A világháborút megelőző években a magyarországi munkásmozgalom legjelentősebb megmozdulása a budapesti munkásság 1912. május 23-i politikai tömegsztrájkja és nagy kormányellenes tüntetése. A májusi megmozdulást a véderőjavaslatok miatt kitört kormányválság előzte meg. A magyar parlamenti ellenzék obstrukciójára a bécsi udvar azzal akar válaszolni, hogy a szolgálati idejüket letöltő katonákat nem szerelik le, katonaidejüket királyi rendelettel meghosszabbítják. A Khuen-Héderváry-kormány a parlamenti ellenzéknek tett engedményként hajlandó volt olyan kötelezettséget vállalni, mely szerint a véderőjavaslat törvényerőre emelése előtt nem fogják a parlament megkerülésével, királyi rendelettel meghosszabbítani a szolgálati időt. A bécsi udvar azonban ehhez nem járult hozzá, és a kormány 1912 márciusában lemondásra kényszerült.

A kormányválság heteiben a Szociáldemokrata Párt, részben a Justh-párttal közösen, helyi gyűléseket szervezett a választójogért. 1912. március 24-én a Justh-párt, az SZDP közreműködésével, népgyűlést rendezett Budapesten, a Múzeum-kertben. A népgyűlésen több mint tízezren vettek részt. Felszólalt Justh Gyula és több társa, továbbá a választójogi megmozdúlások hoz csatlakozó polgári ellenzéki csoportok néhány képviselője. Közöttük volt a polgári radikálisok vezetője, Jászi Oszkár is. Az SZDP képviseletében Kunfi Zsigmond beszélt. Határozatot fogadtak el, amely kimondja: a népgyűlés „sürgős kérelemmel fordul az országgyűlés képviselő-karához, hogy megfontolván a komoly, válságos helyzet követelményeit és a további késedelem veszedelmeit, minden egyéb parlamenti munkát félretéve, haladék nélkül valósítsa meg ... a modern korszellemnek egyedül megfelelő általános, egyenlő és titkos, községenkénti
választójogot". A népgyűlés megbélyegzi a „kormánydemokratákat", a kormánnyal egyezkedőket, „akik a polgárság hátán felemelkedve cserbenhagyták a polgárságot". A népgyűlés ezzel a Kossuth-pártot és a Vázsonyi-féle Demokrata Pártot marasztalta el.

A gyűlést követő felvonulásra a munkásság harci elszántsága nyomta rá bélyegét; a tüntetők többezres tömege elsodorta a Parlamenthez vezető utat elzáró rendőrkordont, és az Országház előtt is folytatta a tüntetést, amelyet csak az erősítésül kivezényelt lovasrendőrök tudtak szétoszlatni.

A március 24-i gyűlés politikai vezetése a Justh-párt kezében volt, de a tüntetés a munkásság tömegerejét, erőteljesebb küzdelemre való készségét demonstrálta, s a Pártvezetőséget is hatékonyabb politikai megmozdulások szervezésére szorította. A párt soraiban erős a Justh-párttal való politikai együttműködéssel kapcsolatos aggodalom, amely az 1912-es kongresszuson is megnyilvánult. Ennek alapja az a mind nyilvánvalóbbá váló tény, hogy e szövetségben a Szociáldemokrata Párt politikailag alárendelt szerepet játszik, a közös akciók irányításában óvakodik nagyobb befolyást szerezni, nehogy a Justh-párt felmondja a szövetséget. 1912. április 7-9-én - a már több hete tartó kormányválság idején — ülésezett a párt XIX. kongresszusa. A fő kérdés a választójogi harc, amelyről Kunfi Zsigmond tartott beszámolót. Alaptalannak nyilvánította a kétségeket a Justh-párttal való politikai együttműködéssel szemben. A Pártvezetőség nevében kijelentette: ha a parlamentet feloszlatják, az új választásokon teljes erővel a „Justh-párt mellé fogunk állni, és törekedni fogunk, hogy az ő diadalukat a választásokon elősegítsük". Megállapította, hogy „nem lehet a mi erőnkkel parlamenti többséggé tenni a Justh-pártot, de azt elérhetjük, hogy 50-40 törhetetlen Justh-párti képviselőt, aki lelkesedéssel küzd az általános, titkos választójogért, a mi segítségünk bejuttat a parlamentbe".

A kongresszus határozata azt állapítja meg, hogy a véderőtörvény ellen és a választójogért folyó küzdelemben alkalmazott harci módszerek eredményesek, mert a véderő javaslatot a képviselőház mindeddig nem tudta elfogadni. Ha viszont Justhék parlamenti obstrukciójának letörésére feloszlatják a képviselőházat, a párt „a terror ellen terrorisztikus fegyverekkel fog küzdeni". E harcos kijelentés biztosította, hogy a kongresszus a javaslatot egyhangúlag fogadja el. A határozat azt is kimondja, hogy a párt a választások során azokat a jelölteket támogatja, akik a véderőjavaslatok ellen és az általános, titkos választójog mellett foglalnak állást. A kongresszuson Landler Jenő hangot adott annak az aggodalomnak, hogy a Justh-párttal való szövetkezés és a polgári radikálisokkal való együttműködés veszélyezteti a proletárság osztályöntudatra nevelését. Kifogásolta továbbá, hogy a Pártvezetőség a munkások közti oktató tevékenységet jórészt átengedi a polgári radikális értelmiségnek. „Amikor mi a politikai mozgalomban kénytelenek vagyunk polgári pártokkal szövetkezni — mondotta —, amikor igenis ebben a kérdésben olyan momentumok merülnek fel, amelyek mindenütt alkalmasak a proletárok osztálytudatát megingatni, akkor a Pártvezetőségnek meg kell mutatnia, hogyan kell a nevelőmunkát kifejleszteni, hogy ez a veszély elháruljon." A kongresszuson ismét számosan sürgették az erőteljesebb politikai akciókat és a szocialista erők hatékonyabb megszervezését.

1912. április 22-én a király kinevezte az új munkapárti kormányt, melynek vezetője Lukács László, az előző kormány pénzügyminisztere lett. Néhány héttel később az új kormány a képviselőházban ismét napirendre tűzte a véderőj avaslatot, és a parlamenti obstrukció letörésére készült. Ebben az akcióban előtérbe lépett Tisza István gróf, a Munkapárt vezére, aki átvette a képviselőház elnöki tisztségét. Ez nyílt hadüzenet volt az obstruáló parlamenti ellenzéknek.

A Tisza-párti kormányzat politikai támadására a Szociáldemokrata Párt május 22-én kiáltványt bocsátott ki, amelyben másnapra meghirdette az általános sztrájkot, tüntető sétára és tiltakozó népgyűlésre szólítva fel a főváros munkásságát. „Az élethalálharc órája elérkezett — mondja a felhívás. — Meg kell mutatnunk, hogy nemcsak a gazemberek, hanem a becsületes emberek is erősek." Május 23-án megjelent a Pártvezetőség újabb felhívása, amely harcra lelkesíti a munkásságot, és megállapítja: „Ha a népjogokért folyó győzelmes tüntetés napjává fogjátok bátor és öntudatos fellépéssel avatni a mait: akkor a mostani nagy harcotok az utolsó is lesz, mert eredménye az általános választójog kivívása és a nép ellenségeinek összetörése lesz."

Május 23-án csak a fővárosban és környékén — bár a munkaadók a sztrájkban részt vevőket kéthetes kizárással fenyegették meg - mintegy 100 ezer munkás teszi le a szerszámot. A tüntetők a kormány pusztulását és az általános választójogot követelik; számos helyen az előretolt rendőrkordonokat elsodorják, az Országház tér környékéig nyomulnak, s itt is összeütköznek a rendőrséggel és katonasággal. Öt munkás és egy rendőr életét veszti, a sebesültek száma több száz. A Váci úton, a Nagymező utcában, a Podmaniczky utcában (a jelenlegi Rudas László utca), a Szabadság tér környékén a tüntetők barikádokat emelnek, a katonaság és a rendőrség támadásaira kőzáporral és revolverlövésekkel válaszolnak. A tüntetések egész napon át tartanak. Angyalföldön megtámadják a rendőrőrszobákat, fegyvert szereznek, s a kivonult katonaság sortüzére a barikádok mögül lövésekkel válaszolnak.

A tüntetések során a választójog követelése mellett mind gyakrabban felhangzik a kormányzati rendszer megdöntésének követelése, a forradalom jelszava. A forradalom szele söpört végig a főváros utcáin.

A szociáldemokrata Pártvezetőség a Justh-párt támogatása jegyében rendezte meg a nagyszabású május 23-i megmozdulást. Justhék igyekeznek is hasznosítani saját politikájuk számára ezt a támogatást, kinyilvánítják a tüntetők választójogi követelése iránti rokonszenvüket, de óvakodnak attól, hogy a megmozdulásba bekapcsolódjanak, abban aktív szerepet vállaljanak.

A kormánypárti politikusok a munkásmegmozdulástól megrettenve a szakszervezetek feloszlatását, a szociáldemokrata vezetők letartóztatását, statárium kihirdetését követelik. Jórészt ennek hatására, de azért is, mert a Justh-párt távoltartja magát az akciótól, a Pártvezetőség még május 23-án délután - miközben a tüntetések városszerte folynak és egyre harcosabbá válnak - az akció beszüntetését határozzá el. Új felhívást bocsát ki, amelyben megállapítja, hogy a főváros munkássága „nagyszerű forradalmi cselekedettel egyelőre megtett mindent, amit a proletárbecsület és a demokrácia nagy ügye ma követelt. Ezért azzal a szóval fordulunk most hozzátok, hogy e nagy és diadalmas csütörtök után fejezzük be harcunknak ezt a fejezetét fegyelmezetten és egységesen, mint ahogy kezdtük, és péntek reggel menjünk vissza mindnyájan a munkába."

A tüntetések azonban május 24-én is tovább tartanak. Ebben szerepet játszik az a körülmény, hogy a munkáltatók bezáratták a gyárak kapuit a munkába viszszatérők előtt. Az így kirekesztett munkások számos helyen - főleg Angyalföldön — tüntetnek a bezárt gyárak előtt. A Váci úton újból barikádokat emelnek, villamosokat borítanak fel, s a kivezényelt rendőröket, csendőröket ismét kőzáporral fogadják, újra lövöldözésre kerül sor.

A vidéki munkásságot a Pártvezetőség nem hívta fel az akcióban való részvételre, de a fővárosi események hírére május 23-án este, valamint május 24-én és 25-én a munkások 30 városban rendeznek népgyűléseket és tüntetéseket, több helyen sztrájkolnak is. A vidéki megmozdulások közül kiemelkedik a pécsi, győri, szegedi, temesvári, kolozsvári munkabeszüntetés és tüntetés, a szolnoki, miskolci, kassai, pozsonyi népgyűlés és tüntető felvonulás.

Az 1912-es nagy májusi megmozdulás, a „vérvörös csütörtök", a magyarországi proletariátus politikai fejlődésének kiemelkedő eseménye, mely a forradalmi erők gyors növekedéséről tanúskodik. A munkásság követte a Pártvezetőség harcbahívó szavát, és készen állt a küzdelem folytatására. A Pártvezetőség azonban a harc további élesedésétől megriadt, és igyekezett az akciót gyorsan leszerelni. A munkásság harci megmozdulásai nagy visszhangot keltenek a falusi szegénységben is. 1912 nyarán 24 megyében robbannak ki ismét aratósztrájkok, bár többnyire kisebb méretűek és egymástól elszigeteltek: egy-egy érintett vármegyében általában néhány száz aratómunkás tagadja meg a munkát. Sokkal szélesebb körűek azok a megmozdulások, amelyek sztrájk nélkül zajlanak le. E harcok során a Földmunkásszövetség taglétszáma újra növekszik, bár a rendkívül erős hatósági üldözés miatt csak kismértékben: az 1911. évi 3500-ról a taglétszám 1912-ben ötezer fölé emelkedik.

Az aratómozgalmak és különösen ezeknek sztrájkok formájában történő megnyilvánulásai fokozzák az uralkodó osztályok nyugtalanságát és félelmét a népmozgalmak kirobbanásától. Mindez olyan körülmények között történik, amikor a monarchia uralkodó körei háborúra készülnek. A munkásság és a falusi szegénység tömegmozgalmainak fellendülése nehezítette, sőt veszélyeztette a katonai előkészületeket.

A kormány reakciós politikája s a háború veszélye a haladás útját kereső, a békéért aggódó értelmiséget mindinkább arra készteti, hogy a feltörekvő új társadalmi erő: a munkásság felé forduljon. Az intelligencia legjobbjai felismerték a proletariátus jövőt formáló társadalmi szerepét, látták, hogy a reakció elleni harcban a munkásság a legelszántabb erő. E felismerés hatja át Ady Endre költészetét. 1912 június elején a harcoló proletárok iránti mély, testvéri együttérzéssel írja: „Rohanunk a forradalomba."

A munkásság májusi nagy megmozdulása idején a Justh-párt és a Kossuth-párt tárgyalásokat folytatott egymással. Megállapodtak abban, hogy a parlamenti ellenzék közös javaslatot terjeszt a kormány elé a választójogi reformról és a véderőtörvény ügyében. Közös választójogi javaslatuk arra korlátozódik, hogy a szavazásra jogosultak számát az eddigi 1,2 millió főről 2,5 millióra emeli, tehát a felnőtt lakosságnak alig egynegyed részére terjeszti ki. A nők választójogáról szó sincs. A javaslat a titkos szavazást csak a városokban és a nagyobb ipari településeken kívánja bevezetni. Az ellenzék viszonzásul a véderőjavaslattal kapcsolatban kért engedményeket a bécsi udvartól és a kormánytól. A Lukács-kormány megelégedéssel fogadja a parlamenti ellenzék, különösen pedig a Justh-párt viszszavonulását a választójogi reform kérdésében, de a bécsi udvarral már egyeztetett véderőjavaslatból nem enged.

A szociáldemokrata Pártvezetőség Justhék kívánságára elfogadja követeléseinek minimumaként a parlamenti ellenzéki blokk rendkívül mérsékelt választójogi javaslatát. Ez is annak megnyilvánulása, hogy a Pártvezetőség alárendelte politikáját a vele átmenetileg együttműködő Justh-pártnak.

A parlamenti ellenzék és a kormány egyezkedési kísérlete meghiúsul, a bécsi udvar nem enged a véderőjavaslattal kapcsolatos követeléseiből, s az obstrukció június elején újra kezdődik. Tisza István házelnök június 4-én a zajongó ellenzéki képviselők közül több mint harmincat rendőrökkel távolíttat el a Parlamentből, mire tiltakozásul valamennyi ellenzéki képviselő kivonult. A kormánypárti többség ezután megszavazza a véderőjavaslatot.

A Balkán-háború idején világháború veszélye fenyegette a népeket. Ausztria- Magyarország katonai beavatkozásra készül a szövetkezett balkáni országok ellen, az antanthatalmak flottái pedig megjelentek a török, valamint a görög vizeken. A békéért küzdő erők, mindenekelőtt a szocialisták, Európa-szerte háborúellenes megmozdulásokat szerveztek. A Magyarországi Szociáldemokrata Párt is bekapcsolódott a nemzetközi háborúellenes akciókba, s ezt összekötötte a választójogi harccal.

1912. november 4-én Ferenc József császár és király Budapestre érkezett. Az SZDP felhívta a fővárosi munkásságot, hogy „békés, de hatalmas" tüntetést rendezzen a király bevonulási útvonalán a kormány ellen, a háború ellen — az általános, titkos választójogért.

A gyárak többségében a munkások a munkaidő befejezése előtt letették a szerszámot, a délutáni órákban tízezrével vonultak az utcára; a tüntetés során ismét összetűztek a kivonult rendőrséggel és csendőrséggel. A munkások nemcsak a kormány és a monarchia háborús politikája ellen és a választójogért tüntettek, hanem a dinasztia ellen is, és a köztársaságot éltették.

Az Internacionálé végrehajtó szerve, a Brüsszelben székelő Nemzetközi Szocialista Iroda felhívta a szociáldemokrata pártokat, hogy 1912. november 17-én szervezzenek Európa-szerte háborúellenes megmozdulásokat. E napon a párt Budapesten népgyűlést rendezett a Balkán-háborúba való fegyveres beavatkozási készülődések ellen. A gyűlésen részt vett és felszólalt Kari Liebknecht a német, Wilhelm Ellenbogen az osztrák és Bokányi Dezső a magyar szociáldemokraták képviseletében. Az elfogadott határozat kimondja: "Az egybegyűlt munkásság óva inti Ausztria-Magyarország kormányát és diplomáciáját annak a bűnnek az elkövetésétől, hogy az országot a háborúskodás végzetes, nagy szerencsétlenségébe döntsék." A határozat állást foglal a balkáni népekkel való béke és barátság mellett. A gyűlést megelőzően a felvonuló munkástömegek a háború elleni harc jelszavait ez alkalommal is összekapcsolták a kormány és a dinasztia elleni jelszavakkal; ismét éltették a köztársaságot és követelték az általános, titkos választójogot. A Szociáldemokrata Párt több mint 30 vidéki városban, így Sopronban, Székesfehérváron, Pécsen, Szolnokon, Szegeden, Szabadkán, Temesváron, Kolozsváron, Kassán is rendezett népgyúléseket, tüntető felvonulásokat a háborús készülődések ellen.

A monarchia készülődése a Balkán-háborúba történő katonai beavatkozásra nyilvánvalóvá tette a munkástömegek előtt a dinasztia felelősségét, a háborús veszély felidézésében. Ez a körülmény nagyon lényeges szerepet játszik abban, hogy a tüntető munkások harci jelszavai között mind gyakoribb a dinasztia pusztulásának, a köztársaság kikiáltásának követelése. A munkástömegek 1912. november 24-én ismét a köztársaság éltetésével vonultak a polgári ellenzék és az SZDP által a választójog kérdésében összehívott népgyűlésre.

A bécsi udvar és a magyar kormány tovább fokozta a háborús előkészületeket. 1912 december elején a Lukács-kormány törvényt fogadtat el "a háború esetére szóló kivételes intézkedésekről", amely felhatalmazza a kormányt az ostromállapot bevezetésére, az üzemek katonai ellenőrzés alá helyezésére, esetleges sztrájkok katonai erővel való letörésére. Elkészült a kormány választójogi reformtervezete is, amely a szavazati jog kiterjesztésében korlátozottabb minden korábbi javaslatnál. A választójogosultak számát 1,2 millióról 1,9 millióra emeli, Budapest és a törvényhatósági jogú vidéki városok kivételével meghagyja a nyílt szavazást. E törvényjavaslat, amelyet 1912 decemberében terjesztettek a képviselőház elé, felháborodást vált ki a demokratikus jogokért küzdők táborában.

A Szociáldemokrata Párt 1913. január 26-án rendkívüli kongresszust tart a választójogi harc ügyében. A kongresszus tiltakozik a Lukács-kormány választójogi tervezete ellen. A határozat felhatalmazza a Pártvezetőséget, hogyha célszerűnek ítéli, akkor a "kellő pillanatban kihirdesse az egész országra kiterjedő tömegsztrájkot"
az általános, egyenlő és titkos választójogért. E határozat országszerte nagy visszhangot kelt a munkásosztályban, amely az addiginál harcosabb és hatásosabb politikai küzdelmet vár tőle. A Pártvezetőség úgy tervezte, hogy a választójogi törvényjavaslat parlamenti vitája idején a polgári ellenzék parlamenti fellépésének támogatására rendezi meg az általános sztrájkot. Hetekig folyt a tervezett akció előkészítése.

A képviselőház 1913. március 4-én kezdi tárgyalni és 7-én el is fogadja a kormány választójogi javaslatát. A parlamenti ellenzék tiltakozása a javaslat ellen abban merül ki, hogy megtagadja a részvételt a törvényjavaslat tárgyalásában, és kivonul az ülésteremből. Az ellenzék e lépésére hivatkozva a szociáldemokrata Pártvezetőség felhívást bocsát ki, amelyben bejelenti az általános sztrájk elhalasztását. A felhívás megállapítja, hogy a választójogi harcban kitűzött célt „csak az utcai és parlamenti forradalom egybekapcsolása érhette volna el". A felhívás szerint „tiszteletreméltó és nyomós politikai okokból fakadt" a parlamenti ellenzék elhatározása, hogy kivonul a képviselőházból; így azonban „parlamenti forradalomra" nem került sor. Márpedig — mondja a felhívás - „parlamenti harc nélkül eredménytelen maradna az utca bármely hősies és önfeláldozó küzdelme." A képviselőházi ellenzék megtagadta a munkásság tervezett tömegakciójának parlamenti támogatását, és teljes mértékben elhatárolta magát az esetleges általános sztrájktól. A Pártvezetőség viszont erre való tekintettel lemondott a rendkívüli kongresszus határozatában vállalt akció megrendezéséről.

Az általános sztrájk elmaradását a harcba készülő munkásság nagy megütközéssel és elkeseredéssel fogadta. Elismeri ezt Kunfi Zsigmond is, aki a Szocializmusban közölt cikkében igyekszik megmagyarázni a sztrájk lefújását. „A jelszót — írja a munkásság magatartásáról —, amely a sztrájk veszedelmeit és nélkülözéseit elhárította fejük felől, haraggal és elkeseredéssel fogadták ... Rengeteg levél fekszik itt előttünk — írja -, amelyeknek nagyobb része tele van keserű szidalmakkal, tele az elmaradt harc visszasírásával, tele gyanakvással és panasszal". A Pártvezetőség elhatározásának okaként Kunfi is megemlíti, - hogy ezt a parlamenti ellenzék képviselői kívánták. Megjegyzi, hogy a munkásság körében sokan nyílt árulással vádolják a Pártvezetőséget.

1913 júniusában a Justh-párt és a Kossuth-párt Egyesült Függetlenségi és 48-as Párt néven összeolvadt. A Függetlenségi Párthoz ekkor a parlamenti képviselők néhány kisebb tömörülése is csatlakozik, közülük politikailag legjelentősebb Károlyi Mihály csoportja. Az egyesült párt Károlyi Mihályt ügyvezető elnökévé választja, aki a parlamenti ellenzék legjelentősebb politikusává válik. Lukács László kormánya, miután az ellene irányuló támadások tekintélyét teljesen megingatták, 1913 júniusában távozni kényszerült. A király a magyar reakció vezérét, Tisza István grófot nevezte ki az új kormány élére.

A Szociáldemokrata Párt 1913 októberében tartja következő kongresszusát, amely mindenekelőtt a választójogi harccal, továbbá a polgári pártokkal való szövetkezés kérdésével foglalkozik. A vitában hangot kap az a keserűség, amit az általános sztrájk lefújása idézett elő. A küldöttek nagy része elfogadja ugyan azt az politikai tömegsztrájktól, de hibáztatja az akció leszerelésének módját, különösen azt, hogy a sztrájk lefújása teljesen váratlanul, a „végső pillanatban" történt. A fő vitakérdés az, hogy lehet-e bízni a polgári ellenzékben, érdemes-e fenntartani vele a politikai szövetséget, s egyáltalán ki lehet-e vívni az általános választójogot azzal a polgári ellenzékkel együttműködve, amelynek választójogi követelése csupán a felnőtt lakosság egynegyede számára kíván szavazati jogot biztosítani. A kongresszusi vitában felszólal Kun Béla újságíró, a kolozsvári szociáldemokraták küldötte. A munkásság szocialista öntudatra nevelése szempontjából hibáztatja a parlamenti ellenzékkel való szoros szövetséget. „Nagyon veszedelmesnek ítélem — mondja —, hogy továbbra is ebben a szoros szövetkezésben maradjunk.Csodálkozom, hogy Garami elvtárs még mindig megbízhatónak tartja az ellenzéki blokkot."

A vitából kitűnik: a polgári ellenzékkel kötött szövetség iránti bizalmatlanság és a Pártvezetőség taktikájával szembeni elégedetlenség elsősorban abból fakad, hogy ebben a szövetségben a polgári ellenzék akarata érvényesül, az SZDP pedig alárendelt szerepet játszik. A bírálók sem utasítják el általában az együttműködést a polgári ellenzéki pártokkal, de nagyobb óvatosságot és a Szociáldemokrata Párt részéről önállóbb politikát sürgetnek. Az együttműködés fenntartására vonatkozó pártvezetőségi javaslatot a kongresszus elfogadja.

A kongresszus tárgyalta a háborúellenes harc kérdését is. Határozatában állást foglal a monarchia balkáni politikája ellen, és követeli a balkáni népek önállóságának tiszteletben tartását. Tiltakozik a katonai terhek növelése ellen és „azt kívánja, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia ne a katonai terhek szakadatlan emelése, hanem új, és a nép széles rétegeit kielégítő gazdasági, politikai, szociális és nemzeti politikában keresse femauaradásának biztosítékait". E határozat tehát állást foglal a Habsburg-birodalom fenntartása mellett, s a létét fenyegető veszélyeket politikai és szociális reformokkal véli elháríthatóknak. Álláspontjában teljes mértékben reformista felfogás érvénesül, mely az összmonarchia kérdésében megegyezik az osztrák szociáldemokrata vezetők felfogásával.

A kongresszus határozata hangsúlyozza „a militarizmus és a nacionalizmus ellen való szakadatlan agitáció fontosságát". A háború esetére szóló kivételes törvényről viszont nem esik szó sem Kunfinak a napirendi pontról szóló előadói beszédében, sem az általa előterjesztett határozatban.

A Pártvezetőség politikai irányvonala és taktikája a kongresszus vitája nyomán sem változott. A párt további akcióiban is a választójogi küzdelem foglalja el a központi helyet, de nagyobb választójogi tömegmegmozdulásokat nem szerveznek. A Pártvezetőség arra készül, hogy a korcs választójogi törvény alapján a párt részt vegyen a következő választásokon, és legalább néhány képviselőjét bejuttassaa parlamentbe. Az általános választójogért folytatott további agitáció mellett a háborúellenes küzdelem, az antimilitarista akciók megszervezése háttérbe tolódik. A világháború kirobbanásának veszélye viszont egyre fokozódik, a fegyverkezési verseny növekszik, a hadsereg létszámát emelik.

1914 nyarán Európában a politikai válság minden addiginál súlyosabbá vált. A bekövetkezett veszedelmes helyzetre a II. Internacionálé vezérkara és a szocialista pártok többsége, köztük a magyar párt, nincs politikailag felkészülve. Ez annak a következménye, hogy e pártokban a reformizmus mindjobban elterjedt, a vezetésben túlsúlyra jutott, és politikailag lefegyverezte a proletariátust, akkor, amikor a legnagyobb elszántsággal kellett a világháború kirobbantása ellen küzdenie.