Rendezgetve dolgaimat a kezembe került a negyedik archiváló CD-m, amire elsőként raktam ki különböző írásaimat. Ezek között akad néhány, amiről már én is megfeledkeztem - talán érdemes őket feleleveníteni

--------------------------------------------------------

'56-os szilánkok '96-ból

Beszélő, október - „Ünneprontás“ (Kozák Gyula):

„Az 56-os forradalom nem kell a magyar népnek. Nem érzi ünnepének, nem azonosul vele, durcásan, gyakran értetlenül elfordul tőle.“ (Saját megjegyzésem: hogyan vethető ez össze az '56-os nagy nemzeti egység mítoszával?)

Kossuth Rádió, október 24 - egy francia diplomata naplójegyzete 1956 október 24-én:
„Az Asztóriánál nagy tömeg. Mivel bámészkodom, zsidónak néznek ...“ (Saját megjegyzésem: természetesen aljas rágalom az események antiszemita felhangjainak emlegetése.)

Duna TV, október 22 - emlékműsor:
„A kérdés, amire a mai napig nem találják a választ a történészek: hogyan került fegyver a Rádiónál levő tömeg kezébe ...“ (Saját megjegyzésem: a kádárista történelemfelfogás állítását a fegyverraktárak módszeres, előzetes tervre utaló kifosztásáról meg sem próbálják cáfolni.)

Kossuth Rádió, október 24 - Litván György történész:
„A magyar '56 legjelentősebb visszhangra a franciáknál talált ...“ (Saját megjegyzésem: vajon ez milyen összefüggésben van azzal, hogy ebben az időben Franciaország egyszerre három helyen folytatott igen véres gyarmati háborút - Vietnámban, Algériában és természetesen Szueznél? Ugyanazt gondolták-e a magyar eseményekről az e háborúkat ellenző baloldali értelmiségiek és a háborút folytató uralkodó körök?)

(Phoenix megjegyzése: a "saját megjegyzésem" zárójelesek is 1996-ból származnak.)

------------------------------------------------

A Munkáspárttal a XXI. századba
(széljegyzetek a Munkáspárt rövidtávú programtervezetéhez)

A Szabadság vitára bocsátotta „A Munkáspárttal a XXI. századba!“ című tervezetet.
Szeretném kifejteni véleményemet a programtervezet egészével és egyes részleteivel kapcsolatban.

Egy marxista párt programtervezete, amelyet ez a párt nem csak meghirdetni, de megvalósítani is akar (ellentétben a legtöbb polgári párttal) pontosan fel kell, hogy mérje

* milyen célokat,
* milyen feltételek között,
* kivel és kinek a számára

akar elérni.

A programtervezet - mely rövidtávú - nagyon helyesen nem tűzi ki a munkás-paraszt hatalom újbóli (?) bevezetését, a gyors szocialista fordulatot. Ugyanakkor helyenként mintha nem derülne ki egyértelműen, hogy a Munkáspárt politikáját a Parlamentbe bekerülve kívánja folytatni - ez reális és fontos cél -, de aligha lesz a közeljövőben kormányzati tényező. A jelenlegi parlamenti ellenzék egyik legnagyobb politikai hibája, hogy nem a megfelelő ellenzéki magatartást gyakorolja - nem konstruktív. Nem jobbnál jobb javaslataival kényszeríti a kormánykoalíciót a neki (az ellenzéknek) jobban tetsző politika folytatására, illetve amennyiben a kormány erre nem hajlandó, akkor nem e javaslataival mutatja meg a kormánypártok választóinak, hogy rossz helyre adták szavazatukat. A Munkáspártnak nem szabad ilyen hibát elkövetni - éppen azért, mert céljai helyesek, azokkal a társadalom jelentős része ösztönösen egyetért. A Munkáspárt feladata ezt az ösztönös egyetértést tudatossá változtatni, nem csak és nem elsősorban a több szavazat megszerzése érdekében, hanem mert ezek a célok az ország valódi érdekeit fejezik ki. Mindennek érdekében a célokat közérthetően, de a demagógia legkisebb árnyalata nélkül kell kifejezni. Ugyanakkor a jelenlegi realitásoknak megfelelően nem kormányprogramot, hanem konstruktív ellenzéki programot kell megfogalmazni.

A Munkáspárt hazai és nemzetközi feltételek között politizál. A két szféra nem választható el egymástól. A radikális megoldásoknak gyakran komoly nemzetközi akadálya van. A Munkáspártnak nem lehet célja hazánk újbóli nemzetközi elszigetelése. Egyfelől a kelet-közép-európai rendszerváltások nagyon sok tekintetben hátrányos nemzetközi viszonyokat alakítottak ki (egy pólusúvá vált politikai viszonyok, piacvesztés stb.), másrészt viszont látni kell, hogy a rendszerváltás a kapitalizmus piruszi győzelmét jelenti. A szociális háló szétrombolása, a munkanélküliség új típusú (a tőke eláramlása miatt bekövetkező) tartós növekedése, a mind agresszívabbá váló nagyhatalmi politika a nyugati országok munkásságában is fokozzák az elégedetlenséget, az osztályharcra készséget. Miközben „bölcs“ filozófusok, közgazdák és politológusok a marxizmus végén gúnyolódnak, Marx tanai - mutatis mutandis - ma aktuálisabbak, mint valaha. A nyugati munkások (a keletiekről nem is beszélve) saját bőrükön tapasztalhatják a sokat gúnyolt abszolút elnyomorodás elmélet igazságát. S a kapitalizmus nap mint nap újabb - keretei között feloldhatatlan - ellentmondások sorát szüli.

Ez a kapitalizmus azonban ma még erős, miközben a szocializmus erői még nem tértek magukhoz a rendszerváltozás okozta sokkból. A Munkáspárt céljaival tartalmilag nagyon sokan értenek egyet, de formailag nem fogadják el a Munkáspártot, mert antikommunista csepűvel van tele a fejük, s mert a Munkáspárt nem egy megnyilatkozása (amit gondos kezek átengednek az elhallgatásnak azon a falán, amit egyébként a tömegtájékoztatási eszközök a Munkáspárt köré építettek) igazolni látszik a pártról, mint nosztalgia-pártról, mint begyöpösödött dogmatikusok pártjáról, mint korszerűtlen pártról terjesztett rágalmakat. Azt is tudomásul kell venni, hogy igen sokan nem szívesen látják be, hogy tévedtek, hogy hagyták magukat gyalázatos módon becsapni. Ezért van az, hogy sok egyszerű emberrel beszélgetve hallunk ilyesmit: „persze, a munkanélküliség rossz, a kultúra megfizethetetlen, a betegség kész anyagi tönkremenés, a gyártulajdonos piócaként szívja a vérünk, ha szólni merünk, már repülünk is stb. stb., ... mit? szocializmust? Munkáspárt? csak azt ne az istenért, az maga a kénköves ördög és pokol!“ Igen, ez van, ilyen körülmények között kell a programot meghirdetni. Ezért van minden szónak hétszeres súlya.

Ezekkel a megfontolásokkal olvasva a tervezetet, abban nagyon sok erősen vitatható részt találtam.

1. „Az MSZP sem az a párt már, aminek indult 1989-ben.“ Milyen értelemben? „A gazdagodó vállalkozók, a régi és újabb kori állami és pártalkalmazottak polgári pártjává vált, élén jobboldali vezetéssel.“ Az MSZP pontosan ilyen pártnak indult 1989-ben, hiszen akik megőrizték az MSZMP-t, a későbbi Munkáspártot, azok ezt már akkor nagyon jól tudták. Legfeljebb az illúziók foszlottak semmivé, hogy a mohó jobboldali kormányzattal szemben ellenzékbe kényszerült MSZP-ben megerősödik az a baloldali irányzat, amely - úgy tűnt - jelentős tömeggel bent maradt ebben a pártban. Ez az irányzat ma is létezik, a Munkáspártnak nem szidalmazni, gúnyolni, hanem támogatni kell reménytelennek tűnő harcukat, de a párt mértékadó köreinek politikai hovatartozása már 1989 óta nem kérdéses.

2. „A Kisgazdapárt (FKGP) pedig mondja a magáét. Mögöttük gyanútlanul megjelennek a jobb sorsra vágyó, elbizonytalanodott szegény rétegek, akik későn veszik észre, hogy ott sorakozik az újfasiszták, a fajüldözők, a cigánygyűlölők gyülekezete. A radikális-nacionalista jobboldal az elnyomorodott emberek érzéseivel játszva nyíltan hatalomra tör.“ Ez az, ahogyan nem szabad. Ez az ő hangnemük. Érvek helyett vagdalkozás, szómágia. Náluk „bolsevisták“, nálunk „újfasiszták“. Giczy úr szerint Magyarországon csak egy bejegyzett szélsőséges párt van - a Munkáspárt. Miért? Hát csak! Kommunista - tehát szélsőséges. A tervezet szerint az FKgP „nyíltan hatalomra tör“. Miért, mit kellene egy politikai pártnak csinálnia? A Munkáspárt nem „nyíltan hatalomra tör“? Attól, hogy pejoratív csengést adtunk neki, ez a mondat még nem az igazat mondja az FKgP-ről, a radikális jobb oldalról. Meg kell mondani, hogy ezek a pártok (nem az FKgP egyedül, hiszen Giczy úr sem az FKgP tagja) azért törnek hatalomra, hogy azt megszerezve a demokráciát nyíltan sutba vágják és az országot a legtragikusabb kalandokba rángassák. A hatalom megszerzése érdekében gátlástalanul ellopják a baloldali gondolatokat, azokat valójukból kiforgatják, demagóg uszítássá silányítják. Összeígérgetnek mindenfélét, aminek a töredékét is csak úgy teljesíthetnék, ha hozzányúlnának ahhoz a magántulajdonhoz, amit Isten, Haza és Család előtt a legnagyobb szentségként tisztelnek. Mivel pedig ezt nem szándékoznak megtenni, azért bűnbakokat gyártanak, a világot Ránk és Másokra osztják, ahol minden bajnak az okai a Mások. A privatizáció (reprivatizáció formájában az ő eredeti vesszőparipájuk volt) az ország kirablása, de nem azért, mert az egész nép által alkotott nemzetgazdaságot egy szűk kisebbség teljhatalmába adja, hanem azért, mert ez a kisebbség - nem magyar! Ha magyarok lennének (márpedig csak Ők a magyarok), akkor persze minden a legnagyobb rendben lenne. A NATO-ba nem akarnak belépni, de nem azért, mert ez a dolgozó nép elnyomásának nyílt eszköze lenne, hanem, mert úgy vélik, a dolgozó népet az ő színmagyar rohamosztagaik is el tudnák nyomni. Egyébként a világ már látta, hogy a spanyol szocialisták hogyan szerezték meg a hatalmat NATO-ellenes propagandával, s azután hogyan kormányozták Spanyolországot a NATO-ba. A radikális (szélső) jobboldal elleni fellépésnek mindenképpen helye van a programban, de csak úgy, ha nemcsak a párttagok, de a programot olvasó pártonkívüli (más párthoz tartozó) választók előtt is világos lesz a lényegi különbség a szélsőjobb oldal és a Munkáspárt politikája között. Mint olvasható: „A Munkáspárt folytatja a jobboldali pártok farizeus politikájának leleplezését.“ Ha folytatja, akkor miért nem teszi ezt éppen a programjában?

3. Nagyon helyes, hogy a program jelentős része a gazdasággal foglalkozik. Nem helyes azonban, ahogyan teszi ezt. A gazdasági, szociálpolitikai megfontolásokban rákos daganatként burjánzik az állam- és tervfetisizmus. A „létező szocializmus“ bukásának talán legfontosabb tanulsága, hogy milyen súlyos hiba a magántulajdon ellentéteként az állami tulajdont tételezni. A marxizmus egyszeregyéhez tartozik, hogy egy tőkés állam tulajdona - kollektív magántulajdon, amely az egész tőkés osztály érdekeit szolgálja. Az államszocializmus tanulsága, hogy az állami tulajdon a szocializmusban sem a legadekvátabb megjelenési formája a társadalmi tulajdonnak, hanem éppen ellenkezőleg, az államigazgatási tulajdonforma tette lehetővé a többé-kevésbé zökkenőmentes rendszerváltást, ahol a gazdasági bürokrácia könnyűszerrel változtatta a korábban általa igazgatott állami tulajdont magántulajdonná, jókora részt saját magának kihasítva belőle. Ezért nem értek egyet azzal, hogy „korszerűen az gondolkodik, aki a piacgazdaság törvényeinek elfogadása mellett elfogadja, hogy az államnak ma létfontosságú szerepe van.“ Ez valóban nosztalgia, még pedig igen káros nosztalgia. Az állami tervezésről bebizonyosodott, hogy az nem tervezés. A magyar Tervhivatal azért volt hasznosabb, hatékonyabb szervezet a szovjet Goszplánnál, mert sokkal kevesebbet foglalkozott „tervezéssel“, hanem inkább elemzéssel, informálással. A szocializmus legsikeresebb megvalósulásai a Kádár-korszak mezőgazdasági termelőszövetkezetei voltak, ahol a termelés jelentős része, mintegy fele igen hatékonyan az egyéni kibontakozást lehetővé tevő háztáji gazdaságokban folyt. Ez azonban elképzelhetetlen lett volna a szövetkezet nagyüzemi háttere és szociális intézményrendszere nélkül. Ezek a szövetkezetek, az egyéni (nem magán!) és társadalmi tulajdon szimbiózisai a jövő társadalmának igazi modelljei, nem az állami nagyvállalatok. Ennek megfelelően a programnak többet kellene foglalkoznia a szövetkezeti, egyéni-társadalmi, önigazgató tulajdonformákkal, mint a túlállamosítás legrosszabb korszakait idéző Nagy Betűs Intézmények és Szervezetek tömkelegével. A bürokrácia - ezt Lenin nem egyszer hangsúlyozta - a szocializmus legveszélyesebb, legalattomosabb ellensége.

Teljesen egyetértenék a belső piac bővülésének szükségességéről írtakkal, ha nem keverték volna bele - oly rosszul - az adókat. Közgazdasági ismereteimnek ellentmond az is, hogy „nagyobb belső piacra akkor számíthatunk, ha az inflációt évi 3-5 százalékra tudjuk csökkenteni és a munkanélküliség sem lesz több 4-5 százaléknál.“ Fogalmam sincs, honnan szedték a szerzők a számokat és a bátorságot, hogy ezt így leírják. Rövid távon piacgazdaságban a munkanélküliség és az infláció „trade-off“ kapcsolatban vannak, azaz, ha az egyiket csökkentik, a másik megnő. Ezt a kört csak hosszabb távon lehet sikeresen áttörni. Nyilván a Munkáspárt által megcélzott rétegeknek - a nyugdíjasokat leszámítva - a munkanélküliség a nagyobb rossz. Az infláció nem önmagában veszélyes, csak a kiszámíthatatlan, egyenlőtlen infláció a veszélyes. A Munkáspártnak tehát nem az (irreális) számokat kell követelnie, hanem a munkanélküliség radikális visszaszorítását (a rendszerváltáskor vezető közgazdászok a megszüntetendő kapun belüli munkanélküliséget kb. 200 ezer főre becsülték. Ha a piacvesztéseket is figyelembe vesszük, akkor ez a szám 300-400 ezerre nő. A maradék 200-600 ezer munkanélküli nyugodtan tekinthető a mezőgazdaság szétverése és a privatizáció áldozatának), illetve a „létező“ munkanélküliség emberséges kezelését. Ez utóbbi a Munkáspárt szinte minden dokumentumából hiányzik. Itt két dologról van szó:

A munkanélküliségen belül csökkenteni kell a kilátástalan, esetleg végleges, illetve a pályakezdő munkanélküliség arányát. Spanyolországban a munkanélküliségi ráta jóval magasabb a magyarországinál, de a munkanélküliség egészségesebb szerkezete miatt kevesebb gondot jelent. Másrészt, de az előbbivel szoros összefüggésben azokat, akik már munkanélküliek, meg kell védeni a szellemi, erkölcsi és nem utolsó sorban fizikai összeomlástól. Küzdeni kell a munkanélküliek megalázása ellen, a szűk kisebbség kifogásolható magatartásának az egész munkanélküli tömegre való vetítése ellen (azok köre, akik valóban aljas indokból, lustaságból, haszonszerzési vágyból követnek el visszaéléseket, még a tényszerűen törvénysértőknek is csak kis töredékét jelentik). El kell érni, hogy a feketemunka üldözése kizárólag a munkaadókat érintse - feketemunkások alkalmazása nélkül nem lehetséges fekete munka. Nagyon fontos feladata a Munkáspártnak az osztályszolidaritás erősítése. A fentiekben felsoroltak nem sokat érnek, ha a munkában levők elítélik a munkanélkülieket, ha nem látják világosan, hogy a kapitalizmusban minden dolgozó ember - egyéni kvalitásaitól szinte teljesen függetlenül - potenciális munkanélküli.

Az infláció elleni harcnál a Munkáspárt az inflációs ráta stabilizálását és lassú csökkenését követelheti, valamint a bérindexálást lehetővé tevő ágazati kollektív szerződések elterjedését, illetve a munkából származó fix jövedelmek (közalkalmazotti bérek, nyugdíjak, ösztöndíjak stb.) értékállóságát. Tudni kell azonban, hogy a drasztikus, restriktív infláció-visszaszorítás növeli a munkanélküliséget.
Az adóknak ehhez kevés közük van. Az adózással a fő baj az, hogy a Kormány és a Pénzügy Minisztérium következetesen összekeveri az adózás két, egymásnak ellentmondó funkcióját:

1. Az adók az állami tevékenységek forrásai;
2. Az adók az állami gazdaságpolitikai elképzelések megvalósításának eszközei.

A jelenlegi (immár több, mint egy évtizedes) szavakban monetarista, tettekben fiskális szellemiségű pénzügyi kormányzat ráadásul minden adóintézkedésénél a 2. funkcióra hivatkozik, miközben ezek az intézkedések nyersen az 1. funkciót szolgálják.
A programtervezet (a fent említett államfetisizmus szellemében) rengeteg feladatot róna az államra. Ezzel együtt adócsökkentést követelni - az ellenfelek kaján röhögését váltja ki. Valójában pontosan tisztázni kell, hogy az 1. funkcióban megjelölt állami tevékenységek közül melyeket kell visszaszorítani, esetleg megszüntetni, hogy kevesebb adóra legyen szükség. Ezt a programtervezet hellyel-közzel meg is teszi, de szétszórtan és nem közvetlenül az adózással összefüggésben. Mint felesleges költségvetési kiadásokat kellene összefoglalni:

a.) az önmaguk létét igazoló, burjánzó állami szervezetek - APEH, munkaügyi hivatalok, kárpótlási hivatalok, privatizációs RT stb., amelyeket vissza kellene fejleszteni, esetenként megszüntetni (nem elsősorban az APEH a megszüntetendő!);
b.) az úgynevezett euroatlanti csatlakozás mézesmadzagja utáni rohanás költségei, beleértve a hadsereg költséges, ám végiggondolatlan „kompatibilissé“ tételét;
c.) a bankszféra egészségtelen felduzzasztása és életbentartása, bankkonszolidáció (a bankok eredeti feladataik - a nemzetgazdaság finanszírozási problémáinak piacszerű optimalizálása - helyett azokkal az állampapírokkal spekulálnak, amelyeket többek között a bankkonszolidáció miatt bocsátottak ki - fokozva ezzel az inflációt);
d.) végül, de nem utolsó sorban az adósságcsapda kezelése.

Ez utóbbival kapcsolatban a programtervezet nagyon helyesen helyezkedik elutasító álláspontra. Talán még jobban ki kellene hangsúlyozni, hogy ez a gazdasági bajaink fő forrása. Ugyanakkor a mód, ahogyan ezt teszi, a javaslat, amit ezzel kapcsolatban nyújt, teljesen elfogadhatatlan. „El kell csapni a tanácsadókat és a külső államadósság kezelését radikálisan kell megoldani. A magyar kormány jelentse be, a kamatok fizetését beszüntetjük, az adósság törlesztését 3-6 évre felfüggesztjük.“ Így az beszélhet, aki pontosan tudja, hogy követelésének megvalósítását soha senki nem fogja megkezdeni. Így beszélhet egy Csurka, vagy egy Torgyán, de nem beszélhet így a Munkáspárt, aki azt állítja „programja megvalósítható, és még sok minden az életünkben jobbra fordítható“. Mivel a programtervezet időtávlatában a Munkáspárt aligha lesz része a magyar kormánynak, azért a mindenkori kormány ezt a munkáspárti utasítást semmi esetre sem fogja végrehajtani. De mi lenne, ha végrehajtaná? A nemzetközi tőke nem tűrné, hogy így a pofájába csapjanak. Magyarországot a kubaihoz hasonló blokád alá vennék, ami a magyar gazdaság azonnali összeomlását okozná. Tehát igaza van a Békesi-dogmának - muszáj jó adósoknak lennünk? Szó sincs róla. Csak nem kell fejjel a falnak menni, különösen akkor nem, ha valószínűleg a fal tele van nyitott, vagy kinyitható ajtókkal. Legelőször is fel kell számolni a „jó adós“ mítoszát (ezt parlamenti pártként, amelyet már nem lehet a közszolgálati médiákból teljesen kirekeszteni, az ellenzéki Munkáspárt is megteheti). Nem szabad elhinni és a lakossággal elhitetni, hogy a „jó adós“ státusza az egyedül üdvözítő. Ha a kormányzat belátja, hogy a „Békesi-dogma“ tarthatatlan, akkor következő lépésként új típusú, kétirányú gazdaságdiplomáciát kezdhet el:

* Mivel már nem állítjuk szembe magunkat, mint „jó adósokat“ az adósságcsapda többi áldozatával, lehetővé válik, hogy résztvevői, akár kezdeményezői legyünk az eladósodott országok egységfrontjának az adósságcsapda felszámolását megcélzó nemzetközi tárgyalásokon.

* Jelzések érkeztek és érkeznek ma is, hogy a hitelező országok hajlandóak adósságkönnyítő lépéseket tenni, ha ez nem sérti túlságosan a presztízsüket. A „Békesi-dogma“ feladásával megnyílik a lehetőség ezeknek az ajánlatoknak az elfogadására, természetesen úgy, hogy a mi országunk érdekei se sérüljenek.

Az előbb említett urak nevével fémjelzett pártok adósság-propagandájában központi helyet foglal el az az állítás, hogy a nemzet vesztét okozó eladósodás az előző rendszer öröksége. Nem árt ezért kihangsúlyozni azt a (Szerdahelyi István által feltárt) tényt, hogy míg az eladósodás valóban a Kádár-rendszer alatt kezdődött, és egy nem hibátlan gazdaságpolitika következménye volt, addig ez az eladósodás a magyar nép életszínvonalának folyamatos emelkedése mellett következett be (teljesen mindegy, hogy mekkora a két tény között a korreláció), ezzel szemben a rendszerváltás az 1989-ben örökölt, több mint 15 év alatt felhalmozott adósságállományt nem egészen 5 év alatt megduplázta - a lakosság életszínvonalának folyamatos csökkenése mellett.

Visszatérve az adó problémájához. Mint közgazdász, a legnagyobb megrökönyödéssel olvastam a tervezet javaslatát: „Töröljük el az általános forgalmi adót, s azonnal többre futja a fizetésünkből! Vezessünk be egységes, mérsékelt, maximum 15-17 százalék nagyságú személyi jövedelemadót.“ Ez igazi torgyáni ötlet! Hangzatos, demagóg és - mélységesen szakszerűtlen. Aki egy kicsit is konyít a közgazdaságtanhoz, az tudja, hogy az amúgy minden formájában igazságtalan elemeket tartalmazó adóformák közül a legigazságosabb a forgalmi adó, különösen annak hozzáadott-érték adó formája (az ÁFA ilyen típusú!). Ezt az adót egyfelől mindenki fizeti, akinek jövedelme van, s aki ezt a jövedelmét fogyasztásra költi. Az adókulcsok helyes beállításával még gazdaságpolitikai megfontolások is érvényesíthetőek:

* A nulla kulcsos többletérték adó a valóban sikeres termelő aktív támogatását jelentheti (miközben terméke adómentes, az eladott termékekhez felhasznált erőforrások ÁFA-tartalma visszaigényelhető).

* Az adómentes termék passzívan támogatott (nem fizetnek utána adót, de adó-visszatérítés sem lehetséges)

* Egy alacsonyabb adókulcs alkalmazható azokra a termékekre, amelyek fogyasztása elsősorban a bérből és fizetésből élőkre jellemző.

* Egy magasabb adókulcs alkalmazható a vagyonosabb rétegek fogyasztására jellemző termékekre.

Az sem igazán érthető, hogy miért nem jó a Munkáspártnak a sávosan progresszív személyi jövedelemadó? Persze a személyi jövedelmeket nehezebb ellenőrizni, mint a fogyasztást. De akkor miért nem helyesli a Munkáspárt a számlaadási kötelezettség szigorú betartását és miért akarja megszüntetni az ÁFÁ-t (és az APEH-et)? Úgy vélem, mielőtt a Munkáspárt adóalkotmányra tesz javaslatot, előbb el kellene mélyíteni az adózásra vonatkozó ismereteit.

Az is roppant érdekes, hogy előbb az adók drasztikus csökkentését javasolja, majd azt követeli a programtervezet: „Az állam költse a bruttó nemzeti termék legalább 3-5 százalékát kutatásra és fejlesztésre“ Más helyeken újabb és újabb állami kötelezetségvállalást követel. Valaki végzett számításokat, hogy mindez hogyan áll össze egy reális költségvetéssé?!

4. Mint már említettem a tervezet legsúlyosabb hibája a burjánzó államfetisizmusa. Az adózással kapcsolatban például fel sem merül, hogy nem az államnak kellene a bruttó nemzeti termék legalább 3-5 százalékát kutatásra és fejlesztésre költenie, hanem olyan adózási kedvezményeket kellene alkalmazni, amely a vállalatokat kutatásra és fejlesztésre ösztönzi, illetve amely a kutatás és fejlesztés finanszírozására ösztönzi a nagy jövedelemtulajdonosokat (érdemes odafigyelni a híres nyugati alapítványok - Soros, Ford, Rockefeller stb. - gazdasági hátterére). Viszont a privatizáció - jogos - bírálatánál egy szava sincs a tervezetnek arról, hogy az új külföldi tulajdonosok többségének első dolga a megvásárolt vállalatában (a szakszervezetek lehetetlenné tétele mellett) a K+F részlegek felszámolása. Az állam dolga nem az, hogy - szükségszerűen - hozzá nem értéssel átvállalja ezeknek a K+F tevékenységeknek a szervezését és finanszírozását, hanem az, hogy törvényi kötelezéssel és törvényekben biztosított kedvezményekkel, hatékony ellenőrzéssel biztosítsa e tevékenységek társadalmi fejlődését.

Ugyancsak durva államfetisizmus jellemzi a szociálpolitikai fejezetet.
„Az egészségügyi ellátás és a nyugdíjrendszer működtetése az állam feladata legyen! Az egészségügyi és nyugdíjbiztosítási önkormányzati rendszer a mi viszonyaink között nem működőképes, felesleges energiát és pénzt pazarolni további fenntartásukra.“
Bravó! A Munkáspárt csatlakozik az előtte szólókhoz. Az Antall-Boross kormányhoz, aki titokban, s Bokros úrhoz, aki nyíltan akarta a TB önkormányzatokat ellehetetleníteni, a társadalombiztosítást visszaállamosítani. Csak azt nem értem, hogy a tervezet szerzői miért gondolják, hogy az állam kevesebb energia és pénz elpocsékolásával fogja a társadalombiztosítást üzemeltetni. Nem lenne jobb ennél a nagy TB-tartozások hatékony behajtását, a TB önkormányzatok jövedelmező vagyonhoz juttatását követelni. Követelni továbbá ezen önkormányzatok demokratizmusának fokozását (például a szakszervezetektől, amelyek jelöltjei az önkormányzat választott tagjai; a munkaadói szervezetek delegálási jogának megfigyelői státuszra való visszaminősítését, mivel hamis látszat csupán, hogy a TB terhek nagyobbik részét a munkaadók viselik - nem viselnek azok semmit, mindent azonnal áthárítanak a fogyasztókra, tehát elsősorban a bérből és fizetésből élőkre). Ebből a passzusból tűnik talán leginkább ki az államfetisizmus valódi oka - a türelmetlenség és a tömegek iránti bizalmatlanság. Hát hogyan is sáfárkodhatna - hosszabb távon - az állam jobban a TB befizetésekkel, mint egy demokratikusan megválasztott önkormányzat? Természetesen a valódi demokráciáról van szó és nem a polgári látszat-demokráciáról.

Vastagon államfetisiszta a privatizációról, a gazdasági részvételről szóló rész is.
Az állami tulajdonról már szóltam. Az érdekérvényesítési mechanizmusban nagyobb hangsúlyt kell adni a dolgozói beleszólásnak, ellenőrzésnek. Nem helyes egyszerűen egymás mellé állítani a gazdasági döntésekbe és a javak elosztásába való dolgozói beleszólás jogát. A marxi tanítás egyik legmaradandóbb, legkikezdhetetlenebb (és ezért leggyakrabban támadott) része a termelés primátusáról szóló. A javak elosztásába csak az szólhat bele hatékonyan, aki a termelés kérdéseibe is beleszólhat. A vállalati és közalkalmazotti tanácsoknak hiába van törvényadta joga beleszólni a jóléti intézmények működtetésébe, ha ugyanez a törvény megfosztja őket a termelés kérdéseibe való beleszólás jogától.

A Munkáspárt az államtól ne hangzatos Nagybetűs Nemzeti Programok, hanem munkás- és dolgozóbarát törvények alkotását, betartását és betartatását követelje. Ha a Munkáspárt bekerül a parlamentbe (de szükség esetén parlamenten kívüli pártként is) szorgalmazza a Munka Törvénykönyvének és a Közalkalmazotti Törvénynek az olyan módosítását, amely a jelenlegieknél jobban védi a dolgozó emberek érdekeit és kevésbé a „munkaadók“ hatalmaskodáshoz való jogát. A vállalati és közalkalmazotti tanácsok létrehozását ugyan előírják a törvények, de be nem tartásukra nincs semmilyen szankció, kivéve, ha a munkaadó tudatosan akadályozza ezen szervek létrehozását. Mindazonáltal ezeknek a Tanácsoknak olyan nevetségesen szűk a jogkörük, hogy természetes, ha a dolgozók nem érzik fontosnak létrejöttüket és létezésüket.

Törvényt kellene hozni a külföldi tulajdonosok speciális kötelezettségeiről. Ennek nem kellene hosszúnak lennie. Legfőbb pontja az lenne, hogy a magyar törvények rájuk is vonatkoznak. Másik fő pontja az lenne, hogy nem tehetik meg a munkásokkal szemben azt, amit saját hazájukban sem tehetnének meg. Továbbá tartalmaznia kellene a már említettet, hogy t.i. nem szüntetheti meg a vállalatnál a K+F tevékenységet. Végül a hírhedt jelképtörvény helyett egy védjegy-védelmet biztosító passzust kellene e törvénybe iktatni, amely megtiltja, hogy a vásárló cég a megvásárolt vállalat bejegyzett védjegyét más országokban levő vállalatainak termékein használhassa (lásd például a délamerikai GE vállalatok lámpáin elhelyezett Tunsgram emblémákat).

Újra kellene szabályozni a sztrájk-jogot, kibővítve a törvényes sztrájk körét, pontosabban körvonalazva az úgynevezett elégséges szolgáltatás mibenlétét, jobban szankcionálva azt, ha a munkaadó alaptalanul vonja kétségbe a sztrájk törvényességét. Részlegesen engedélyezni kellene a politikai sztrájkot is. Természetesen továbbra is tiltható, hogy egy párt a kizárólagos hatalom megszerzése érdekében szervezzen általános politikai sztrájkot, de nem szabadna tiltani egy Bokros-csomag jellegű kormányzati döntés, vagy hasonló ellen a tiltakozásnak ezt a végső formáját (emlékezzünk rá, hogy a Náhlik-TV-ben mint politikai sztrájkot nyilvánították törvénytelenné a valóban politikai jellegű, de jogos tiltakozást.)

Új, demokratikusabb népszavazási törvény kellene, éppen az ellenkezője annak, amire a jelenlegi kormányzat készül. Abszurdum, hogy egy népszavazás kiírásához több aláírás kelljen, mint egy pártnak a parlamentbe juttatásához. A népszavazási kezdeményezés komolyságát ugyanakkor fokozni lehetne, ha az aláírásokat egy nem túl jelentős (pl. 100 Ft) összegű kaució lefizetéséhez kötnék. A pénzt természetesen nem az aláírást gyűjtők szednék be, hanem egy elkülönített számlán a központi választási bizottsághoz folyna be egy népszavazási alapba. Ez egyben a hiteles aláírások számának ellenőrzését is megkönnyítené.

(Újra) törvénybe kellene iktatni a társadalmi vita intézményét, a képviselők korlátozott visszahívásának jogát, a képviselők más frakcióhoz való átülésének tilalmát (a listán bekerült képviselők adják vissza mandátumukat elhagyni szánt pártjuknak, az egyénileg választott képviselő alkalmazzon „önvisszahívást“ és a pótválasztáson induljon a választott új színekben.) Legyen tilos a parlamentben új pártot alakítani!

5. Olyan társadalmat teremteni, ahol az emberek úgy általában egyenlőek, nem lehet. A törvény előtti egyenlőség - elvileg - már a polgári demokráciában érvényesül. A minden vonatkozásban egyenlő emberek egy szörnyű utópia képzetei. A marxizmus klasszikusai a kényszerű munkamegosztás megszüntetését jelölték meg a kommunista típusú társadalom differentia specifikájának. Ma még ez sem megvalósítható követelés. A hozzá vezető út a haszonelvűség fokozatos háttérbe szorítása az emberi szolidaritás értékének előtérbe helyezésével, a magántulajdon szentségének megrendítése a (megszüntetendő) magántulajdon és a (megőrizendő, fejlesztendő) egyéni tulajdon szétválasztásávál, a szolidáris egyéni tulajdonok társadalmi tulajdonként való funkcionáltatásával (szövetkezés, önigazgatás), az esélyegyenlőség radikális kiszélesítése.

Ezek legfontosabb észrevételeim, amelyeket marxista meggyőződéssel, a Munkáspárt iránti szimpátiával, a jobbítás szándékával gyűjtöttem össze. Szeretném, ha a kibontakozó vitában az én érveimet is megfontolnák.

Sok sikert kívánva

------------------------------------------------

Kétszer kettő néha öt?
avagy
Komolyan gondolja-e a Munkáspárt?

Elolvasva a Munkáspárt rövidtávú programtervezetét („A Munkáspárttal a XXI. századba“) megfogalmaztam néhány kritikai észrevételt, amelyeket papirra vetve eljuttattam a párt elnökségi tagjainak (Thürmer, Szöllősiné és Vajnai elvtársaknak) a KB néhány tagjának és három általam ismert alapszervezetnek. Résztvettem továbbá a tervezet vitáján a pártoktatás keretében. Sajnos a kongresszuson elfogadott dokumentumba valamennyi általam bírált tétel gyakorlatilag változatlanul bekerült. Mint pártonkívüli szimpatizánsnak ebbe bele kellene nyugodnom tudomásul véve, hogy a Munkáspárt olyan politikai programot fogad el, amilyet jónak lát, és ha nekem ez a program nem tetszik, akkor legfeljebb útjaink elválnak egymástól.

A dolog azért nem ilyen egyszerű. Ha a Munkáspárt olyan politika mellett kötelezi el magát, amely néhány vonásában ellenkezik az én véleményemmel, akkor azt - a fő irányvonallal egyetértvén - tudomásul veszem, és igyekszem a pártot azokban a kérdésekben támogatni továbbra is, amelyekben nincs közöttünk nézeteltérés. Ha azonban a párt programjában durva szakmai hibák vannak, akkor a kongresszusi határozattal szemben is kötelességemnek érzem küzdeni azért, hogy ezek a hibák kerüljenek ki a programból. Ha a kongresszus oda nem figyelésből vagy egyéb okból olyanfajta határozatot fogad el, hogy a Munkáspárt követelni fogja: kétszer kettő ezentúl legyen öt - akkor kénytelen leszek szólni, hogy ez egy marhaság és kár ezzel veszélyeztetni a párt tekintélyét.

Sem én, sem a Munkáspárt kongresszusa nem vagyunk tévedhetetlenek. Ugyanakkor most, hogy a Szabadságban befejeződött a kongresszusi anyagok ismertetése, a publikált anyagokból azt a következtetést vontam le, hogy a kongresszus érdemben nem vitatta meg a programtervezet egyes gazdasági fejezeteit - elsősorban az adóreformra vonatkozót. Mivel - nézetem szerint - itt elképesztő szakmai tévedések vannak, azért - Thürmer elvtárs kongresszusi zárszava ellenére - ezeket a részeket újra kellene gondolni. Ehhez szeretnék hozzájárulni az alábbi néhány gondolattal.

- o O o -

A Munkáspárt 17. kongresszusa által elfogadott rövidtávú programban a következők szerepelnek:

„A Munkáspárt ... radikális adóreformot akar. ... Töröljük el az általános forgalmi adót, s azonnal többre futja a fizetésünkből! Vezessünk be egységes, mérsékelt, maximum 15-17 százalék nagyságú személyi jövedelemadót.“

Ezek a követelések nélkülöznek minden szakszerűséget (nem nélkülözik viszont a demagógiát).

Tudni kell, hogy egy adórendszer ötféle adónemet tartalmazhat:

* közvetlen személyi jövedelemadó
* közvetlen nyereségadó
* közvetett jövedelemadó - fogyasztási, forgalmi adó formájában
* vagyonadó
* egyedileg szankcionált speciális adók

Az SZJA az első, az ÁFA a harmadik típusba tartozik. A program a többi adónemet nem említi - ami egy magát marxistának valló párt részéről eléggé furcsa, hiszen az osztályviszonyok az adórendszerben egyfelöl a személyi jövedelemadó és másfelöl a nyereség- illetve a vagyonadó ellentétében tükröződnek. De nem ez az igazi probléma.
A közvetlen és a közvetett jövedelemadók között lényeges különbség van.

A személyi jövedelemadó alapvetően a bérből és fizetésből élőket sújtja, hiszen a vállalkozóknak mindig egyszerűbb eltitkolni jövedelmüket. A forgalmi adók a tényleges fogyasztáshoz kapcsolódnak, így sokkal demokratikusabbak, mint a személyi jövedelemadó - aki sokat fogyaszt, az sok forgalmi adót fizet, aki keveset fogyaszt, az keveset is adózik. Továbbá a progresszív jövedelemadó elsősorban nem a szociális egyenlőtlenségeket enyhíti, hanem a teljesítményeket fogja vissza. Ezzel szemben a jól differenciált (az alapvető fogyasztási cikkeknél, az egészségügyi alapszolgáltatásoknál, a kulturális javaknál alacsony, a luxus fogyasztási cikkeknél magas) forgalmiadó-kulcsok valóban alkalmasak a kirívó szociális egyenlőtlenségek csökkentésére. Az ellenőrizhetőség szempontjából is az ÁFA az előnyösebb az SZJA-nál. Mig az SZJA bevallásában az adóalanyok eleve ellenérdekeltek, ezért az adóalap eltitkolása racionális viselkedés, addig az ÁFA adóalapjának bevallásában (abban a bizonyos számlaadásban) az ÁFA visszatérítés (feltéve, hogy jól szervezett, nem túlbürokratizált és tisztességes mértékű) bizonyos érdekeltséget teremt, így az adóbehajtás nem kizárólag a nyers (és általában hatékonytalan) hatósági erőszakon alapszik.

Mindezek alapján egy pártnak, amely magát elsősorban a munkások, a bérből és fizetésből élők pártjának vallja, éppen hogy a jól szevezett és jól kezelt ÁFA mellett és a személyi jövedelemadó ellen (pontosabban annak radikális csökkentéséért) kellene fellépni.

Ezenkívül semmiképpen nem szabadna megfeledkezni a vállalati nyereségadóról és a vagyonadóról sem. Követelni kellene a külföldi tőke elvtelen pozitív diszkriminációjának megszüntetését (már megvannak az első példák arra, hogy a külföldi tőke azonnal megkezdi kivonulását, mihelyt az adókedvezmények határideje lejárt). Differenciált nyereségadózási rendszert kellene követelni, amely segíti a helyi igényeket kielégítő, munkahelyeket teremtő vállalkozásokat és lefölözi a spekulációs nyereségeket (emlékezzünk az államkötvényspekulációk csillagászati összegeire, a vállalkozások hitelezésétől elzárkózó bankok hatalmas spekulációs jövedelmeire). Végül, de nem utolsó sorban ideje lenne a körmére nézni a rendszerváltás hiénáinak, a privatizációs lovagoknak. Ennek jó eszköze lehetne a rendszerváltás után keletkezett kiugróan nagy értékű vagyonok megadóztatása.

Véleményem szerint valahogy ezek figyelembevételével kellene a Munkáspárt adóreform-javaslatát megfogalmazni. Egy ilyennel - bejutva a parlamentbe - nyugodtan elő lehetne állni, törvényjavaslatot lehetne benyújtani. Ezzel persze kivívná a Munkáspárt a polgári pártok acsarkodó gyűlöletét, de nem tenné nevetségessé magát.

Ezzel szemben, ha teszem azt, a Munkáspárt bejutna a parlamentbe (amit tiszta szívemből kívánok) és ott a jelenlegi programnak megfelelő adó- és költségvetési javaslatot tenne a tisztelt Ház asztalára, amely a fentiekben idézetteken kívül azt is tartalmazná, hogy „a személyi jövedelemadó felett teljes egészében az önkormányzatoknak kell rendelkezniük, az összbevétel 20 százalékát lenne célszerű az államnak átutalni“, másrészt viszont azt is, hogy „az állam költse a bruttó nemzeti termék legalább 3-5 százalékát kutatásra és fejlesztésre“, akkor a FIDESZ egy ifjú közgazdász titánja hatalmas gúnykacajjal mutatná fel a következő számítást:

GDP 100
fogyasztás (a GDP 75%-a) 75
ebből közösségi fogyasztás (a fogyasztás 30%-a) 22,5
a személyi jövedelmek (az előző kettő különbsége) 52,5
SZJA (az előző 16%-a) 8,4
az állami költségvetés bevétele (az SZJA 20%-a) 1,68
kutatásra és fejlesztésre (K+F, a GDP 4%-a) 4
egyéb állami feladatokra (költségvetés-[K+F]) -2,32

Vagyis, amennyiben megszünik az ÁFA (amitől "azonnal többre futja a fizetésünkből"), a többi adónemről meg egyszerűen megfeledkezünk, akkor csak a nagyra törő kutatási és fejlesztési terveink egyedül a költségvetés 138 százalékos hiányát fogják okozni. És akkor a program egyéb, az államra kirótt feladatairól (amelyek igen szép számban vannak) még nem is beszéltünk. Ez akkora butaság, hogy magam is elszégyeltem magamat, amikor ezt leírtam. Talán ezt mégis meg kellene fontolni.

- o O o -

Tisztában vagyok vele, hogy mekkora politikai nehézséget jelent a kongresszuson elfogadott dokumentum újravitatása. Sajnos a kongresszusi felkészülés hatékonyságát a képtelen személyi viszálykodás súlyosan visszavetette. Remélhetőleg a pártnak sikerült a személyeskedés ingoványáról elmenekülnie, de az ott tartózkodásért nagyon nagy ár egy szakmailag hibás program elfogadása. Most nem marad más hátra, mint megfogadni a deák ferenci tanácsot: ha egy mellény rosszul van begombolva, akkor újra kell gombolni.

Sok sikert kívánva

Budapest, 1997. január 4-én