1944-et írunk, a dércsípett bükkfalombokat ezüstbe füröszti a ki-ki bukkanó holdsugár. Éjfélre jár az idő, az őszi szél zúgásába kelet felől közeledő morajlás keveredik.
A hang búgva erősödik föl, a fák tetején fekete árnyék siklik el,a völgy fölött egy repülőgép suhan végig…..

Oldalában kis pontok jelennek meg, egymás után elválva a géptől, zuhannak, távolodnak, néhány pillanat múlva fehér gomba nyílik ki fölöttük, a gomba hosszú zsinóros szárat ereszt, az alján parányi alak himbálódzik……
A gép, egyet körözve, mintha búcsút intene, felsuhan a magasba, s mire az ejtőernyősök kifeszített lábujjal, gyakorlott rugalmas térddel földet érnek, már eltűnt az irdatlan messzeségben…….

A vörös csillagos szovjet katonai repülőgép magyarokat hozott haza a Bükk hegységbe. Gyalázatot letörlő, hazánk becsületét visszaszerző, és annak szabadságáért síkra szálló, magyar partizánokat.

A csoport parancsnoka egy bizonyos Szőnyi Márton. Repülőzászlós volt a Horthy hadseregben, míg 1941-ben le nem lőtték a gépét az orosz csapatok.
Itthon halálhírét keltették, megsiratták, de a fiatal repülőtiszt életben maradt, mi több újjászületett.
A Szovjetunióban kinyílt a szeme, megértette hogy milyen aljas hatalmi érdekek eszköze volt eddig, hogy amiért harcolt az nem népe szabadságának ügye, hanem sokkal inkább a fasisztoid Horthy rezsim, a III. Birodalmat feltétel nélkül kiszolgáló akkori hatalmi elit önös érdeke. Ezt a tényt fölismerve Szőnyi a fogolytáborban partizánszolgálatra jelentkezett.

Ukrán földön, nyolc hónapnyi kemény partizánküzdelmekben megmutatta, hogy helyén van a szíve.
A mindössze 26 éves Szőnyi Ekkor tisztjeitől azt kérte, hogy otthon harcolhasson tovább, a hazai és az országot megszálló német fasiszták szövetsége ellen mely alatt a magyar nép rabságban szenvedett.
Beosztják Szőnyit egy frissében szervezett magyar partizáncsoporthoz.

A Csoport politikai biztosa Ősz Szabó János.
24 éves, koldusszegény Zala megyei parasztcsalád gyermeke.
A Horthy korszakbéli Magyarország több mint 3 millió éhhalálra ítélt koldusának egyike. Végső elkeseredésében elhagyva Zalát, a vajdaság irányába indul próbál munkát találni, ám ekkor a csendőrség elfogja. „Takarodj vissza ahonnan jöttél, ne edd el más elől a kenyeret büdös paraszt!”

Mindennapos ez az akkori Horthy érában…… Haragja és kilátástalan helyzete a vajdasági partizánok közé vitte.
Velük harcolt együtt, és jutott ismét csendőrkézre, majd a hírhedt délvidéki bíróság elé, mely 9 társával együtt halálra ítélte.

Őt és 4 társát kivégzés előtt „kegyelemből” a váci fegyházba helyezték, majd katonai büntető halálszázadba kerültek, egyenest az orosz frontra.
Ősz Szabó sebesülten Szovjet fogságba esett.
Alig hogy fölépült, csak úgy égett a marka hogy fegyvert foghasson hóhérai ellen. Hitet és szívet próbáló partizánkodás után került Szőnyi Márton mellé, a Bükkbe készülő ejtőernyős osztagba.

Legidősebb társuk a 34 éves Csizmadia Gyula pécsi bányász volt. Felesége és három gyermeke várta őt haza.

Szeretteit egyikük sem látta viszont. 1945. április 4.-ét, hazánk fölszabadulását a magyar és német fasiszta elnyomók szövetsége alól, egyikük sem érte meg.

A katonatiszt, a földműves, a bányász, mindhárman azok közé a legnemesebb, hazafiak
közé tartoznak, akik történelmünk egyik leggyászosabb korszakában, a nácik és nyilasok gyilkos rémuralma idején, vérükkel pecsételték meg a tiszta szívű és szándékú, bátor magyarok egységét.

Azoknak a bátor magyaroknak az egységét, akik a legnehezebb órákban sem hátráltak meg, szembeszálltak hazánk gyilkos megnyomorítóival.

Harcaik során ellenségnek és árulóknak, lettek áldozatai.
Holttestüket avar temette, hó lepte be, nyomuk veszett a Bükki rengetegben…..

Sírhelyüket nem ismerjük, tetteiket, kiállásukat, és áldozatvállalásukat nem felejtjük.

Juhász Norbert

Népi Front

Nógrád-Heves megyei elnök