bűnügyi eljárás indul, más részüket internálják vagy rendőri felügyelet alá helyezik. A letartóztatások érzékeny veszteséget okoznak a KMP-nek, de a párt lankadatlanul folytatja harcát.

A kivételes állapot körülményei közepette a gazdasági harcok is nehezebbé válnak, de folytatódnak. Gyakori követelés, hogy ahol a munkaidőt megnyújtották, a nyolc órán túli munkáért fizessék meg a túlórapótlékot, illetve csökkentsék a munkaidőt. A szakszervezetek több szakmában indítanak mozgalmat a minimális bérek felemeléséért. A pénz vásárlóereje csökken, s a korábbi bérjavítások hatástalanná válnak. A kormány ugyanis az erőltetett ütemű katonai program pénzügyi eszközeit részben a bankjegyek szaporításával teremti elő. A háborús diktatúra körülményei között a bérharcok ritkábban vezetnek sztrájkra, azonban a sztrájk nélküli bérmozgalmak politikai jelentősége is megnőtt. 1940 február-márciusában a MÉMOSZ kezdeményezésére a szakszervezetekben petíciós akció indul a drágaság ellen. Budapesten és környékén harmincezren írják alá az íveket, amelyeket az iparügyi miniszterhez nyújtanak be. A memorandum megállapítja, hogy a vállalkozók a minimális béreket sok helyen maximális bérekké változtatták, miközben a növekvő élelmiszerhiány miatt fontos tömegfogyasztási cikkek ára 30-60 százalékkal is emelkedett, a lakbéreket is felemelték. Kormányintézkedést sürget a főváros és környéke élelemellátásának megjavítására, a drágaság letörésére, a bérek emelésére, a bérek és az árak arányosítására. Ez az akció közvetlen eredményt nem hozott. Ezért közel hatezer budapesti építőinunkás sztrájkol április 14-16-án a nyolcórás munkaidőért és a bérek emeléséért. Ötezer budapesti és környéki famunkás is hasonló követelésekért lép fel. Mindkét megmozdulás részleges sikert ér el. A sütőmunkások pedig májusban kivívják a vasárnapi munkaszünetet.

A politikai élet 1940 nyarán nagyon feszült. Franciaország kapitulációja után a náci birodalom Spanyolországtól a norvég-finn határig terjed, s a nyomás Magyarországra erősödik. Csakis a Szovjetunióhoz közeledő és az ország más szomszédaival is összefogó politika útján lehet ez ellen hatékonyan védekezni. Ezt azonban
meggátolja a magyar uralkodó osztályok hódító törekvése, mélységes szovjetellenessége és soviniszta gyűlölködése szomszédaival, különösen Romániával szemben. Mindkét ország érdeke az összefogást követeli, a Teleki-kormány azonban az előállt helyzetet a többségében románok által lakott Erdély megszerzésére igyekszik felhasználni. Olasz biztatásra lép fel Románia ellen, s a német kormánytól is támogatást sürget vagy legalább az akció tudomásul vételét kéri. 1940 augusztusában magyar-román háború fenyeget.

Hitlerék — a balkáni hadjáratra készülve - közbelépnek, mert mind Magyarországot, mind Romániát saját rablóháborújuk kiszolgálójává és résztvevőjévé akarják tenni. 1940. augusztus 30-án meghozzák a második bécsi döntést. Észak- Erdélyt Magyarországhoz csatolják, s ennek fejében a Teleki-kormány vállalja, hogy az ország ipari és mezőgazdasági termelését Németország szükségleteihez idomítja, s Magyarország csatlakozik a hitlerista katonai blokkhoz. A magyar kormány kötelezi magát, hogy teljes cselekvési szabadságot biztosít a Volksbundnak. átengedi a felügyeletet a német államnak e szervezet tevékenysége felett, kiszolgáltatja a magyarországi német nemzetiséget a náciknak. Hitlerék szeptemberben megkötik a német-japán-olasz háromhatalmi egyezményt, amely nyílt katonai szövetség a világ újrafelosztására. A háromhatalmi szerződés megkötését követi októberben a német csapatok bevonulása - Magyarországon át - Romániába. Ezzel egyidőben Olaszország megtámadja Görögországot. Az 1939-ben elfoglalt Albánián keresztül támad az olasz hadsereg. Novemberben a magyar kormány elsőként csatlakozik a német-japán-olasz agresszív katonai szövetséghez.

A horthysta uralkodó körök nagy nemzeti sikerként ünneplik Észak-Erdély Magyarországhoz csatolását is. A különböző polgári pártok egymással vetélkedve igyekeznek ezt politikailag kamatoztatni, palástolva, hogy az újabb „országgyarapítás" német fennhatóság alá juttatja az országot. A helyzet azonban más, mint az első bécsi döntés idején volt. Akkor a müncheni politika „békementő" céljairól szóló propagandával még leplezni tudták, hogy háború felé viszik a népet. Most azonban folyik a háború. Az újabb nacionalista örömmámort megkeseríti a félelem a háborúba sodródástól és a gond, hogy az ország a náci birodalom vazallus államává süllyed.

Telekiék úgy vélik, hogy a német-angol háború kompromisszumos békével végződhet. Tudják, hogy Hitlerék a Balkán megszerzése után a Szovjetuniót akarják megtámadni, s remélik, hogy ennek kapcsán létrejön a német-angol megegyezés. Ebben bízva igyekeznek megőrizni kapcsolataikat Angliával. Az ellentétek a kormánypárton belül ismét kiéleződnek. Imrédyék a hitlerista Németországgal fenntartás nélküli egyiitthaladást, az angolokkal való kacérkodás megszüntetését követelik; ezen az úton akarják biztosítani a magvar vállalkozók és földbirtokosok jó háborús üzleteit és a további területszerzést. 1940 októberében Imrédyék kiválnak a MÉP -bői és megalakítják a Magyar Megújulás Pártját. Azt remélik, hogy pártjuk a hitlerista politikát az uralkodó osztályok számára rokonszenvesebben tudja képviselni, mint a nyilas mozgalom.

A nyilas pártok 1939-es választási előretörésük után reményeikben csalatkozva bomlásnak indultak. A második bécsi döntés után megkísérlik rendezni soraikat. Igyekeznek kiaknázni a szociális feszültséget és a jobboldali szociáldemokrata vezetőkkel szembeni munkáselégedetlenséget is. Az antiszemita uszítást kapitalistaellenes jelszavakkal kapcsolják össze. Felcsapnak a „munkásérdekek" képviselőinek, még sztrájkokat is kezdeményeznek olyan üzemekben, amelyek főként zsidó tőkéseké. 1940 októberében bekapcsolódnak a bányászok bérmozgalmába. Magas béremelési követeléseket állítanak fel, miközben azt hirdetik, hogy közel van a nyilas hatalomátvétel, mert jönnek a németek. A sztrájk a salgótarjáni szénmedencében kezdődik, egy hét alatt átterjed a tatabányai, a dorogi és a pécsi medencére is.

A nyilasok antikapitalista demagógiáját és sztrájkakcióit a nem zsidó kapitalisták többsége is felháborodással fogadja, a hatóságok fellépnek ellene, s ennek az a következménye, hogy a nyilas vezérek visszatáncolnak, az általuk indított akciót cserbenhagyják. Ez történik a bányászsztrájk alkalmával is, amely a legnagyobb méretű nyilas provokáció volt.

Amikor a nyilas vezérek kirobbantották az akciót, nagy remények fűtötték őket. Egyrészt azért, mert a Teleki-kormány a második bécsi döntés kapcsán arra is kötelezte magát, hogy nekik szintén nagyobb cselekvési szabadságot biztosít, s még inkább azért, mert várták a németeket. Hitlerék azonban megkapják a horthysta kormányzattól, amit követelnek; a nyilas mozgalom és a Volksbund segédeszköz marad számukra magyarországi politikájukhoz. A német csapatok most csak átvonulnak az országon, s a nyilas hatalomátvétel reménye illúziónak bizonyul. Vezéreik október 20-a után megtagadják a közösséget a sztrájkkal, és magyarázkodnak a polgári közvélemény előtt, hogy nekik nem volt részük a bányászok leállásában.

Az SZDP vezetősége kezdettől fogva szembefordult a sztrájkkal, s azután is elhatárolta magát tőle, amikor a nyilasok már cserbenhagyták. A kommunista és szociáldemokrata bányamunkások azonban bekapcsolódtak az akcióba. A bányászkövetelések határozott képviseletével és a hitlerizmus leleplezésével igyekeznek csökkenteni a nyilas demagógia hatását. Összefognak az átmenetileg jobboldali befolyás alá került bányászokkal, és tovább szervezik a harcot. Egyes helyeken a sztrájk csak november elején szűnik meg. A nyilasok lelepleződnek a tömegek előtt; provokatív akciójuk kudarca hirtelen szerzett befolyásuk gyors elvesztéséhez és soraik további bomlásához vezet. A kormány viszont az elégedetlenség csökkentéséért a bányászok bérét 12 százalékkal felemelteti.

A minimális bérek felemelését minden szakmában követelik. A többi iparágban azonban a kormányrendelet csak hét százalékos béremelést írt elő, bár a pénzromlás okozta reálbérveszteséget a 12 százalékos emelés is csak részben pótolja. Az ellátás romlik, s 1940 októberében bevezetik a heti háromszori hústalan napot. A szociális feszültség nagy, s ezt a háborús félelem is fokozza. A német csapatok ekkor már bevonultak Romániába, és készültek a további balkáni akcióra. Magyarország számára még fontosabbá vált, hogy helyzetének erősítése érdekében közeledjen a Szovjetunióhoz, valamint Jugoszláviához. A Telekikormány csak az utóbbit szorgalmazza, s decemberben megkötik a magyar-jugoszláv szerződést az „örök barátságról". Ezt a közeledést azonban Telekiék arra használják fel, hogy biztassák a jugoszlávokat, csatlakozzanak a hitlerista blokkhoz, mert a fasiszta táboron belül akarnak összefogni velük. A belgrádi kormány 1941. március 24-én be is jelenti csatlakozását a német—japán-olasz katonai szövetséghez, de ez olyan felzúdulást vált ki még a hadsereg köreiben is, hogy a kormányt két nappal később megdöntik és Hitler-ellenes kormány lép a helyére.

A Szovjetunió mind Magyarországot, mind Jugoszláviát függetlenségének védelmére ösztönzi, és kész a szorosabb együttműködésre. Hajlandó szélesíteni a kereskedelmi kapcsolatokat és hatékony segítséget nyújtani az ország gazdasági helyzetének erősítéséhez. A függetlenség megőrzését segítő politikai demonstrálása céljából 1941 márciusában visszaadja a honvédzászlókat, amelyeket a cári hadsereg 1849-ben zsákmányolt Magyarországon. A jugoszláviai Hitler-ellenes fordulat kedvezőbbé tette a helyzetet ahhoz, hogy Magyarország a semlegesség útjára térjen, s Jugoszlávia példáját követve szakítson a háromhatalmi szövetséggel. A Szovjetunióval és Jugoszláviával együttműködve a háború kiterjesztését akadályozó összefüggő semleges övezet alakulhatott volna ki.

A Teleki-kormány azonban tovább halad a német imperializmus kiszolgálásának és az ország háborúba taszításának útján. Hitlerék előkészítették támadásukat Jugoszlávia és Görögország ellen, Telekiék pedig Magyarország aktív bekapcsolódását a háborúba.

A helyzet nehéz és bonyolult. Küzdeni kell nemcsak a kormány politikája és terrorja meg a nyilas demagógia ellen, hanem a konzervatív és liberális ellenzék, valamint a jobboldali szociáldemokraták felemás és bénító hatású politikája ellen is. A polgári ellenzék ugyan Hitler-ellenes, de még inkább szovjetellenes. Nem mer és nem is akar síkraszállni a Szovjetunióhoz való közeledésért. Magatartása felemás a hitlerista Németországgal és a magyar kormánnyal szemben. Fél a német imperializmustól, de a kormánypárttal együtt hálálkodik a tengelyhatalmaknak a bécsi döntésekért, és nem mer fellépni a német—japán—olasz katonai szövetséghez való csatlakozás ellen, nem mer síkraszállni a semlegességért. A nyilasok ellen erőteljes rendszabályokat sürget, védelmezi saját működési lehetőségét, és a magyar-német gazdasági kapcsolatokban jobb üzleti feltételeket akar elérni. Külpolitikai bátorsága viszont csupán az angolszász kapcsolatok szorgalmazásáig terjed, s e tekintetben készséges segítőtársa a kormánynak. Ehhez a politikához csatlakoznak az SZDP jobboldali vezetői is. A KMP nagy erőfeszítéseket tesz, hogy széles társadalmi bázisú demokratikus front létesüljön a háborúba sodródás veszélye ellen. Egy ilyen összefogás fő ereje a szervezett munkásság, amely a nacionalista propagandának leginkább ellenáll, s a német imperializmus elleni harc legszilárdabb támasza. Ösztönözni kellett a társadalom minden Hitler-ellenes rétegét arra, hogy megszabadulva az „országgyarapítás" keltette nacionalista mámortól, a függetlenség védelméért való harc útjára lépjen, s tömörítsék erőiket. A párt propaganda- és szervező munkájának elősegítésére 1940 márciusában ismét megjelenik, mégpedig itthon, a Dolgozók Lapja. Más propagandaanyagok is megjelennek Budapesten, valamint a KMP dél-szlovákiai és kárpát-ukrajnai területi vezetőségeinek kiadásában.

A párt tovább folytatja erőfeszítéseit, hogy befolyásolja a Népszava szerkesztését, és más lapokban is elhelyezzen olyan írásokat, amelyek a kommunista álláspontot képviselik a dolgozók érdekeinek védelmében, a béke, a függetlenség kérdésében. A Népszava szerkesztőségébe kommunisták is bejutottak. Nehéz megbirkózniuk a hivatalos cenzúrával is meg a Pártvezetőség és híveinek ellenőrzésével is,de a baloldali szociáldemokratákkal együttműködve időnként sikerül ellensúlyozni a kommunistaellenes uszítást a munkásegység melletti írásokkal, a szovjetellenességet szovjetbarát tudósításokkal. Mikor a szovjet kormány visszaadta a 48-as honvédzászlókat, a Népszava méltatja ennek jelentőségét, és az alkalmat felhasználva megállapítja: „Egy olyan korban, amelyben tort ül a demagógia és amelyben politikai divattá lett a gondolatok meghamisítása, a szabadságeszme elsikkasztása, úgy jönnek vissza ezek a zászlók, mint a lelkiismeret. Ennek a lelkiismeretnek fel kell ráznia a közvéleményt." Vissza kell térnie „a harci szellemnek... amely a megtépett lobogók alatt elesetteket is sarkallta áldozatra és vérük ontására". Félreérthetetlen felhívás ez a hitlerista veszedelem ellen.

A KMP a parasztsághoz főleg a Szabad Szó útján tud szólni, propagálva a demokratikus földreformot, védelmezve a szabadságjogokat és a függetlenséget. Bár a Szabad Szóban is időnként megjelennek kormánytámogató cikkek, a lap helyt ad kommunista írásoknak is. A kommunisták igen fontos feladatuknak tekintik terjesztését, vállalják a vele járó nehézségeket. Ennek lényeges szerepe van abban, hogy a Nemzeti Parasztpárt középutas beállítottságú vezetői is tudomásul veszik a párt más képviselőinek bizalmas együttműködését a kommunistákkal. A lap példányszáma 1940-ben eléri a húszezret.

A magyarországi helyzettel és a KMP munkájával a Kommunista Internacionálé Végrehajtó Bizottsága több alkalommal, így 1940 szeptemberében, közvetlenül a második bécsi döntés után is foglalkozott. Határozatában - amelynek tervezetét Révai József készítette - megállapítja, hogy a magyar uralkodó osztályok a német imperializmus katonai győzelmei következtében „végleg a német és az olasz imperializmus oldalára álltak, hogy azok védőszárnyai alatt kivegyék részüket a zsákmányból". Magyarországnak a bécsi döntés fejében „támaszpontként és ágyútöltelékként kell majd szolgálnia Németország és Olaszország délkelet-európai imperialista törekvéseit". Észak-Erdély visszacsatolása „felszította a nemzeti gyűlölködést és viszálykodást a magyar és román nép között", ami Romániában megteremti a „revánstörekvések táptalaját". A tengelyhatalmakkal való szövetkezés Magyarországot a szomszéd népek előtt „a német és olasz imperializmus gyűlölt robotfelügyelőjévé változtatja".

E súlyos megállapítások rávilágítanak arra, hogy a magyar uralkodó osztályok soviniszta és Hitler-barát politikája — amellett, hogy az országot a német birodalom vazallus államává süllyeszti és egy bűnös háború felé viszi - gyűlöletessé teszi Magyarországot a szomszéd népek előtt. A KMP a nemzet létéért és becsületéért, a nép szabadságáért és jövőjéért küzd. Szembeszáll a nagymagyar sovinizmussal, kiáll a horthysta állam által elnyomott ukránok, románok, szlovákok önrendelkezési jogáért. A Komintern határozata megállapítja: csak így lehet kikovácsolni Magyarország minden nemzetiségű munkásainak szolidaritását és kifejleszteni Magyarország, Románia, Szlovákia és Jugoszlávia munkásainak közös harcát a felszabadulásért és a nemzeti kérdés igazságos megoldásáért. Felhívja a figyelmet, hogy a pártnak küzdenie kell a magyarországi német kisebbség dolgozó tömegeiért is, hogy „kiragadja őket a német imperializmus ügynökeinek befolyása alól".

A KMP tevékenységének megerősítése érdekében a határozat hangsúlyozza a centrális vezetés fontosságát, hogy biztosítva legyen a még egymástól elkülönültendolgozó kommunista csoportok munkájának egységes irányítása. A határozat megtárgyalásakor jelen van Schönherz Zoltán is. Schönherz a dél-szlovákiai illegális szervezetek egyik vezetője volt, s 1939 végén kapcsolódott be a KMP vezetésébe. Részt vesz e tárgyalásokon Skolnyik József is, aki a szlovákiai mozgalom egyik vezető funkcionáriusa volt, s vállalta, hogy a Komintern megbízásából magyarországi pártmunkára jöjjön; Budapestre érkezve ő is bekapcsolódik a KMP vezetésébe, és a Központi Bizottság titkára lett. A Komintern megbízása alapján 1941 elején a Központi Bizottságot megerősítik, bevonják Rózsa Ferencet is. A pártcsoportok jobb összefogására területi bizottságokat szerveznek. Ezek közül a legfontosabb a budapesti területi bizottság, amely a szakszervezetekben működő pártcsoportok munkáját közvetlenül, az SZDP kerületi szervezeteiben dolgozó kommunistákat pedig külön bizottság útján vezeti. A Központi Bizottság közvetlenül irányítja az OIB-ben dolgozó pártcsoportot s általa az OIB-csoportok tevékenységét. Közvetlen összeköttetést tart fenn a peremvárosokban működő és a vidéki szervezetekkel. Felvette a kapcsolatot az észak-erdélyi területi bizottsággal, amely a kommunista pártszervezetek széles hálózatát fogja össze. A legális munkásszervezetek képezik a függetlenségi mozgalom fő bázisát, a proletariátus fő partnerei pedig azok a polgári ellenzéki pártok és szervezetek, amelyek mögött a parasztság, az értelmiség, a városi kispolgárság jelentős erői tömörülnek. Ezek közül legfontosabb a Kisgazdapárt. Vezetésében dominál a soviniszta törekvés és a horthysta kormány külpolitikai ügyeskedéseibe vetett hiú reménykedés, de e pártban továbbra is jelentős szerepet játszik a demokratikus szegényparaszti szárny. Kialakulóban van soraiban az antifasiszta értelmiség egy csoportja, amely politikai tevékenységében igyekszik felhasználni a Kisgazdapárt kereteit, A KMP kapcsolatokat teremt kisgazdapárti csoportokkal, hogy segítse a párt demokratikus szárnyának formálódását, a függetlenségi mozgalom legális szervezeti bázisának erősítését.

Az illegális KMP küzd legkövetkezetesebben azért, hogy nagy politikai megmozdulásokra képes függetlenségi front fejlődjön ki. Ez pedig mindenekelőtt attól függ, mennyiben kerekedik felül mindhárom legális ellenzéki pártban - az SZDP-ben, a Kisgazdapártban és a Parasztpártban — az a felismerés, hogy szakítani kell a horthysta kormány politikája iránt táplált veszedelmes illúziókkal. Csak ez esetben képes a három párt által képviselt Hitler-ellenes erő a Kommunista Párttal vállvetve együttes határozott harcot vívni az ország függetlenségééit és a semlegesség útjára téréséért; együttes harcot egy olyan kormányért, amel szakít a német-olasz—japán katonai szövetséggel, a demokratikus átalakulás útjára lépve mozgósítja a népet a függetlenség védelméért, véget vet annak, hogy Magyarország a német imperializmus csatlós országa és háborús felvonulási területe legyen, és elutasítja a belépést a hitlerista háborúba. Ezért harcol a KMP, melynek jelszava: Szabad, független, demokratikus Magyarország!