Andor László - Krausz Tamás: Ernest Mandel (1923-1995)
A szerkesztőség megemlékezik a közelmúltban elhunyt marxista közgazdászról, a nyugati baloldali mozgalom rendkívüli személyiségéről.
„Először is politikai aktivista, a Negyedik Internacionálé és an­nak belgiumi szekciójának tagja vagyok. Aktív résztvevője va­gyok hazám munkásmozgalmának is, hét éve tagja a belga szakszervezeti szövetség gazdasági bizottságának. E minő­ségemben több jelentést készítettem a tőkekoncentráció és a monopóliumok témakörében a szakszervezetek országos kongresszusa számára. Emellett a Brüsszeli Egyetem pro­fesszora vagyok, írtam tizenöt könyvet, amelyeket több mint harminc nyelvre fordítottak le. Azt mondanám, fő tevékenysé­gem oktatási jellegű. Szemináriumokat, előadásokat tartok belga és más európai szakszervezeti aktivistáknak, dolgozók­nak. Mindez igen nagy hallgatóságot érint már; ha ötven év mérlegét akarom megvonni, akkor többszázezer főről beszél­hetek."
Ezekkel a szavakkal mutatkozott be Ernest Mandel 1990 márciusában Amszterdamban az Eszmélet-nek adott, mind ez ideig azonban nem publikált interjúban. A szomorú aktualitás pedig, amely miatt a régi hangszalagot most elővettük, és e portréban részleteket közlünk belőle: Ernest Mandel halála.
Fájdalom, de tény, hogy a hidegháború végével bekövetke­zett korszakváltás egyben generációváltással is jár. A legutób­bi néhány év során a nyugati szocialista gondolkodás elmúlt három-négy évtizedének meghatározó alakjai távoztak örökre: 1993-ban az angol Edward Thompson és az amerikai Irving Howe, 1994-ben a brit Alec Nove és Ralph Miliband, most pedig Ernest Mandel, aki nemcsak írásain keresztül, de so­kunk számára személyesen is az egyik legjelentősebb inspi­rációt jelentette az elméleti-politikai gondolkodás terén. Leg­utóbb az Eszmélet 25. számában idéztük magvas meghatá­rozását a világrendszerbeli egyenlőtlen fejlődésről.
A hazai tudománypolitika sem a rendszerváltás előtt, sem azután nem kedvezett a független nyugati baloldali gondolko­dás bemutatásának. így Mandel műveit sem ismerhette meg közelebbről a hazai társadalomtudomány; jó, ha nevét ismerte néhány tucat közgazdász és politikai aktivista. Jelentőségét azonban e pillanatban mi sem érzékelteti jobban, mint hogy haláláról a baloldali elfogultsággal egyáltalán nem vádolható amerikai Time magazin is hírt adott a „Mérföldkövek" rovatban. Ezt írták:
„Ernest Mandel, német születésű forradalmár és marxista közgazdász, 72 éves korában Brüsszelben meghalt. Mandel, akit a második világháború alatt a nácik által megszállt Bel­giumban koncentrációs táborba zártak ellenálló tevékenysége miatt, a forradalmi szocialista Negyedik Internacionálé belgi­umi szekciójának vezetője volt a háború óta. A brüsszeli Vrije Universiteit közgazdasági professzora volt, akit leginkább a Késő-kapitalizmus című műve tett ismertté. Mandeltől politikai nézetei miatt többször megtagadta a beutazást az Egyesült Államok és néhány európai ország."
A késő-kapitalizmus koncepciója annak a vitának képezte részét, amelyet különböző progresszív áramlatok folytattak a kapitalizmus megváltozott természetéről a 70-es években. Claus Offe például azt az álláspontot képviselte, hogy a tár­sadalmi egyenlőtlenség új formái már nem redukálhatok köz­vetlenül a gazdaságilag meghatározott osztályviszonyokra. Hasonlóképp, a Frankfurti Iskola kritikai gondolkodói a bürokratikus-technokratikus uralomra összpontosítottak, a burzso­ázia gazdasági, társadalmi és politikai uralma helyett. Mandel azok közé tartozott, akik továbbra is hangsúlyozták a terme­lési eszközök jogi értelemben vett tulajdonának döntő fontos­ságát. A Késő-kapitalizmus című kötetben elemezte a kapita­lizmus multinacionális vállalatokon és bankokon keresztül tör­ténő nemzetközi koncentrációját. Úgy látta, hogy egy új, szupranacionális burzsoá államhatalom van kialakulóban.
Behatóan elemezte a tőkés rendszer dinamikáját, a felhal­mozás törvényeit, amelyek a kapitalizmust egymást követő szintekre fejlesztik. E vizsgálódás szorosan összefonódott a gazdasági fejlődés hosszú hullámainak elemzésével, amely talán Mandel legkedvesebb elméleti kérdésköre volt. Összes­ségében a Késő-kapitalizmus - Ágh Attila jellemzése szerint - „a jelenlegi világkapitalizmus igen rangos, rendszeres fel­dolgozása", amely közvetve-közvetlenül igen jelentős szere­pet játszott a világrendszer fogalom körüli vitákban.
Ernest - mert még a legfiatatalabbak is keresztnevén szó­lították a mozgalomban - 1989 júniusában járt Magyarorszá­gon, hogy tanulmányozza azt a kérdést, amely életének talán legfontosabb kérdése volt: vajon létezik-e a felbomló állam­szocializmusnak baloldali alternatívája? Érthető, hogy a létező politikai szervezetek közül a Baloldali Alternatíva Egyesülés érdekelte őt mindenekelőtt. Talán a szervezet neve vagy első dokumentumai kelthették fel a figyelmét, de annyi biztos: ő is abban reménykedett, hogy a sztálinista eredetű rendszer és a kapitalizmus restaurációja mellett létezik tertium datur.
Az Eötvös Loránd Tudományegyetemen tartott eladás után, mintegy tucatnyi kollégával folytatott baráti beszélgetés során nagy vita alakult ki arról, hogy milyen irányba is tart a fejlődés Kelet-Európában. Igazi vita kerekedett, amelyben Ernest teo­retikus mélységgel vetette fel a problémákat. Ragyogó debatter volt. A beszélgetés szenvedélyességére jellemző volt, hogy a vita hevében Szabó András György egyszer csak felpattant és elrohant. Szerinte Ernest alaptalanul adott esélyt egy új szocialista, vagyis egyidejűleg antikapitalista és antisztálinista fordulatnak.
Anélkül, hogy megpróbálnánk elsorolni a hat évvel ezelőtti vita résztvevőit, egészen bizonyos, hogy a többség naivnak érezte Mandel politikai érvelését, s úgy véltük, hogy a kapi­talista restauráció elemei jóval erősebbek annál, mint ahogyan azt gondolja. Valóban túlbecsülte a szocialista elkötelezett­ségű baloldal intellektuális és politikai erejét. Ernest Mandel a gorbacsovi Szovjetunióban zajló eseményeket ítélte meg túl­ságosan pozitívan. De ez 1989-ben volt...
Egy évvel később így beszélt az állam és a szocializmus kapcsolatáról:
„Bizonyos értelemben ez a szocialista politika, elmélet és gyakorlat kulcskérdése már csaknem egy évszázada. A marxi elmélet szerint egyértelmű, hogy az állam létezése és erősö­dése a néptömegek hatalmának elvesztését jelenti. A primitív társadalmakban - amelyek közül több nem is volt olyan pri­mitív, gondoljunk csak az ókori athéni népgyűlésre, amely per­sze még mindig a rabszolgatartók demokráciája volt - már léteztek az igazi demokrácia kezdeményei. Azokat a funkció­kat azonban, amelyeket ezekben a társadalmakban a nép gyakorolt, elvették tőle, és elkülönült - elnyomó és más - apparátusokra bízták. Az állam ilyen elkülönült apparátus, amely a néptömegek helyett gyakorol funkciókat. Ez az elide­genedés egy formája.
A szocializmus történetét pedig úgy tekintették - már a Marx előtti szocialisták is -, mint a közvetlen demokráciáért folyta­tott küzdelmet, divatos kifejezéssel élve a devolúció folyama­tát, az előbb jellemzett elidegenedés visszafordítását.
Az első történelmi példa, kísérlet a szocialista forradalomra a Párizsi Kommün volt. Marx és Engels arra következtetett ebből a történelmi tapasztalatból, amit a párizsi munkások és értelmiségiek sőt kispolgárok véghezvittek (hiszen ezt nem ők találták ki), hogy a szocialistáknak szét kell zúzniuk a tőkés államot, és fel kell váltaniuk azt egy nagyon olcsó és gyenge állammal.
Lenin - ez igen kevéssé tudott - az 1917-18-19-es évek során tovább ment, mint Marx és Engels, és az OKP első programvázlatában 1918-ban azt a rendkívüli mondatot fogal­mazta meg, amely valószínűleg sokkolni fog sok úgynevezett, hangsúlyozom, úgynevezett leninistát, szóval azt a szinte hi­hetetlen mondatot írta le, hogy a szovjet állam bürokrácia, rendőrség és hadsereg nélküli állam. Nehéz lenne ennél libertáriánusabbnak lenni. Mondhatja persze valaki, hogy Lenin utópista volt, rendben van.
Ez volt a szocialisták általános hagyománya hosszú időn keresztül. Az én hazámban, Belgiumban, a szocialista párt elnöke egyben a Szocialista Internacionálé elnöke is volt, Emil van der Velde írt egy könyvet, amelynek Szocializmus az ál­lam ellen volt a címe. Megint csak egyértelmű e kifejezésből, hogy mi volt a klasszikus munkásmozgalom általános trendje.
Mi volt e mögött az államellenes választás mögött? Vagy hogy a mai Szovjetunióban használt kifejezést használjuk: pa­rancsellenes gazdaság és parancsellenes politika mögött? Megint csak egy igen egyszerű gondolat, amit én történelmileg Marx legjelentősebb hozzájárulásának tekintek. Ez pedig a dolgozó tömegek saját maguk által végrehajtott emancipáció­ja. Mégpedig az, hogy a szocializmus által megtestesített emancipáció - hogy az Első Internacionálé által használt ki­fejezést használjuk -: a munkásosztály emancipációja magá­nak a munkásosztálynak a cselekedete.
Tehát nem létezik másfajta alapvető forradalmi aktor, mint a dolgozók tömegei. Csak akkor lehet szocializmust építeni, ha létezik a dolgozó tömegek többségének részvétele, nem is csak támogatása. (Dolgozókon nemcsak fizikai dolgozókat értek természetesen, hanem a gazdaságilag aktív, függő em­bereket: bérből élőket, közvetlen termelőket.)
Ez természetesen magában foglalja - s ezt Marx és a klasszikus szocialisták többször kifejtették -, hogy a szocia­lizmus építése bonyolult dolog. Hosszú ideig fog tartani, és mindenképpen szükség van az emberek többségének aktív támogatására. Amennyiben ez nem áll fenn, minden olyan kí­sérlet, amely rá akarja kényszeríteni a szocializmust az em­berekre, kudarcot fog vallani. A magamfajta szocialisták előtt ez közhelynek számított. Minket nem ijesztett meg, ami Ke­let-Európában történt. Számunkra ez magától értetődő volt a kezdetektől fogva: nem lehet a szocializmust az emberek aka­rata ellenére rájuk kényszeríteni. Sokan azonban másképp gondolkodtak. A szocializmus építésének helyettesítő aktorait hozták létre. A legfőbb ilyen helyettesítő aktor, amellyel a nép­tömegek részvételét helyettesítették, az állam volt.
Trockij kifejezését használva szubsztitucionizmusnak neve­zem azt a felfogást, amely a munkásosztályt mással helyette­sítette volna az új társadalom építésében: az állammal, a párttal, a pártvezetéssel stb. A szubsztitucionizmus a munkásmozgalom történetében - nem kizárólag, de lényegében - állami szubsz­titucionizmus volt. Az állam helyettesíti a munkásosztályt mint a társadalmi változás fő aktora. Ez pedig nem Oroszországban történt először, nem a bolsevikok vagy a sztálinisták esetében, hanem a nyugat- és közép-európai munkásmozgalomban, a szociáldemokráciában, mégpedig a legtisztességesebb és lego­kosabb szociáldemokratától, Eduárd Bernsteintől eredeztethető.
A szociális törvényhozást, a többségi parlamenti választást, az állami beavatkozást a gazdaságba, később pedig a gaz­daság állami tervezését úgy tekintették, mint a társadalmi vál­tozás fő hordozóit. A tömegek eszerint csak megfigyelők len­nének a partvonalon, akik legjobb esetben is csak négy-öt évente, a választásokon biztosítják támogatásukról az ilyen kormányzati vagy állami tevékenységet.
Az orosz és a német forradalom az első világháború után megszakította ezt a trendet, amely a tömeg- és osztálycse­lekvést állami cselekvéssel kívánta helyettesíteni. De csak egy rövid időre. A német forradalom bukása után a Szovjetunión és annak kommunista pártján belül bekövetkezett politikai változások alapvetően megváltoztatták a kommunistáknak az államhoz való viszonyát. Bekövetkezett az állam átfogó reha­bilitációja mint a társadalmi változás fő aktoráé. Elsősorban a központi tervezésről volt itt szó.
Tehát a nemzetközi munkásmozgalom mindkét nagy irány­zata, a szociáldemokraták és a sztálinisták is osztoztak a szubsztitucionizmus felfogásában. Mind a mai napig. És ezért könnyű sok sztálinista funkcionáriusnak - itt most nem a kar­rieristákról beszélek, hanem az ideológia által motivált egyé­neknek - átváltani a sztálinizmusról a szociáldemokráciára. És ugyanúgy könnyű volt sok szociáldemokrata és szakszer­vezeti bürokratának a szociáldemokráciáról a sztálinizmusra átváltani a második világháború után, hiszen a különbség nem volt túl nagy. A parlamentáris állam helyett a centralizált, bü­rokratikus államot tekintették a társadalmi változás fő aktorának. Az alapvető elutasítás a tömegek közvetlen részvételé­nek elutasítása volt.
Ma egy paradox helyzettel állunk szemben. Az elmélet terén akik a klasszikus marxizmust és szocializmust, a közvetlen demokráciát képviselik, az önigazgatást vagy a munkástanács-demokráciát, elenyésző kisebbségben vannak. Efelől nincsenek illúzióim. Magyarországon valószínűleg még keve­sebben, mint mondjuk az NDK-ban vagy a Szovjetunióban, Spanyolországban, vagy Brazíliában. A gyakorlatban azonban - és ez a paradoxon - a politikai gyakorlat új gyakorlata a közvetlen tömegakción keresztül, népszavazások alkalmazá­sával - sokkal nagyobb ma, mint az első világháború előtt, nem is beszélve a húszas vagy a harmincas évekről (kivéve talán Spanyolországot).
Az új társadalmi mozgalmakban mindez kolosszális mére­tekben tört a felszínre. Számos nyugati országban félmilliós tömegek vonultak az utcákra a nukleáris fegyverek ellen, még­hozzá sikerrel. A parlamentben, a választásokon gyengék vol­tak, de az utcán erősek. Amikor az USA Legfelsőbb Bírósága megpróbálta törvényen kívül helyezni az abortuszt, több mint egymillió amerikai nő vonult az utcára tiltakozni. Még a Re­publikánus Párt is visszavonult, félve attól, hogy elveszítik a választásokat.
Svájcban, a világ legkonzervatívabb és leggazdagabb orszá­gában, ahol a baloldal szinte nincs is jelen, a baloldali szerve­zetek egyesült frontja népszavazást íratott ki a hadsereg azon­nali megszüntetéséért. Ezek után megkapták a szavazatok 35 százalékát. Harmincöt százalékot, pedig parlamenti képvisele­tük nincs is! Másodszorra már negyven százalék lesz, efelől meg vagyok győződve. Ez a jövő trendje. A politika ezen új világában - s ez kifejezésre jut a szakszervezeti mozgalomban, a szakszervezeti baloldalon (az állam „újbóli átgondolása", nép­szerű egyes kelet-európai országokban is, mint például az NDK vagy Csehszlovákia, de felettébb népszerű a Szovjetunióban is,) igazi népi lázadás van folyamatban az állam túlhatalma el­len. Ez egy párhuzamos folyamat keleten és nyugaton, amely ugyanabba az irányba mutat."
Mégis mi az oka, hogy Kelet-Európában az államszocialista rendszer kialakult? Miért volt a sztálinizmus elkerülhetetlen? - kérdeztük 1990-ben. Mandel szenvedélyesen válaszolt.
„Nem tudom elfogadni, hogy elkerülhetetlen volt. A kérdés, hogy melyek voltak kialakulásának okai. Sok oka volt, de a legfőbbekre kell koncentrálnunk. Az orosz munkásosztály ak­tivitásának ereje - amely elképesztő volt az 1917-18-19-es évek során - alábbhagyott. A munkásosztály mindinkább passzívvá vált. A háború és a polgárháború nyomása alatt, fizikai veszteségek következtében, a termelőerők hanyatlása, gyárak bezárása, tömeges vidékre vándorlása és'az Orosz­országon kívüli győztes forradalmak elmaradása miatt széles körű csalódottság alakult ki. Az a tény, hogy a szovjet állam egy elmaradott országban szigetelődött el, rendkívül kedve­zőtlen körülményeket teremtett a munkások általi közvetlen hatalomgyakorlás számára, és egy fokozatos hatalmi eltoló­dást eredményezett a bürokrácia javára.
Az orosz állam elbürokratizálásának folyamatát Lenin igen korán észrevette és elemezte. Lenin életének utolsó munka­képes évét teljes mértékben uralta az állam elbürokratizáló­dásának problémája. Ez konkrétan azt jelentette, hogy a ha­talmat nem a munkások tömegei gyakorolták szabadon vá­lasztott tanácsokon keresztül, hanem funkcionáriusok, főállá­sú hivatalnokok. A problémát nagyban súlyosbította magának a pártnak a bürokratikussá válása is. A forradalom után mind­össze 800 főállású hivatalnok dolgozott a teljes OKP-ban. Há­rom-négy évvel később már több mint 3.000. Újabb három év múltán már közel százezer. Dióhéjban ez volt a probléma.
Az OKP, és később az SZKP egy apparátusok által vezetett, és nem a munkástömegek által működtetett párt lett, szemben az 1917-19-es időszakkal. A párt elbürokratizálódásának fo­lyamata kifejeződött abban is, hogy a párt funkcionáriusai - fizetettek és nem fizetettek - nem a tagság által választott vezetők voltak, hanem a csúcsszintű vezetés nevezte ki őket. A párton belül elnyomták a szabad vitát, a kongresszus egy igazi komédiává vált, olyan eszközzé, amelynek csak ratifi­kálnia kellett a csúcsvezetés által meghozott döntéseket. En­nek következtében a KP elszakadt - ahogy manapság mond­ják Magyarországon - a civil társadalomtól, de én nem hasz­nálnám ezt a kifejezést, én azt mondom: a társadalomtól. Ez az önbecsapás folyamata volt. A vezetés már nem tudta, mi történik az országban. Mostanában ennek egy tipikus példáját figyelhettük meg, amely egy abszolút patetikus eset. Egy in­terjú a német Die Zeit-ben. A CSKP főtitkára, Jakes azt kér­dezte: „ki az a Havel? Ő még a népesség 0,1 százalékát sem képviseli!" Ő ezt el is hitte. Teljesen el volt szigetelve az or­szága valóságától. Mi pedig láthattuk, hogy mi történt azután. Havelt Csehszlovákia népességének abszolút többsége támo­gatta. Ez minden diktatúrában megtörténik. Ha a vita, ellenzék és az ellenvélemények hiányában a vezetés elszigetelődik a valóságtól, akkor semmiképp nem tudhatják, hogy mi .folyik. Magyarországról is tudnék példákat hozni, mert olvastam sok vezető visszaemlékezéseit. Olyan emberek, mint Rákosi, töké­letesen el voltak vágva a valóságtól. Nem beszélve most az általa elkövetett bűnökről, igazából nem is tudta, mi történik az országában. Nagy Imre természetesen egészen más volt." (Rákosi és Nagy nevét tökéletesen ejtette ki!) „Először is ő egy tisztességes ember volt, másodszor pedig tudta, hogy mi folyik. Ezért a párton belüli demokráciáért, és bizonyos érte­lemben a társadalom demokratizálásáért is fellépett; megér­tette ennek funkcióját.
Ez a folyamat egy idő után a funkcionáriusok anyagi kivált­ságainak kialakulásával is kiegészült. A csúcsvezetők nagy kiváltságokat élveztek, részben a korrupció, részben tudatos elhatározás következtében. A csúcsvezetők, különféle funkci­onáriusok, vagy akár a rangosabb tudósok is, egészen más­képp éltek, mint a munkások és parasztok.
Természetesen ez a bürokratikus elfajulás, a „szovjet thermidor", vagyis a politikai ellenforradalom azt jelentette, hogy 1924 után a szovjetek elvesztették hatalmukat, s azt megsze­rezte a bürokrácia. Trockij és irányzata ezt ötven évvel ezelőtt megfogalmazta, sőt még korábban is.
De nem fogadnám el, hogy ez a folyamat szükségszerű volt. Igen nagy nyomás nehezedett Oroszországra. Az elma­radottság nyomása, a kultúra hiánya, a külső erők nyomása, az imperializmus. Fontos megemlíteni, hogy ez nemcsak ka­tonai nyomás volt, de gazdasági is. Ezt ma is látjuk. Amikor a poszt-kapitalista országot a tőkés világpiac veszi körül, amelyben a tőkés nagyhatalmak magasabb termelékenysé­get, fejlettséget és fogyasztási szintet tudnak felmutatni, ez a kísérlet csak igen nehéz körülmények között fejlődhet. Ha az emberek színes tévét néznek Nyugat-Németországban, ettől nem vonatkoztathatunk el Kelet-Németországban. Az embe­rek ezt nem fogadják el. A világpiac nyomása - ahogy Trockij fogalmazta - képezi a legnagyobb akadályt a szocializmus felé vezető úton.
Mindazonáltal, volt alternatív lehetőség a 20-as években, amelyet a baloldali ellenzék képviselt. 1927-ben a volt bolse­vik vezetők jelentős része támogatta az Egyesült Ellenzéket. Nemcsak Trockij, Rakovszkij, Preobrazsenszkij, Pjatakov és barátaik, hanem Zinovjev, Kamenyev, Lenin özvegye, Krupszkaja és mások is. Az alternatíva nem forradalmi háború, nem a kapitalizmus helyreállítása volt, hanem egy konszolidációs művelet. Amely tudatosítja, hogy egy elmaradott országban elszigetelődtünk, és gyengék leszünk szociálisan és gazda­ságilag, a munkásosztály ezt meg fogja szenvedni, nem tu­dunk ideális társadalmat teremteni, de tudunk valamilyen ha­ladást elérni. Mégpedig három irányban: mértéktartóan gyors gazdasági növekedésben, iparosítás tekintetében (elsősorban mezőgazdasági gépgyártásban, amely emelné a szövetkeze­tek termelékenységét). Sztálin ennek éppen az ellenkezőjét csinálta.
A második vonal a szociális körülmények javítása volt. A munkanélküliség megszüntetése, a reálbérek növelése, a szo­ciális biztonság javítása, a társadalmi költségek növelése az állami adminisztratív kiadások rovására. A baloldali ellenzék­nek volt egy jelszava - az ember meg tudja érteni -, miszerint egymilliárd aranyrubelt kell megtakarítani az állam költségei­nek lefaragásával, és ezt a munkások helyzetének javítására kell fordítani.
A harmadik vonal az Oroszországon kívüli forradalmak ügye volt, nem a forradalom exportjának formájában, hanem egy korrekt politikának a védelme a Kommunista Internacionálé-ban, amely segítette volna egy sor ország munkásainak és parasztjainak helyzetét, amikor a feltételek az ő országaikban is adottak. Ez korrekt politikát jelentett volna a fasizmus ellen, a gyarmatokon és a világ más részeiben. Ha ezt a három vonalat megnézzük, akkor azt látjuk, hogy a lényeg a mun­kásosztály erejének és önbizalmának növelése lett volna, amely lehetővé tette volna, hogy az orosz munkások politika­ilag ismét aktivizálódjanak, és folyassák önmaguk emancipá­ciójának folyamatát. Hogy ez sikeres lett volna-e, nem tudom. Nem írhatjuk újra a történelmet. De legalábbis a lehetőség ott volt. Az embert megrázza, amikor ma olyan javaslatokat ol­vasunk az SZKP vezetőitől és Gorbacsovot támogató értelmi­ségiektől, amelyek nagyban hasonlítanak a húszas évek el­lenzékének javaslataira.
A legnagyobb történelmi tragédia, hogy ez a megvilágoso­dás nem ötven-hatvan évvel korábban történt, mielőtt a sztá­linizmus a legsúlyosabb szörnyűségekhez vezetett. A húszas években hibákat követtek el, de a harmincas években nem. Szörnyű bűnöket követtek el: a parasztok tömeges deportá­lása milliók életébe került, ez nem hiba volt, hanem bűn. Az 1934-39-es perek lerombolták a kommunista pártot. Ez csak­nem egymillió kommunista életét követelte. Gyalázatos bűnö­ket követtek el a többi kelet-európai ország ellen is. Mindez bizonyos értelemben elkerülhető lett volna, ha alternatív poli­tikákat lehetett volna elterjeszteni."