1945 februárjában javában dúltak a harcok a magyar főváros körül a visszavonuló nácik és hazai kiszolgálói,az úri Magyarország levitézlett kereszteslovagjai,illetve az előrenyomuló szovjet csapatok között. Az eseménynek könyvtárra rúgó hadtörténeti és történelmi jellegű irodalma van és nemcsak ideológiamentes alapokon.Mi a történelmi vonatkozást ismerjük,azonban az oroszokat/nem pedig a szovjet csapatot/ mint ázsiai népet lenéző és démonizáló gondolatok is bőségesen napvilágot láttak a rendszerváltozást követően. Másfelől azonban a nem kommunista orosz politika is megemlékezik például az 1945. május 9.-i győzelmi napról,még ha élesen elhatárolódnak is a Szovjetuniótól.

Mint ismert,a második világégés 1939 szeptemberében elkezdődött,midőn a hatalmas náci birodalom a nála jóval gyengébb és vele szemben esélytelen Lengyelországot lerohanta a nyugati hatalmak nemtörődésétől is támogatva.Itt azonban jóval többről van szó,mit a II. világháborúról.Hogy a térségben rengeteg sérelem és a népek részéről számtalan méreganyag felhalmozódott különösen a korábbi másfél-két évszázad és az 1789-es nagy francia forradalom óta,abban nem kis szerepet játszott a porosz uralkodó osztályok militáns és agresszív birodalomépítő politikája éppúgy,mint a Metternich herceg által életre hívott és alapjaiban lényegében ma is működő Szent Szövetség népelnyomó rendszere,amellyel többen is, köztük Kossuth Lajos is szembeszállt. Egyfelől adott volt egy porosz állam,amely a Rákóczi-szabadságharc táján jött létre és sorra leigázta a többi német államot,főleg az északi részen,valamennyire ráerőltetve a rendőrállamot,különösen a szentszövetségi időszakban. A porosz uralkodó osztályok mentalitása a másik leigázásán és a birodalomépítő logikán,az adott rendszer másra erőltetésén,a nevelés terén pedig a holtiglani szigorú fegyelemre, a katonás szigorra épült.Így nem csoda,ha mindez elvezetett később-különösen Franciaország 1871-es legyőzését és a Német Császárság kikiáltását követően a német imperializmus és a világuralmi küldetéstudat kialakulásához. Bár a hírhedt II.Vilmos császár nem fajelméletben gondolkodott,a nagynémet dicsőség a világuralmárság éppúgy benne volt, mint az általa lenézett Führer gondolatmenetében-nem mellesleg,midőn 1940-ben a nácik lerohanták a nagy forradalom hazáját, az agg császár fanatikus franciagyűlöletétől is vezérelve, Hitlernek gratulált táviratban. Persze nem mintha mondjuk a Napkirály ne gondolkodott volna birodalmi logikával vagy az angolok gyarmatbirodalomban. Azonban nem lényegtelen momentum, hogy egyik se rendőrállam volt,hanem bizonyos minimális jogállamiságra épülő rendszer működött,szemben Ausztriával és Poroszországgal,ahol az egyetlen államépítő logika a birodalmiság volt. Hogy a két német állam uralkodó osztálya egymással versengett,nem véletlen, tudniillik mindketten arra pályáztak,hogy hatalmuk alá gyűrjék a környezetükben található népeket-s nem véletlen az is,hogy például a poroszoknak a bajorokkal éppolyan jellegű volt a konfliktusuk, mint a Habsburgoknak a magyarokkal. S mindkét uralkodó osztály-némi kivételt leszámítva-nem a népek,nemzetek integrálására,épp ellenkezőleg,azok megalázásában, alávetésében,hatalmuk rájuk parancsolásában volt érdekelt. Innen ered az is,hogy a Bécset kiszolgáló hazai uralkodó osztályok is hamar átvették a gőgös,mással nem tárgyaló,elutasító birodalmi logikát mára Rákóczi-szabadságharc korában-gondoljunk az osztrákokat kiszolgáló, hozzájuk hű labancokra. És szintén az osztrák uralkodó soztályok számlájára írható a nemzetiségi ellentét is:az osztrákok úgy válhattak érdekeltté a "rebellis" magyarok kordában tartásában, ha egyrészt az ő logikájukat átvevő szűk körre,másrészt a nemzetiségiekre is számíthattak. Hogy ma is tótoznak meg oláhoznak, rácoznak hazánkban,abban a hazai úrhatnám dzsentri kiskirályok mellett az osztrák uralkodó osztályokat is súlyos felelősség terheli,minthogy a magyarok és a nemzetiségiek, környező népek egymás ellen uszításában tevékenyen részt vettek. Ai I. világháborút,amelyet szintén a német imperializmus kezdeményezte Ferenc József hathatós támogatásával,a német császárság elveszítette,ami hatalmas pofont jelentett főleg a porosz militarizmus számára.

Mint tudjuk tehát, a német és az osztrák külpolitika végig agresszív, támadó jellegű volt.És nemegyszer hitszegő-mint korábban a poroszokról is leírták, hatalmi politikájuk érdekében hol ezzel, hol amazzal a hatalommal szövetkeztek.Így nem csoda,ha a sztálini Szovjetuniót is megtámadták. Különösen a rendszerváltozás antikommunista légkörében számos olyan tanulmány született,amelyek a Hitler-Sztálin-paktumról,az európai érdekövezetek felosztásáról írtak,illetve arról,hogy Lengyelországban nemcsak a nácik, hanem a szovjet csapatok is megtették a magukat a néppel szemben. Mindez azonban teljesen független attól,hogy a felsőbbrendű faj szerepében tetszelgő,évszázadok óta kisebbségi komplexusban szenvedő német -és főleg porosz-uralkodó osztályok hitszegő módon megtámadták a Szovjetuniót,amely még arra is vette a bátorságot, hogy védekezzen. És ezzel félre is lehetne tenni mindenféle ideológiai megközelítést. Tehát: ki támadott? A szovjetek? Nem. A nácik.Kezdték egy védekezni képtelen nemzettel,amelyet már 1772 óta hosszú ideig birtokoltak,azaz Lengyelországot,majd revansot vettek azon a Franciaországon,amely szintén majd háromszáz éve ellenségük volt. Aztán a diadalittasságtól lerészegülve,annak a hatalmas országnak estek neki,amelynek megtámadásába a zseniális Napóleon bicskája is beletört. Az eseményekből-pl. sztálingrádi ütközet-Hitler azonban nem vonta le a tanulságokat. Mindenekelőtt belerángatta a világot az ő és a hozzá hasonló birodalmár nacionalisták kalandorságába,amely milliók életébe került.Miként nem cselekedtek másként a hazai úrhatnám ellenforradalmárok sem,akik szánalmas ezeréves jogfolytonosságra épülő korlátlan hatalmukat féltve a pórnéptől és a nemzetiségiektől,hazánkat belevitték a II.világháborúba. Hogy ilyen helyzetben kinek van igaza? Annak,aki makacsul ragaszkodik önnönmaga fanatizmusához vagy annak,aki felméri a realitásokat és anak megfelelően cselekszik?

Ugyanez a kérdés a japán császári birodalomban is felmerült,ahol is a hirosimai atomtámadást követően is volt számtalan tábornok,aki élete feláldozása árán is a militarizmus mellett foglalt állást. Itt Hirohito császárnak legalább megvolt a realitásérzéke és felismerte, hogy váltani kell,ha birodalmát meg akarja tartani. Így történt az,hogy ugyanezen uralkodó az abszolút monarchia fasizálódott modelljéről a parlamentáris császárságra át tudott állni a lakosság nem csekély támogatásával. És ha s amennyiben Horthy kormányzót nem a vak antikommunizmus és az úrhatnám gőg vezérli s időben átáll, a román királyhoz hasonlóan,talán valamennyit visszaszerzett volna az ország becsületéből-így is valószínűleg letették volna a királyságra emlékeztető kormányzói posztról,azonban más lett volna megítélése. Ő tudniillik nem reálpolitikusnak vagy királynak született,nem volt meg a megfelelő neveltetése és az ebből is adódó realitásérzéke. Hitlerről és híveiről nem is beszélve,akik nem valamely eszmében hittek, erről szó sincs,hanem saját hatalmi tébolyuknak váltak foglyaivá. A Führer nem azt nézte, hány ezer katonája hal meg,és hogy mennyire értelmetlen öldöklés folyik miatta. Nem,erről szó sincs. Akik reálisan értékelték a helyzetet és megadták magukat,árulónak bélyegezte az az ember,aki a világr sorsáról kancellári bunkerjében és ilyen-olyan főhadiszálláson döntött.

A háborúnak már rég vége,azonban sem az akkori sebek nem gyúgyultak be,sem a háború borzalmaiból nem vonták le sokan a tanulságot: napjainkban is számtalan fanatikus és a népet vagy a népeket semmibevevő világuralmár,a maga kicsinyes leképzeléséhez vagy hatalmi logikájához görcsösen ragaszkodó diktátor,aki nem egy adott eszmében hisz,hanem sokkal inkább önös hatalmi vágyait iparkodik akármilyen eszközzel megvalósítani.

B.Deák András