A Bal-Rad portálon szörfözve egy számomra érdekes cikket találtam, amely Kádár János 103. születésnapjára emlékezve íródott Kádár utolsó kísérlete a szocializmus megmentésére címmel. A cikk szerzője ugyan nincs megnevezve, de vélhetően a Munkáspárt megemlékezéséről van szó a XX. század legnagyobb kaliberű magyar politikusáról. Határozottan érdekelnek az ilyen témájú írások, mert szeretnék világos képet kapni azokról a folyamatokról, amelyek `89-es az elhibázott rendszerváltáshoz vezettek. Természetesen legalább annyira érdekel engem, hogyan dolgozta föl a Munkáspárt a szocialista világrendszer bukását a saját politikájában. A harmadik ok, ami miatt az írás felkeltette az érdeklődésemet, az személyes jellegű. Szűkebb körben ugyanis az elmúlt év során felmerült ez a vitatéma, ezért érdekelt, hogyan ítéli meg ezt a kérdést a Munkáspárt.

Ennek a kérdésnek a megvitatására a Bal-Rad portál nem mutatott különösebb érdeklődést. Ők ajánlották, hogy a vitairatomat próbáljam inkább a Kommunista.neten közzétenni. Ezért vagyok most itt.

Nem szándékozok részletes elemzésbe bocsátkozni, terjedelmi okokból nemes egyszerűséggel átlépek azokon a részeken, amelyekkel egyetértek. Közben szigorúan követem a forrásmű logikai felépítését, így egyértelműen azonosítható, hogy a bírálatom mire vonatkozik.

.

Elkerülhetetlen volt-e a szocializmus bukása?

Idézek a cikkből:

"Kádár, aki ekkor 73 éves, felismerte, hogy az USA, Németország, a tőkés világ minden erővel a szocialista országok megdöntésére törekszik. A kérdés, hogy meg lehet-e akadályozni?"

Határozott igennel válaszolok a feltett kérdésre, szerintem elkerülhető lett volna a szocializmus bukása. De én nem a külső ellenség szándékaiban keresem a bukás okait. Ha a szocialista társadalmi rend stabil lett volna, mint ahogyan azt állítottuk, akkor hiába is akarta volna a tőkés világ megdönteni a szocialista társadalmi rendet. Viszont a belső árulás szerepét sokkal súlyosabbnak látom, hiszen `89-ben az MSZMP túlnyomó része egyszerűen cserbenhagyta a pártot és nem újította meg a tagságát, egy jelentős része pedig köpönyeget fordított és átállt az árulók közé. Mindez pedig azt jelenti, hogy az MSZMP évtizedeken keresztül az ötödik hadoszlop és a karrieristák gyűjtőpártja volt. Sokan már jóval korábban látták, hogyan konvertálhatják a politikai hatalmat gazdasági hatalommá, azaz hogyan tehetik a társadalmi tulajdont a saját magántulajdonukká. Ennek lehetőségét az IMF már egészen azoktól az időktől kezdve elkezdte tudatosan érzékeltetni a magyar politikai elittel, hogy Fekete János hitelekért beutazta az egész nagyvilágot. Ilyen körülmények között nem is érdemes vizsgálni olyan kérdéseket, hogy a gazdasági reformtörekvések vajon miért is buktak meg sorra. Nem is érdemes vizsgálni, hogy vajon a politikai vezetés miért nem foglalkozott például Liska Tibor kutatási eredményeinek megvalósításával. Nem volt rá érdekeltség, titokban már mindenki olyan terveket dédelgetett magában, hogyan sajátítja ki a társadalmi tulajdon minél nagyobb részét saját magántulajdonává.

Hiányzott a politikai elitből az őszinte szándék a szocialista társadalmi rend megmentésére, Kádár János pedig nem volt gazdasági szakember. Utólag már az is világosan látható, hogy Kádár Jánosnak már az MSZMP KB szintjén sem voltak meg a megbízható partnerei, a legfelsőbb szintű pártkáderek is az ötödik hadoszlophoz soroltak. Márpedig ha így volt, akkor a pártkádereket tekintve nagyon hitvány alapokon állt az egész felépítmény.

Mégis azt mondom, hogy elkerülhető lett volna a szocializmus bukása, de ahhoz mindezt - és még sok egyebet - világosan látni kellett volna!

.

Az elidegenedés problémája

Nem Kádár János volt az, aki az elidegenedés problémájára rámutatott, hiszen ebben a tárgyban komoly filozófiai viták zajlottak már évtizedekkel korábban is Magyarországon. Hogy Kádár János csak 1985-ben tette magáévá ezt a gondolatot, az eleve jelentős késésre mutat. Hiszen a sztrájkoló munkások már 1956-ban is feltették ezek a kérdések. Mégis, még 30 évvel később sem sikerült megoldani ezt az alapvető filozófiai kérdést. Sőt a kérdést nem oldotta meg a rendszerváltás sem, csak más irányba terelte. De ki kell mondanom, hogy a a rendszerváltás óta sem a magyarországi kommunistáknak, sem a nemzetközi kommunista mozgalomnak nem sikerült a marxizmust megújult alapokra helyeznie, és ez a kérdés a mai napig is megoldatlan. Mindezek alapján pedig a Munkáspárt jelenlegi programja is okkal bírálható. Helytelen alapokból kiindulva helyes program nem fogalmazható meg. Még mindig ugyanabban a cipőben járunk, mint Kádár János 1985-ben. Ezzel pedig azt jelentettem ki, hogy Kádár 1985-ben megfogalmazott kísérletét is eleve tévesnek tartom. Ha ebben a kérdésben a marxista teoretikusok nem képesek eredményt felmutatni, akkor nagy a veszélye annak, hogy egy szocialista átalakulás során ugyanabba a hibába fogunk újra beleesni, és ugyanabba a folyóba fogunk újra belelépni.

"A szocializmus lényege nem abban van, hogy másként osztjuk el tortát, mint a kapitalizmusban. Ez csak a következmény. A szocializmus attól szocializmus, hogy másként sütjük azt a bizonyos tortát, vagyis másként termelünk, hatékonyabban, jobban. Ezt 1985-ig nem sikerült maradéktalanul megoldani. A dolgozók többsége elidegenedett a tulajdontól, ezért nem érzett felelősséget a közösségi tulajdonért.

A fejlett szocializmus jelenti azt is, hogy a társadalom építménye szilárd, az emberek magukénak érzik a társadalmat, magyarán a belső ellenforradalom lehetősége kizárt. Ez sem volt igaz. A szocializmus megteremtette a nép hatalmát, de nem sikerült azonban olyan hatalomgyakorlási szerkezetet kialakítani, ami biztosította volna a dolgozók közvetlen részvételét a hatalom gyakorlásában, és megakadályozta volna a kontraszelekciót, a tömegektől elszakadt párt- és állami hivatalnokréteg kialakulását, akik el is veszítették a nép bizalmát."

Nem tudom, hogy az idézett szavak magától Kádár Jánostól származnak-e, de a gondolat az övé. Itt most hosszabban idéztem a forrásmunkából, hogy rámutassak, Kádár János alapvető igazságokat feszegetett, de már nem volt elég fizikai és szellemi ereje a helyes következtetés levonásához. Egyszerre két dologról van szó. A dolgozó filozófiai értelemben vett elidegenedéséről a munka tárgyától és folyamatától és a dolgozók való életben tapasztalható elidegenedéséről a munkásosztály élcsapatától. A szocialista demokrácia egy üres frázissá vált a szocializmusban, és nem valósult meg a dolgozók részvétele a hatalomgyakorlásban. A demokratikus centralizmus pedig nem volt más, mint a diktatórikus hatalomgyakorlás eszköze. Ezen a területen Kádár János sem merte meglépni azt, amit kellett volna - úgy vélem, hogy azért, mert nem is látta a megoldás lehetőségét, ami pedig az 1956-os eseményekben spontán módon kínálta a megoldást a demokratikus szocializmus megvalósítására. A munkás önigazgatásra gondolok. Ami a "Földet, gyárat vissza nem adunk!" jelszóban megfogalmazódott. Ez lett volna az adekvát válasz az elidegenedés filozófiai kérdésére! És ez lett volna az adekvát válasz arra a kérdésre is, hogyan gyakorolhat valós hatalmat maga a dolgozó: nem másképp, mint tulajdonosi jogon! Ami az állam (a pártállam) gazdasági túlhatalmát eleve csökkenteni lett volna hivatott, ezáltal pedig a szocialista társadalom diktatórikus jellegét korlátozta volna. Ez lett volna a szocialista demokrácia alapja, és ez jelentette volna a demokratikus szocializmus kialakulásának forradalmi lehetőségét.

Mindezek alapján azt állítom, hogy az 1956-os forradalom újraértékelésére is szükség van! Ez ugyanis a mai napig is elmaradt, aminek az akadálya 1985-ben még maga Kádár János volt.

.

A szocialista társadalmi rendszer bukásának kiértékelése

Azt kell, hogy mondjam, ez a kiértékelés véleményem szerint a mai napig nem történt meg, és amíg ez nem valósul meg, a Munkáspárt jövőre irányuló programjáról sem mondhatunk semmit érdemlegesen. Illetve annyit azért egyértelműen elmondhatunk, hogy a Munkáspárt érti ugyan Kádár János szavait az elidegenedésről, de semmilyen koncepció nem látszik arra nézve, hogyan akarja azt a jövő szocialista társadalmában megoldani. Márpedig magától a jövőben sem fog megoldódni az elidegenedés problémája. Az idő múlása önmagában ehhez nem garancia.

A szocialista társadalmi rend bukásának két alapvető oka nevezhető meg. Egyrészt a társadalmi termelés hatékonysága alatta maradt a tőkés termelési mód hatékonyságának. Másrészt pedig a szocialista demokrácia messze nem elégítette ki a társadalom igényeit. Én ez utóbbinak tulajdonítok nagyobb jelentőséget. Bár a rendszerváltás óta a polgári demokrácia sem igazolta önmagát, annak intézményrendszere is álságosnak bizonyult, a választópolgárok mégis inkább abban bíznak, mint a szocialista demokráciában. Ebből nagyon komoly következtetések adódnak.

A társadalmi termelés hatékonyságának kérdését azért nem tartom döntőnek, mert az állam is lehetett volna jobb tulajdonos, és a tervgazdaságot is lehetett volna jobban működtetni. Hogy mégsem így volt, az maga is következmény: többek között a párt soraiba beépült ötödik hadoszlop aknamunkájának és szabotázsának is következménye. Nevetségesnek tűnik, de ilyen módon maga a párt volt a forrása a szocializmus bukásának. Akik pedig ezt megakadályozhatták volna, azok maguk a munkások. Vagyis a szocializmus bukásának fő oka éppen a szocialista demokrácia hiányában keresendő. A munkásosztály élcsapatának a munkások által való ellenőrzése és uralása az, ami hiányzott. S ha a jövőre gondolunk, akkor a kérdés így fogalmazható meg: hogyan bízhatunk meg akkor az élcsapat vezető szerepében, ha maga az élcsapat nem jelent garanciát semmire, hiszen hibázhat, sőt akár árulóvá is válhat? Az MSZMP 1989-ben maga bizonyította ezt.

Emlékszünk még arra, hogy milyen vágyakkal indultunk el Bécsbe a világútlevéllel és 200 DEM valutával a zsebünkben? Banánért, Legóért, Gorenje hűtőért és Commodore 64 számítógépért... Nos, én nem hiszem, hogy banánért mondtunk le a szocializmusról. Hisz pár év múlva már lomtalanításból és roncsautó bizniszből kellett megélnie tömegeknek, akik elvesztették a munkájukat a privatizáció során. Vagy a szerbek felé bonyolított üzemanyag csempészésből. Ez volt a célunk a rendszerváltással? Nem hiszem... Abban bíztunk, hogy a polgári demokrácia többre lesz képes, de ez nem igazolódott be.

A Munkáspárt programját vizsgálva ugyanakkor nem látom, hogy a szocialista demokrácia versenyképes alternatívája kívánna lenni a polgári demokráciának. Nem látom a koncepciót, hogyan kívánja a Munkáspárt meghaladni a konszolidált Kádár-korszak szocialista demokráciájának szintjét.

.

A kádári koncepció lényegéről

"A kádári koncepció lényege világos: ne mondjuk azt, ami még nincs! Lépjünk vissza néhány métert! Legyen több magántulajdon, de a többség közösségi maradjon! A piac tőkés intézményei, a verseny és egyebek, kapjanak nagyobb szerepet, de a tervgazdaság maradjon meg! Vegyük át a polgári demokrácia egyes elemeit, a sajtószabadságot, a gyülekezési szabadságot, de az állami hatalom továbbra is a munkásság és a parasztság kezében legyen!"

Kádár János piaci versenyről gondolkodott, de a politikai verseny lehetőségét is kizárta. Ezt olvasom ki abból, hogy az állami hatalom továbbra is a munkásság és parasztság kezében legyen. A közösségi tulajdon alatt pedig változatlanul az állami tulajdont érti. Tehát eltanulhatjuk a hatékonyabb gazdálkodást a tőketulajdonosoktól, de saját magunk továbbra sem rendelkezünk profitérdekeltséggel.

Ebben a megoldásban nincsen benne az elidegenedés filozófiai kérdésének megszűnése! Az elidegenedés ugyanis a tőkés termelési módra is jellemző. Ilyen értelemben nincs is különbség a tőkés és a szocialista termelési mód között. Innen nézve akár igaznak is tekinthetjük, hogy a szocializmus tulajdonképpen állammonopol-kapitalizmus. A különbség mindössze annyi, hogy a szocialista pártállami rendszer többet hajlandó áldozni a széles tömegek jóléti fogyasztására. Ha van miből... Vagyis Kádár János koncepciója semmiben nem lép túl azon, amit maga is bírált, ami így hangzott: "A szocializmus lényege nem abban van, hogy másként osztjuk el tortát, mint a kapitalizmusban." A kádári koncepcióban ezek csak szavak maradtak. Semmi nincs a koncepcióban, amitől az elidegenedés filozófiai problémája megszűnne. Vagyis nem látom, hogy mitől javulna a tulajdonától elidegenedett dolgozó felelősségérzete a társadalmi tulajdon iránt, és mitől javulna a termelés hatékonysága. Marad egyedül a korbács és a munkanélküliség réme, mint hatékonyságot javító tényező. Ebben nincs semmilyen koncepció.

"Kádár tudta, hogy a reform akkor marad a szocializmus keretei között, ha a hatalom szilárdan a munkásság, a kommunista párt kezében van. Annak fogja fel a reformot, ami ténylegesen: eszköznek és nem célnak. A reform a felfogása szerint olyan átmeneti megoldás, olyan történelmi kitérő, amely segít megoldani a szocializmus gondjait, de nem zárja le a visszautat."

Kádár számára a munkásosztály élcsapatának vezető szerepe az elsődleges cél, amit még a dolgozói önkormányzatoktól is félteni kell. Ezzel bezárult a kör és megpecsételődött a szocialista társadalom sorsa Magyarországon. Valószínűleg Kádár János képességeit már meghaladta, hogy ezt megérteni képes legyen.

Valószínű, hogy Kádár János egész politikus pályafutásának kudarcát látta volna abban, hogy harminc évvel az 1956-os forradalom leverése és a munkás önigazgatási törekvések elfojtása után a dolgozói önkormányzatok felé kell nyitnia. Számára ez a megoldási lehetőség szerintem nem is létezett.

(Megjegyezni kívánom, hogy a kínai társadalommal nem tartom a magyar társadalmat összehasonlíthatónak. Magyarország demokratikus hagyományaiban sokkal nagyobb szerepe van az Európához tartozásnak, hogy ez megállná a helyét. Így ezzel a résszel nem is foglalkozom.)

.

A múlt kiértékelése

"Kádár javaslata a múlt újraértékelését is megkövetelte." Ezt a mondatot pontosítanom kell! Megkövetelte volna! Arról már korábban írtam, hogy ez a kiértékelés nem történt meg, például 1956-tal kapcsolatban. De most már látjuk, hogy a rendszerváltás kiértékelése is várat még magára.

"Kádár sejtette, amit mi ma már tudunk: azok a szocialista rendszerek, amelyekben a szocializmus és a nemzeti függetlenség ügye összekapcsolódott, sokkal életképesebbnek bizonyulnak 1989-91-ben, mint a kelet-európaiak. Kádár persze tudott még valamit: a nemzeti sajátosságok nem írhatják felül a szocializmus közös sajátosságait. Ahol nincs munkás-paraszt hatalom, ahol a közösségi tulajdon szerepe nem meghatározó, ott szó sincs szocializmusról. Gorbacsov 1986 júniusában Budapesten lényegében igent mondott Kádár gondolataira. „Gorbacsov elvtárs nagy hangsúllyal mondta, hogy a mai realitásokból kiindulva úgy gondolják: minden szocialista országnak megvannak a sajátosságai, a saját gondjai és vannak alapvetően közös dolgok" – mondta Kádár a Politikai Bizottság június 17-i ülésén. Kár, hogy Gorbacsov ezt sem gondolta komolyan."

Véleményem szerint Gorbacsov 1986 júniusában a dolgozói önkormányzatokra is igent mondott volna. A dolgozói önkormányzat pedig semmiféle ellentmondásban nem áll a közösségi tulajdonnal, lévén a szövetkezeti tulajdonnal azonos fogalom, tehát szocialista tulajdonforma. De véleményem szerint az állami és a szövetkezeti tulajdon arányát sem lehet előírásokkal korlátozni.

Sok más hasonló megoldás lehetséges lett volna a rendszerváltás során, például ha a privatizáció során az állam saját tulajdonrészt kötött volna ki magának. Csakhogy mindezek a rendszerváltók azon törekvésein megbuktak, hogy a szocializmusnak bármilyen vívmányát szét kívánták verni, hogy a visszaalakulás lehetőségét is megszüntessék. Elég, ha csak a szocialista nagyüzemi mezőgazdaságra gondolunk. Ezek szétverésének kizárólag csak politikai okai voltak, ésszerű érv egyáltalán nem szólt mellette, csak a kommunistagyűlölet.

.

Hallgatás a szocializmus megmentésének kádári koncepciójáról

Egyetértek azzal, hogy 1989-90-ben lett volna más út a rendszerváltás helyett, de a Munkáspárt helyzetértékelését tévesnek tartom. Itt tehát nemcsak hallgatásról van szó, hanem munkáspárti szőnyeg alá seprésről is. Önmagában a kádári koncepció nem lett volna alkalmas a szocializmus megmentésére. Hiányzott ugyanis a történelmi múlt valós kiértékelése. Hiányzott a szembenézés az elidegenedés problémájával. Illetve a Munkáspártnál ugyanez még ma is hiányzik. Ha ugyanis Kádár János - teljesen jogosan - felvetette az elidegenedés problémáját, akkor azzal együtt a jövő generációk számára kötelezően megoldandó feladatként ki is kellett volna jelölni. De a Munkáspárt programjában ma sem találkozunk semmi ilyesmivel. Nem tartom véletlennek, hogy a Munkáspárt `89 óta nem képes érdemben javítani a társadalmi megítélésén. Amit a magam részéről nagyon sajnálok, mert így nem tudom tiszta szívvel a szavazatomat adni rá.

Talán innen kellene kezdeni a marxizmus megújítását! A marxizmus teoretikusainak ugyanis egyértelmű választ kell tudniuk adni arra a kérdésre, hogyan lesz képes a munkás-paraszt hatalom megoldani az elidegenedés problémáját. Aki ezt a feladatot nem látja és nem érti, az nem is marxista.

.

.

Terjedelmi okokból jelen cikkemben egyáltalán nem ejtettem szót arról a kérdésről, hogyan lehetséges megoldani a munkásosztály élcsapatának elhidegülését (elidegenedését) a társadalomtól. Ami véleményem szerint arra a kérdésre vezethető vissza, hogyan lehet politikai versenyt teremteni a szocialista társadalmi rend viszonyai között. Azaz hogyan lehetséges megakadályozni azt, hogy az egypártrendszer viszonyai diktatórikus hatalomgyakorlást eredményezzenek. Ezt nagyon fontos kérdésnek tartom. Ha lesz érdeklődés, akkor a cikkemet ezzel a témával folytatni fogom.